Stern Rózsa Ibolya a háború után azt vallotta, hogy kétszer győzte le Mengelét, mert két lánya is született, holott a kísérletek után, amelyeknek a testét kitették, ez valódi csoda volt. Arról, hogy miken ment keresztül a koncentrációs táborokban, hét évtizeden át hallgatott, még a legközelebbi hozzátartozói sem tudták pontosan, milyen bűnöket követtek el ellene. Történetét végül Veronika H. Tóth újságíróval osztotta meg, de nem maga miatt, hanem azoknak az emlékéért, akik ott voltak vele a táborokban, de nem tudták elmondani a világnak, mit tettek velük. Emlékeiből regény született, amely A Mengele-lány címet kapta (olvass bele ITT), és amely egy évvel halála előtt, 2016-ban jelent meg. Veronika H. Tóth a napokban a Margó Irodalmi Fesztivál miatt jött Magyarországra, hogy Viola (korábbi nevén: Ibolya) sorsáról és a könyvről beszéljen. Megismerkedésükről, a fájdalmas munkafolyamatról, a nők második világháborúban betöltött szerepéről, és Horthy Miklós felelősségéről is beszélgettünk vele. A tolmácsolásban Nagyová Lenka volt segítségünkre.
Veronika H. Tóth - Viola Stern Fischer: A Mengele-lány
Fordította: Mészáros Tünde, Animus Kiadó, 2019, 368 oldal, 3980 HUF
Újságíróként már régóta foglalkozik azzal, hogy olyan emberek történetére hívja fel a figyelmet, akik a fasizmus vagy a kommunizmus áldozatai voltak. Hogyan találkozott Stern Ibolyával, és hogy derült ki, hogy milyen múlt áll mögötte?
2009-ben elkezdtünk egy dokumentumfilm sorozaton dolgozni, amelynek az volt a címe, hogy Akiket nem sikerült elnémítani. Összesen nyolcvan ember vett részt benne, viszont magukat a filmeket végül tizenöt emberrel forgattuk le, mert csak ők voltak hajlandók ténylegesen mesélni valamit az életükről. Viola volt a szereplők egyike, akit én kiskorom óta ismertem, ugyanis mindketten Losoncról származunk, de nem is sejtettem, hogy milyen történet áll mögötte. Amikor a városi televízióban kezdtem el dolgozni, egy ideig együtt dolgoztam az unokájával, aki ott volt operatőr. Akkor készítettünk egy rövid riportot Violával, de nem róla, hanem a férjéről. Ugyanis Fischer úr harckocsivezetőként részt vett a normandiai partraszállásban a második világháború alatt, és ezért egy volt a négy szlovák közül, akiket valaha kitüntettek a legrangosabb francia katonai kitüntetéssel. De még amikor azt a riportot készítettük, akkor sem sejtettük, hogy Viola asszony mögött ilyen történet van. Viszont miután Juraj Fischer meghalt, Viola Prágába költözött, én pedig éppen akkor mentem el a nemzeti televízióhoz dolgozni. Akkor hozott össze minket véletlenül a sors.
Fotó: Valuska Gábor
Viola hetven évig nem beszélt a traumájáról, még a családja sem tudta, hogy mi történt vele pontosan. Mennyire volt fájdalmas számára az emlékezés? Nem volt nehéz megnyílni ennyi év után, és éppen egy idegennek elmondani, amin keresztülment? Hogyan kezdtek el dolgozni a könyvön?
