„Auschwitz a humánum nullpontja” – mondta Szabó Tibor Benjámin, az Athenaeum Kiadó igazgatója Az Élet Menete Alapítvány és a Líra Csoport közös holokauszt emlékrendezvényén a New York Kávéházban, ahol Eddy de Wind zsidó orvos Auschwitzban írt könyvét mutatták be ma délelőtt. Ahogy fogalmazott az Auschwitz, végállomás erről a nullpontról szól és nem hagyományos, hanem „szabálytalan” memoár, mivel írója a visszaemlékezését már a táborban elkezdte írni, nem sokkal azelőtt, hogy az oroszok felszabadították Auschwitzot.
Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás - Egy túlélő története a haláltáborból
Fordította: Alföldy Mari, Athenaeum Kiadó, 2020, 270 oldal, 3999 HUF
Azt is elmondta, hogy ez a kötet 1946-ban Hollandiában egyszer már megjelent, tehát elég korán, így a holokauszt-irodalom hagyományai, illetve a szokásrend, hogy egyáltalán miként lehet beszélni a történtekről, még nem volt hatással a műre, de a könyv maga sem hatott erre a hagyományra, mert kevés emberhez jutott el. Ennek köszönhető, hogy Eddy de Wind memoárja – ha nem is teljes egészében –, de árnyalataiban új képet mutat a holokausztról. Máshogy festi le például az SS-tiszteket, mint ahogy azt a későbbi könyvek, visszaemlékezések tették: a német hidegfejű precizitás helyett a tisztekkel kapcsolatban inkább azt emelte ki, hogy nem értettek semmihez és csak a szlogenek szintjén voltak szervezettek.
Az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak
Eddy és FriedelEddy de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták. Amikor a...
Gordon Gábor, Az Élet Menete Alapítvány magyarországi vezetője arról beszélt a könyvbemutatón, hogy két napja volt a holokauszt nemzetközi emléknapja, amikor arra emlékeztek, hogy 75 éve szabadították fel Auschwitzot. Mint mondta, ők az alapítvánnyal 17 éve dolgoznak azon, hogy visszaszorítsák a rasszista, antiszemita szemléletet, de még mindig sok a dolguk, ugyanis az emberek többsége még mindig közömbös, ez pedig jól tudjuk, mihez vezethet. „Emlékezni és emlékeztetni minden jóérzésű ember kötelessége” – hangsúlyozta.
Szalay-Bobrovniczky Vince államtitkár úgy fogalmazott, fontos, hogy egy ilyen rendezvényen a magyar kormány egy képviselője is jelen legyen, már csak azért is, mert az akkori magyar kormány felelőssége vitathatatlan. Azt mondta, ő történészként több éven keresztül tanult a témáról, illetve kutatta is. Erre alapozva egy rövid összefoglalót tartott az eseményekről, elmondta, hogy Magyarország szerinte külön eset volt. A német megszállásra 1944. március 19-én került sor, ugyanakkor voltak előzményei mindannak, ami utána történt: 1920-ban a numerus clausus, majd a zsidótörvények. Felhívta a figyelmet arra, hogy 1944 áprilisa és júliusa között 600 000 magyar zsidó honfitársunkat deportálták a magyar közigazgatás aktív közreműködésével. (Utóbbi témáról Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyvét ajánlotta a közönség figyelmébe.) „Mindig emlékezni fogunk, mindig a történelmünk egyik, ha nem a legnagyobb szégyenfoltjának fogjuk tartani” – mondta. Arról is beszélt, hogy Auschwitz a legnagyobb magyar temető, minden harmadik ember magyar volt az áldozatok közül. A holokauszt 6 millió áldozatának így 10 százaléka magyar felelősség. Ennek kapcsán kiemelte, hogy a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvánnyal (MAZSÖK) létrehoztak egy projektet, amelynek keretében a második generációs holokauszt-túlélőknek fognak anyagi (összesen 100 millió forintos) támogatást nyújtani, tehát azoknak, akik lelkileg szenvedték meg a holokausztot szüleik traumája miatt.
