Ott Anna egy reggel beült a kocsiba, elfordította a kulcsot, de alig néhány métert gurult, amikor rászakadt a felismerés: egyszerre vágyik a szabadságra, és fél az elszakadástól. „Senki nem mondta, hogy ez ilyen lesz” – gondolta. Így született meg az Ezt senki nem mondta! podcast, ami kimondja mindazt, amiről a szülővé válás kapcsán ritkán beszélünk. Azokat a kettősségeket, amelyek egyszerre felszabadítóak és nyomasztóak, örömteliek és félelmetesek. Az első két évadból már kiderült: sokféle módon lehet szülővé válni, minden út más, mégis érvényes. Most pedig új fejezet következik. Ma indul az Ezt senki nem mondta! harmadik évada, amelynek kiemelt támogatója az Erste Bank. Ennek kapcsán beszélgettünk Ott Annával.
Hogyan jutottál el attól a felismeréstől, hogy ezt senki nem mondta, odáig, hogy ebből egy podcast szülessen?
Nagyon sokszor éreztem ilyet, de talán a legerősebben akkor, amikor rádöbbentem, mennyire kettős érzéseket hoz magával az anyaság. Folyton két, egymásnak ellentmondó érzés kavargott bennem: miközben boldog voltam, hogy újra dolgozhatok, közben azt is éreztem, hogy már sosem tudok olyan könnyedén egyedül lenni, mint korábban. A munkám során sok íróval találkoztam, akik mindig megkérdezték, hogyan viselem az anyaságot, és ahogy meséltem, ők is megnyíltak, elmondták a saját tapasztalataikat. Ez nagyon sokat segített: rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, még ha minden út más is.
Már kicsit nagyobb volt a fiam, amikor elmentem Horányba, és meghallgattam Tompa Andrea előadását. Ott ültem egyedül, élveztem, hogy ezt is megtehetem a gyerekem mellett. Utána beszélgettünk az anyává válásról, hazamentem, és leírtam a bennem zakatoló gondolatokat. Akkor fogalmazódott meg bennem igazán: basszus, senki nem mondta, hogy ilyen lesz. És nemcsak a nehézségekre gondoltam, hanem a hihetetlenül felfokozott érzelmekre is.
Az önazonosság keresésétől a munkába való visszatérés dilemmáin át a veszteségekig sokféle érzékeny téma felmerült a beszélgetésekben. Volt olyan, amitől kifejezetten tartottál?
Visszahallgatva pontosan emlékszem, hogy mindig azok a kérdések kerültek elő, amelyek engem éppen akkor foglalkoztattak a saját szülőségemben. Az elején az önazonosság volt a legnagyobb dilemmám: hogyan tudom újjáépíteni önmagam az anyaság után, és ki leszek mostantól? Később a munkába való visszatérés került előtérbe, hogy mi történik akkor, amikor elmegyek dolgozni, és otthon hagyom a gyermekemet? Megengedhetem-e ezt magamnak, és ki az, aki ebben mellettem áll, támogat?
A legnehezebb beszélgetések a veszteségekről szóltak. Ezeket nem a saját bőrömön tapasztaltam meg, mégis nagyon fontosnak éreztem, hogy teret adjunk nekik, mert rengetegen hordoznak csendben ilyen történeteket.
Nagyon szeretném, ha egyszer olyan vendég is érkezne, aki tudatosan a gyermektelenség mellett döntött. Ez az epizód még hiányzik a sorozatból, de remélem hamarosan bepótoljuk.
Volt olyan beszélgetés, ami teljesen más irányt vett, mint amire számítottál, és emiatt különösen mély nyomot hagyott benned?
A legelső adásból Tompa Andrea története nagyon sokat adott. Az örökbefogadásról beszélgettünk, de különösen megérintett, ahogy az alkoholista édesapjához való viszonyáról mesélt. Tóth Krisztina nyitottsága is sokat adott: hogyan lehet gyereket nevelni egy bántalmazó kapcsolatban, vagy hogyan fogadta a könyvszakma harminc éve azt, ha egy nő szült, és íróként folytatni akarta a pályáját.
Halász Rita a beszélgetés végén egy meg nem született babáról beszélt, az különösen megrendítő pillanat volt.
Nádasdy Ádám hihetetlen természetességgel mesélt arról, hogy miközben apa lett, férfiként és szerelmesként másfelé tartott az élete. Nyáry Krisztián története pedig arról, hogyan maradt egyedül két kislányával felesége halála után, nagyon mély nyomot hagyott bennem.
Ha ki kellene emelned egy nagy felismerést, amit ezekből az évek során hazavittél, mi lenne az?
Ezekből a beszélgetésekből számomra az rajzolódott ki, hogy nincs egyetlen érvényes út. Minden család másképp működik, és az a lényeg, hogy a benne élőknek jó legyen. Beleszületünk egy családba, majd létrehozzuk a sajátunkat, és közben rájövünk: nincs két egyforma modell. Egyetlen közös nevező van: a szeretet és a tisztelet – minden más változó.
Az új évadban milyen témákat, vendégeket várhatunk?
Ez az évad különösen személyes, hiszen közben a kisfiam is nagyot nőtt, és ezzel együtt egészen más kérdések kerültek előtérbe. Az egyik legizgalmasabb epizód egy olyan párral készül, akikkel már beszélgettem korábban, amikor még csak várták a babájukat. Most, egy évvel a születése után újra találkozunk, és nagyon várom, hogy beszélgessünk róla, hogy mennyiben alakult másként a valóság, mint amit annak idején elképzeltek, és mi az, ami pontosan úgy történt, ahogy megálmodták.
Fontos téma lesz a nagymamaság is.
Az évad első beszélgetésében pedig Szécsi Noémivel ültem le, aki nemcsak íróként és kutatóként, hanem anyaként is sok tapasztalatot hozott: mesélt arról, milyen volt a húszas éveiben szülővé válni, és milyen most, a negyvenes éveiben.
Volt egy régi ígéret Grecsó Krisztián részéről: azt mondta, szívesen beszélget velem, de csak miután megjelent az Apám üzen című nagyregénye. Azóta megjelent, így végre sor kerülhetett a beszélgetésre. A könyvből kiindulva az apaságról beszélgettünk, és számomra különösen fontos volt, hogy szóba került: milyen feszültségeket okozhat egy családon belül a társadalmi osztályok közötti váltás.
Az új évadban nemcsak írókkal, hanem színésznőkkel is szeretnék beszélgetni.
Régóta motoszkál bennem a kérdés, hogy mégis hogyan tudnak estéről estére szívvel-lélekkel színpadra állni úgy, hogy közben otthon van a kisbabájuk. Elképesztő, hogy milyen csodásan képesek összehangolni a színpadi jelenlétet a családi élettel. Hogyan lehet teljes testtel és szívvel ott lenni a színpadon, miközben otthon egy – vagy akár több – gyerek igényli ugyanilyen intenzíven a figyelmét?
Szóval ilyen kérdéseket fog boncolgatni a harmadik évad.
Gyertek, és ünnepeljük együtt az Ezt senki nem mondta! harmadik évadának indulását szeptember 13-án, 11 órától a Szatyor Bár és Galériában. A jegyek elérhetők a OneTicket oldalán.