Két évre rá, hogy a dokumentumfilmet leforgattuk, ajánlatot kaptam egy kiadótól, hogy írjak fikciós könyvet az egyik második világháborús történetből. Ezt elutasítottam, mert úgy éreztem, hogy akkor lopnék attól a négy-öt embertől, aki ténylegesen megosztotta velem, amit átélt. Viszont felajánlottam helyette, hogy válasszanak ki egy embert az interjúalanyok közül, és én megírom az igaz történetét. Violát választották. Sokan rá szoktak kérdezni, hogy nehéz volt-e rábeszélni őt, hogy megnyíljon előttem. Én az elején figyelmeztettem, hogy nehéz lesz. De el kell árulnom, hogy kettőnk közül ő volt a bátrabb. Ugyanis párszor eljutottam arra a pontra, hogy tudtam, már nem kellene tovább kérdeznem. Láttam, hogy a visszaemlékezés nagy fájdalmat okoz neki. Ilyenkor sokszor csendben maradt, aztán rám nézett és megkérdezte tőlem: „Nem érted, ugye?” És akkor válaszoltam, hogy nem. Erre azt mondta, hogy ő elmagyarázza nekem, de kérdeznem kell. Szóval lényegében ő volt az, aki bátorított engem, hogy kérdezzem tovább a nehéz pillanatokban is.
A könyvet regény formában írta meg, egyes szám első személyben, ami a legnehezebb választás egy ilyen súlyos történet esetében. Miért döntött így? Került fikciós elem a történetbe, vagy mindent úgy írt meg, ahogy azt Viola elmondta?
Harmadik személyben kezdtem el írni, de amikor olyan hatvan oldal kész lett, eldobtam. Hiányzott belőle Viola szellemisége, nem ő volt az. Ezért megbeszéltem vele, hogy mi lenne, ha inkább első személyben írnám, ő pedig beleegyezett. Az írás folyamata alatt egyébként nem akarta elolvasni, megegyeztünk abban, hogy csak akkor fogja átolvasni a kéziratot, ha már befejeztem. Fikció nincs a könyvben. Minden történelmi tényt, amit le lehetett ellenőrizni – például, hogy mikor kezdték el építeni a gettót Losoncon, mikor indult el az első transzport, vagy hány embert vittek el és mikor érkeztek meg a táborba –, ellenőriztünk. Vannak a könyvben viszont olyan részek, például amiket mások meséltek Violának a táborban, amiket nem tudtunk ellenőrizni. De mindig igyekeztünk az auschwitzi történészekkel megbeszélni, hogy vajon az ténylegesen így történhetett-e akkoriban.
A könyvben Viola megfogalmazza, hogy kétszer is legyőzte Mengelét, mert két lánya is született. Azonban azt is említi, hogy a lányai szerinte nem nagyon akarták meghallgatni, hogy miken ment keresztül az anyjuk. Ők végül olvasták a könyvet? Ha igen, mi volt a reakciójuk?
Elolvasták és mindketten azt mondták, hogy a könyvnek köszönhetően többet megtudtak a saját édesanyjukról. Az a helyzet, hogy az ilyen dolgokról könnyebb idegen embereknek mesélni, mint a saját szeretteinknek. Ugyanis egy anyának a gyerekei előtt erősnek kell lennie, ezért egy gyereknek nehéz azt hallani, hogy valaki az anyját bántalmazta. Ezzel függ össze az is, hogy miért nem beszélt Viola hetven évig. Ennek két oka van. Az egyik, hogy Csehszlovákiában a kommunista uralom alatt nem nagyon beszéltek a zsidók történeteiről. A másik pedig az, hogy amikor Viola már valamilyen szinten feldolgozta a történteket és húsz év után egyszer megpróbálta elmondani a legjobb barátnőjének, akkor a barátnője félelemmel a szemében megkérte őt, hogy erről ne meséljen, mert nem fog tudni aludni. Ezért Violában az az érzés maradt meg, hogy míg neki ezzel kellett élnie húsz évig, a másik nem hajlandó még pár mondatot sem meghallgatni róla.
A koncentrációs táborok túlélőinek visszaemlékezéséből számos könyv és film született már, de Mengele embertelen kísérleteiről még nem olvashattunk ilyen jellegű személyes és részletes beszámolót. Mit gondol, Viola hogyan volt képes megosztani ezeket az emlékeket?
