Pilinszky János olyan költő, akit annak ellenére sokan nagyon közel éreznek magukhoz, hogy már negyven éve nincs velünk. Az est első kérdése éppen ezért az volt, vajon mi az a költészetében, amit olyan egyetemesnek és átfogónak érzünk, vajon miért tudja Pilinszky ma is megszólítani a fiatalokat. Jelenits István szerint
Pilinszky magányos ember volt és ez a magány most korszerű.
Ő nem a nemzeti felemelkedés, a nagy eszmék, a közös indulatok költője volt, mint Petőfi vagy Vörösmarty, hanem a malomkerekek között őrlődő ember tapasztalatainak átélője. A sorsa, a magatartása pedig figyelmet kelt a ma élő emberekben.
Magányossága kapcsán szóba került gyerekkora is. Édesapja viszonylag korán meghalt, családjával Délvidékről kerültek fel a fővárosba, de Budapesten sosem voltak igazán otthon. Jelenits István elmesélte, hogy ő mint piarista találkozott vele először. Pilinszky is piarista diák volt, az emléke a mai napig él az iskolában, pedig nem az a fajta gyerek volt, aki ott jól érezte magát. Azt is elmondta, hogy mivel korábban Pilinszky gyakran elkísérte a nővérét teniszezni (és labdát szedni), már ott megismerkedett piarista diákokkal. Ennek is köszönhető, hogy később az iskolában inkább az idősebb gyerekekkel barátkozott, velük érezte jól magát. Az is kiderült, hogy az iskolai órák, a magolás iránt nem érzett nagy vonzalmat, az önképző körökben viszont aktív volt, az irodalmi esteken gyakran szavalt.
Jelenits István már fiatal tanár volt, amikor közelebbről is megismerte Pilinszky Jánost, az 50-es években találkoztak személyesen először Szegeden. „A fiatalkori Pilinszkyben is volt egy sajátságos elragadtatottság, nem volt egy megszokott ember” – mondta, és elmesélte, hogy a barátkozás nem mindig volt olyan könnyű. Ahogy felidézte, ő akkoriban tanárként került Pestre és befogott életet élt, sok órája volt. Pilinszky pedig gyakran felhívta éjfélkor, hogy írt egy verset és szeretné felolvasni. Egy idő után mondta neki, hogy várják meg inkább a reggelt, ezt Pilinszky komoran fogadta, és többet nem hívta a verseivel. „Időérzéke abszolúte nem volt” – vallotta Jelenits István, aki szerint Pilinszkyben volt valami szokatlan nem evilágiság. A világban nem igazán érezte otthon magát,
furcsa elragadtatásban élt és ez az egész lényét jellemezte.
Gyakran hallgatta meg újra és újra ugyanazt a lemezt. Előfordult, hogy éjszaka kiment a boltba és meglepve tapasztalta, hogy nincs nyitva semmi.
Jelenits szerint nehéz volt őt megtalálni és kezelni, de ha egy beszélgetés elindult, belefeledkezett. A régi barátaival, osztálytársaival azért érintkezésben volt, a baráti köre az adottságaihoz alkalmazkodva megtalálta a módját annak, hogy ne szakadjon el tőle. Szóba került az is, hogy József Attilával ellentétben ő nem ontotta magából a verseket. Jelenits István szerint ki volt szolgáltatva a belső alkatának, a különös adottságainak. Jelentősek a publicisztikai írásai is, amelyeket nem csak a megélhetés miatt írt. Amikor dolgozni kezdett a Vigiliánál, azt hitték, hogy inkább egy tedd-ide, tedd-oda ember lesz, de aztán rájöttek, hogy tud olyan dolgokról írni, ami érdekli az embereket. „A prózáiban az utca emberét szólítja meg, ugyanakkor mégis a szíve mélyéről szól” – fogalmazta meg Jelenits István, aki szerint
mindenre fogékony, fülelő emberként szólal meg a publicisztikáiban.
Nagyon érdekesen írt például filmekről, amelyeknek elsősorban az emberi tartalma foglalkoztatta, de közben szakmailag is okosakat mondott. Kiállításokat is gyakran nyitott meg, mert sok művész hálás volt, hogy értő ember magyarázza a műveiket.
A beszélgetés végén Jelenits István elmondta, amióta Pilinszky nincs velünk, ő is másképpen olvassa a verseit. Úgy fogalmazott, ő
olyan költő volt, aki nem egy program szolgálatába állt, hanem a lét tapasztalataihoz, titkaihoz volt köze.
Ezzel magyarázható az is, hogy nehéz tanítani, iskolai anyaggá tenni, mert valahogy másképpen kell közelíteni hozzá. „Teljesen szokatlan, nem lehet a költők között elhelyezni.”
A teljes beszélgetés ITT nézhető vissza.