Pécsi Tibor történész beszédében azt emelte ki, hogy Auschwitz a jelképe lett a zsidók teljes megsemmisítésére irányuló holokausztnak, valamint annak is, hogyan semmisült meg az európai kultúra, ami nem volt képes arra, hogy az áldozatokat megmentse a gyilkosaiktól. Azt is elmondta, hogy a westerborki gyűjtőtábor, amely a könyvben feltűnik, csak egy volt a tranzittáborok közül. Oda minden csütörtökön érkezett a vonat, amely a zsidókat elszállította, és amelynek az oldalán a végállomás neve is olvasható volt: Auschwitz. A transzportok következtében Hollandia zsidóságának a háromnegyede veszett oda. A történész hangsúlyozta, hogy kötelességünk elolvasni mindazt, amit a kortársak lejegyeztek. Eddy de Wind már a táborban elkezdte a tanulságtételét és ezzel teljesítette a zsidóságban 3000 éve élő parancsot, amely így szól: „Emlékezz!”.
A felvezető beszédek után egy pódiumbeszélgetés következett Eddy de Wind fiát, Melcher de Windet Balázsy Panna kérdezte apjáról és a könyv történetéről. Első körben arról esett szó, hogy miért is számít szabálytalan memoárnak az Auschwitz, végállomás. Melcher de Wind elmondta, hogy nagyon sok szép visszaemlékezés van Auschwitzról, ez a könyv ezektől abban különbözik, hogy az apja, aki túlélte a haláltábort, a felszabadítás után elrejtőzött, majd ott maradt és a táborban kezdett el írni. Tulajdonképpen csak azért akart életben maradni, hogy elmondja a történteket a világnak.
Az is szóba került, hogy pontosan hol, milyen körülmények között jegyezte le emlékeit. Mint kiderült, a füzetet, amibe írt, ott Auschwitzban találta, az SS-ek barakkjában. Egy volt azok közül a füzetek közül, amelyekben korábban a németek a foglyokkal kapcsolatos adminisztrációt vezették. Miután az oroszok felszabadították a tábort, Eddy de Wind két napig bujkált, utána tért vissza, ahol a körülmények rosszabbak voltak, mint korábban, hiszen nem volt élelem és rengetegen haldokoltak. Gyógyszerek hiányában nem tudott segíteni, így ekkor kezdett el írni, később viszont csatlakozott az orosz orvosokhoz és nappal betegeket kezelt, éjszaka írt – ugyanazon az ágyon, amelyen korábban is aludt.
Balázsy Panna arra is rákérdezett, hogy miért E/3. személyben lett megírva a könyv. Az író fia azt válaszolta, erről sokat beszélgetett apjával, és kiderült, valójában E/1. személyben kezdte el írni, csak nem volt képes úgy folytatni, mert túl elevenen éltek benne az emlékek és túl erős érzelmi hatást váltottak ki belőle. A kérdésre, hogy az apa traumája mennyire öröklődött, mennyire volt jelen később a családja életében, Melcher de Wind édesanyja szavaival válaszolt: „Auschwitz mindig ott ült nálunk a konyhaasztalnál”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy gyerekként a félelem és a fájdalom atmoszférájában nőtt fel. Az apja traumatizált volt, mentális betegségekkel küzdött, sokat volt kórházban, de közben pszichiáterként a háború után másoknak is segített a trauma feldolgozásában. A szakmájából fakadhatott, hogy más túlélőkkel ellentétben ő beszélt arról gyerekeivel, hogy miken ment keresztül, nem hallgatott. Ahogy fia mondta, ennek ellenére gyerekként nem volt könnyű megbirkózniuk a családi múlttal és azzal a tudattal, hogy mennyi mindent vettek el tőlük.
A könyvbemutató végén kiderült az is, hogy amikor 1946-ban megjelent a könyv Hollandiában, érdektelenség fogadta, az emberek nem voltak nyitottak „a szögesdrótos irodalomra” (ahogy akkoriban mondták), nem akarták hallani a zsidók panaszkodását. Eddy de Wind csalódott volt a fogadtatás miatt, de végül úgy döntött, akkor inkább saját életén próbál dolgozni, illetve a többi túlélőnek segíteni. 1980-ban újra kiadták a kötetet, de akkor sem jártak nagyobb sikerrel, mert a kiadó, ahol megjelent, épp csődbe ment. Most viszont van esély arra, hogy az Auschwitz, végállomás végre eljusson az emberekhez, mert 28 nyelvre fordították le és több mint 100 országban jelent meg. Az író fia, Melcher de Wind szerint most, hogy eltelt 75 év az események óta, az emberek talán nyitottabbak a humánumra és az emberi sorsokra, éppen ezért itt az ideje, hogy elolvassuk azoknak a történeteit, akik ezt átélték, mert csak így lehet megelőzni, hogy még egyszer megtörténjen.