Számára az volt a legfontosabb, hogy azokról meséljen, akik már nem tértek vissza. Ez volt az alapgondolata. Nem a saját történetét akarta megőrizni, hanem azokét, akik már nem tudták elmondani a világnak, mi történt velük. Amikor először kiadták a könyvet Szlovákiában, 3000 példányt nyomtak ki belőle. Ott ez a szokás, és ha ez a mennyiség elkel két éven belül, akkor sikeresnek tartják az adott könyvet. A Mengele-lány esetében ez a 3000 darab öt nap alatt elfogyott. 2016 novemberében jelent meg, és 2017 januárjában ismét meglátogattam Violát Prágában. Akkorra már 15000 könyvet adtunk el. Amikor ezt elmondtam neki, megfogta a kezem és azt mondta, nagyon szépen köszöni, most már emlékezni fognak rájuk.
Viola maga is részese volt annak, hogy a háború után elfogták a koncentrációs tábor egyik kegyetlen felügyelőjét, Bébit. Jelentett számára bármennyi elégtételt, hogy bizonyos emberek megbűnhődtek?
A felügyelőnő, akiről szó van, nem egy német nő volt, hanem egy fogoly, aki együttműködött a németekkel. Tehát blokkfelügyelő volt, nem pedig SS-tiszt, és ő is zsidó volt. Azt kell tudni, hogy a blokkfelügyelők között is kétfajta ember volt. Voltak olyanok, akik azért vállalták ezt a feladatot, mert a blokk lakosai kérték meg őket, nehogy rosszabb esetben valami szadistát kapjanak. De voltak olyanok is, akik azért fogadták el ezt a munkát, mert jobb ruhákat, több ételt és saját szobát kaptak. Ezek miatt ők még jobban hízelegni akartak a németeknek és még szigorúbbak voltak. Bébi is ilyen volt. A foglyokat rendszeresen bántalmazta, és ha látta egy német tiszt, még durvább volt. Egy éjjel, amikor megérkezett egy új transzport és újabb ötven nőt kellett elszállásolni a barakkba, ahol már tényleg nem fért el senki, például úgy döntött, hogy a régebbiek közül párat megöl, hogy több hely legyen az újonnan érkezőknek. Azért tette ezt, hogy ha a német őrség körbemegy, akkor ne lássák azt, hogy nála rendetlenség van a barakkban. Amikor Viola közvetlenül a háború után Prágában találkozott ezzel a nővel, akkor az hatalmas sokk volt számára. A véletlen műve volt, hogy meglátta, amikor a testvérével épp egy olcsóbb étteremben evett. Amikor belépett Bébi, Viola elkezdett kiabálni, hogy fogják el, ez egy gyilkos. Számára nagyon fontos volt, hogy sikerült eljuttatnia ezt a nőt az igazságszolgáltatás kezébe, mondjuk a végső bírósági tárgyaláson már nem vett részt, mert akkoriban már várandós volt az első lányával, és a férje megtiltotta neki.
Mengelét viszont sosem érte utol a számonkérés, élete végéig bujkált. Ez hogyan érintette őt?
Bár a koncentrációs táborban Mengele kiválasztotta Violát, ő maga nem kísérletezett vele. Klauberg doktor programjába került, aki azt próbálta kitalálni, miként lehetne a legolcsóbban, leggyorsabban és leghatásosabban minél több nőt sterilizálni. Bár ez a kísérlet zsidó nőkön zajlott, hogyha a németek megnyerték volna a háborút, akkor ezt később szlávokon és más nációkon is alkalmazták volna. Amikor a transzportok után az érkező emberek kiszálltak a vágányokon, akkor Mengele több százezer fogollyal is találkozott, ugyanis ő végig jelen volt a szelekcióknál. Violán kívül még két további nőről tudok, akiket – bár ez kicsit furcsán hangzik – Mengele mentett meg. Bár, ha a németek nem háborúztak volna, akkor nyilván nem is kerültek volna abba a helyzetbe. Viszont Mengele volt az, aki kimentette őket abból az embertömegből, ami már a gázkamrába tartott. Viola nagyon különösen viszonyult Mengeléhez, egyrészt gyűlölte őt azért, amiért a szelekciónál belerúgott az anyjába. Másrészt viszont értette, hogy megmentette őt, amikor kivette a tömegből ahelyett, hogy a gázkamrába küldte volna. Ez természetesen nem azért volt, mert valójában meg akarta menteni, hanem azért, mert a kísérletekhez akarta használni.
A könyv azzal ér véget, hogy Viola hazatér, majd új életet kezd Juraj Fischer oldalán, de arról nincs szó benne, hogyan dolgozta fel mindazt, ami vele történt, milyen lelki vagy fizikai következményei voltak a traumájának. Hogyan birkózott meg a veszteségekkel?
Erről nem akart beszélni, nem akart elárulni semmit az 1948-at követő időszakról. Ugyanis nem kapott lehetőséget és időt arra, hogy ezeket feldolgozza, mert nagyon nehéz körülmények között kellett élnie utána is. Pont azért, mert a férje a nyugati fronton harcolt. Sok más katonához hasonlóan, aki Nyugaton szolgált, őt is egy uránbányába küldték kényszermunkára. Négy évet kellett ott ledolgoznia. Viola pedig egy évig munkanélküli volt ebben az időszakban, nem volt hivatalosan semmi bevétele. Az egész élete akörül forgott, hogy alapvető dolgokat biztosítson magának és a családjának. Nem volt ideje feldolgozni az első traumát, mert közvetlenül utána egy másik következett. Amikor megkérdeztem tőle, milyen volt egyedül nevelni két kisgyereket, és azzal együtt élni, hogy meg van bélyegezve, amiért a férje egy uránbányában dolgozik, mindig azt mondta, hogy erről nem akar beszélni. Éspedig azért, mert azok az emberek, akik ezt tették, még élnek. Tehát azért nem akart a kommunista diktatúra alatti életükről mesélni, mert úgy érezte, nincs joga megítélni azokat az embereket, akik miatt akkor nehéz helyzetben voltak.
(kép forrása: Animus)
A könyvben megjelenik Horthy Miklós alakja is, és elég ellentmondásosnak tűnik a szerepe. Kiderül például, hogy nagyobb pénzösszegért kaphattak mentességet bizonyos emberek, másrészről viszont az is, hogy sokáig ellenállt a nácik akaratának és nem engedte deportálni a magyar zsidókat. Hogy látja Horthy szerepét és felelősségét azok alapján, amiket Viola elmondott?
Az Szlovákiában is úgy volt, hogy az elnöki mentességet meg lehetett vásárolni, bár természetesen nem hivatalosan. Nyilván nem erkölcsös dolog, ha valaki azzal akar pénzt szerezni, hogy mentességet árul, másrészt viszont, ha mi is azok között az emberek között lettünk volna, akiknek ez jelentette az utolsó lehetőséget, akkor mi is megvásároltuk volna, akár az utolsó pénzünkből is. Szoktam járni beszélgetésekre általános és középiskolákba, és meg szoktam a diákoknak említeni a különbséget, hogy miként állt hozzá a deportálás kérdéséhez a szlovák és a magyar kormány. Ugyanis nálunk, Szlovákiában már 1942 márciusában megkezdődtek a transzportok, és azon év októberéig már 57000 embert elhurcoltak. Amíg a magyarok saját maguk dönthettek, addig ott nem voltak deportálások. Munkatáborokba vagy kényszermunkára elvittek embereket, de koncentrációs táborba nem. A morális különbség nagyon szembetűnő. Azt szoktam elmondani a diákoknak, hogy Szlovákiában azzal szoktak mentegetőzni, hogy úgyis mindenki így csinálta. És akkor szoktam felhozni Magyarországot, Bulgáriát és Dániát példaként, ahol nem így cselekedtek.
De mit gondol, Horthy mennyire lehetett tisztában azzal, hogy hova viszik a zsidókat? Hogy mire ad mentességet azoknak az embereknek, akik hozzáfordulnak?
Erre rá szoktak kérdezni a szlovák köztársasági elnökkel kapcsolatban is. Egyes történészek azt állítják, hogy 1942 körül már feltehetően tudhatták, hogy mi történik ezekben a táborokban, mert addigra az első foglyoknak már sikerült megszökniük. És nagyon nehezen elképzelhető, hogy a belügyminiszter, aki megkapta a jelentést az elszökött fogolytól, ne adta volna tovább az információkat a köztársasági elnöknek vagy a miniszterelnöknek. Más kérdés, hogy lehet, hogy nem akartak hinni a jelentéseknek, mert az kényelmesebb volt.
A regény több olyan női felügyelőről, SS-tisztről is említést tesz, aki különösen kegyetlen volt, kegyetlenebb, mint a férfiak. Eddig kevés kutatás foglalkozott azzal, hogy a nők milyen szerepet játszottak a koncentrációs táborokban. Erről mit lehet tudni?
Amikor a Heydrich és a 74 nő című dokumentumfilmet forgattuk, nagyon meglepő dolgokat tudtam meg. Ez a film arról szólt, hogy Heydrich halála után az orvosának védekeznie kellett, mert azzal vádolták, hogy nem kezelte kellőképpen az SS-tisztet, és emiatt halt meg. Ezért Ravensbrückbe küldték, ahol a legnagyobb női fogolytábor volt. Ott hetvennégy lengyel nőt választott ki, olyanokat, akik azért lettek elítélve, mert az ellenállásnak segítettek, és mindegyiknek ahhoz hasonló sérüléseket okozott, mint ami Heydrichnak volt. Két csoportra osztotta őket; az egyiket ugyanúgy kezelte, mint Heydrichet, a másiknak úgynevezett szulfonamid gyógyszert adott. Mindebben más orvosok is segítettek neki, ráadásul altatás és érzéstelenítés nélkül követték el mindezt. Köztük volt egy női orvos is, Herta Oberhauser, akit a nürnbergi perben el is ítéltek. A tárgyaláson azzal védekezett, hogy ezeknek a nőknek ő segített. Nem az volt az érzése, hogy élve vágott bele a húsukba vagy, hogy tönkretette volna az életüket, hanem hogy segített nekik. Ravensbrück egy kiképző központ volt, pont a német felügyelőnők számára. Az egész háború alatt 3600 nő kapott itt kiképzést, nemcsak felügyelők, hanem ápolónők is. De bíróság elé aztán csak az egytizedük került. Egyszerűen nem akarták ezeket a nőket utolérni. És van még egy másik dolog is, ami a nők szerepét illeti a háborúban. Nagyjából harmincezer női fogolynak kellett szolgálnia bordélyházban. Vagy egyenesen a helyszínen, a koncentrációs táborokban, vagy az SS-tiszteknek szánt bordélyokban. Ezek a nők a háború után nem kaptak semmilyen fajta kárpótlást, ugyanis azt állították róluk, hogy önként dolgoztak ott. Néhány évig igyekeztek tenni ez ellen, de nem sikerült. Ez a fajta látásmód uralkodik, hogy egyrészt a nőkre áldozatként tekintenek, másrészt, ha tesznek valamit annak érdekében, hogy túléljék a háborút, akkor semmiségnek veszik, ami történt velük. Mintha csak nem illett volna ezt csinálni.
Viola egyébként mit gondolt, mi segítette őt a túlélésben?
Egy volt azok közül, akik azt mondták, hogy a túlélésben két dolog játszott szerepet: a véletlen és a szerencse. Semmi más.
Az elmúlt években sok túlélő történetét hallotta. Mi lepte meg leginkább mindabból, amit ezek az emberek elmondtak?
Az, hogy a nyolcvan ember közül, akikkel találkoztam, egy nő kivételével mindenki megbocsájtott. Még azok is, akik a koncentrációs vagy kényszermunkatáborból úgy távoztak, hogy bennük volt a fizikai bosszú gondolata. Az egyik férfi még egy hangszigetelt pincét is épített öt éven át, annak érdekében, hogy majd ott kínozza a felügyelőjét. De amikor megszületett az első fia, akkor megértette, hogy muszáj megbocsájtania, mert addig nem tudja a saját fiát szeretetben nevelni, amíg a szíve tele van gyűlölettel. Az az egyetlen nő, aki nem bocsájtott meg, azért nem volt erre képes, mert a felügyelők nem őt bántották a legjobban, hanem a kislányát. És ezt semmilyen anya nem tudná megbocsájtani.
