A 999 fiatal lányból alig néhányan élték túl Auschwitzot

A 999 fiatal lányból alig néhányan élték túl Auschwitzot

Az első auschwitzi női transzport történetét írta meg a 999 fogolyban Heather Dune Macadam. A kötet a holokauszt és a nők történelmének megrázó dokumentuma. Mutatunk egy részt belőle.

Könyves Magazin | 2021. február 03. |

1942. március 25-én csaknem ezer fiatal, szlovákiai zsidó lány - köztük sok tizenéves - szállt vonatra Poprádon. Tele kalandvággyal és hazaszeretettel, a legjobb ruhájukban intettek búcsút a szüleiknek. Azt mondták nekik, hogy csak néhány hónapra mennek, gyárban dolgoznak majd, a kormányuk szolgálatában, ehelyett egyenesen Auschwitzba szállították őket. Szlovákia fejenként 500 birodalmi márkát (mai értéken mintegy 60 ezer forintot) fizetett a németeknek azért, hogy átvegyék az ingyen munkaerőt.

Heather Dune Macadam
999 fogoly
Ford.: Kenyeres Anna, HVG Könyvek, 2020, 383 oldal
-

A szinte biztos halálba küldött gyereklányok nem voltak ellenállók vagy hadifoglyok - és nem pusztán zsidó származásuk miatt voltak kiszolgáltatottak, hanem női mivoltuk miatt is. Embertelen körülmények között, borzalmas megaláztatásokat szenvedtek el, miközben látták meghalni családtagjaikat, szeretteiket. A 999 ártatlan lányból alig néhányan maradtak életben. Történetük az elismert író, Heather Dune Macadam tolmácsolásában elevenedik meg előttünk, aki több túlélővel készített személyes interjút, konzultált történészekkel, beszélgetett szemtanúkkal és a deportáltak rokonaival. Műve a holokauszt és a nők történelmének fontos epizódját mutatja be.

Heather Dune Macadam: 999 fogoly (Részlet)

A „regisztráció” nem feltétlenül vonja magával, hogy azonnal be is kell vonulniuk, így a lányok azt hitték, sábátra már otthon is lesznek. Konka ravaszul kitervelt csapdája volt ez: mindennél fontosabbnak tartotta a meglepetés erejét. A regisztrációs folyamatról a különböző településekről behívott nőknek más-más emlékeik maradtak. Az egyetlen közös vonás, amelyet mindanynyian megemlítenek, hogy a bejelentkezésre kijelölt épületekben – Homonnán az iskolában, Eperjesen a tűzoltóságon, Bártfán a városházán –

furcsa, szürreális légkör fogadta őket.

Nem tudván, milyen eljárásra számíthatnak, de bízván abban, hogy helyesen cselekszenek, ha a törvénynek engedelmeskednek, sok szülő el sem kísérte a lányát. Hogyha mégis, odakint kellett várakozniuk az épület előtt a szemerkélő március végi esőben, amely elolvasztotta a februári hóviharból még megmaradt utolsó buckákat. A szomszédos falvakból szekéren vagy gyalog érkeztek a lányok, csizmájukra hó és sár tapadt. Szüleik vagy fivéreik kíséretében hajnalban indultak, hogy időben a városban legyenek. A helyi lányokhoz hasonlóan ők is legjobb szombatnapi ruhájukat viselték. Nem mind voltak idegenek a városlakók számára: többeknek voltak köztük rokonaik. Nem egy szegény vidéki család még örült is, hogy leányaik munkalehetőséget kapnak. A városi kisasszonyok, akik otthon mesterfokra fejlesztették az időhúzás művészetét, most igencsak iparkodtak, hogy a megadott időpontra odaérjenek. Az édesanyák kint álltak az utcákon, és integettek az elhaladóknak. Ott sietett el előttük Atlasz Klári (a jómódú rabbi lánya), a nyurga Žena Haber, a gyönyörű Helena Citron, az izgága Margie Becker, a szoborszerű Ria Hans és húga, a göndör hajú Maja; Lea barátnői, Anna Herskovic és Annou Moskovic, aki Friedmanné ajándék kalácsát is magával vitte. Edith és Lea sok-sok lánnyal együtt vonult, akikkel alighanem egész életükben ismerték egymást. A vasúti síneken átkelve közeledtek egykori iskolájukhoz. A kapu előtt egy helyi rendőr állt, és utasította a szülőket, hogy odakint várakozzanak. A lányok libasorban léptek be az épületbe, ahol immár több mint egy éve nem engedték tanulni őket. A rendőr a többségüket már akkor ismerhette, amikor még az anyjuk szoknyája körül tipegtek – elvégre Homonnán mindenki ismert mindenkit. Vajon a hatósági közeg többet tudott náluk arról, mi történik valójában? Ha igen, akkor sem árulta el.

Az ablakokon lehúzták a redőnyt, hogy ne lehessen belátni. Magunk elé képzelhetjük, ahogy a lányok engedelmesen belépnek az épületbe: a vörösesszőke Anna Herskovic, a hollófekete Helena Citron és a rézvörös hajú Adela Gross, ápolt fürtjeik fényesen bodorodnak elő téli sapkájuk alól. Adela kicsit elveszettnek tűnt a nővére nélkül. Edith óvatosan nézett körül, de nem mozdult Lea mellől. Egész életében csak egyszer volt távol hazulról, amikor a nagybátyjáékat látogatta meg Sztropkón. Rettegett a gondolattól, hogy most három egész hónapot kell a családjától külön töltenie. De legalább ott lesz vele a nővére és a barátaik.

„Fiatalok és erősek vagyunk, semmi nekünk ez az egész” – hetvenkedett Adela egyik barátnője. Ifjonti öntudatosságával bizakodást ébresztett társnőiben is. A lányok egymás közt sugdolózva álltak a sorban, míg a két hosszú asztalhoz nem értek, ahol bemondták a nevüket, és előadták az alaposan betanult szöveget, hogy miért is nem vonatkozik rájuk a rendelet. A jobb módú családok sarjai öntudatosan kijelentették, hogy nekik mentességet ígértek. A szüleik bármelyik pillanatban beállíthatnak az ezt igazoló dokumentumokkal. Meggyőződéssel hitték, hogy családjuk megbecsült státusza miatt tisztelettel fognak bánni velük, ezért kétségeiket és aggodalmaikat a magabiztosság álarca mögé rejtették. A szegényebb lányok vagy beletörődtek a sorsukba, vagy alázatosan kérték a hivatalnokokat, hogy engedjék haza őket, átnyújtva valamiféle igazolást arról, hogy jövedelmük feltétlenül szükséges a család megélhetéséhez. Az ügyintézőket azonban

sem a könyörgés, sem az eléjük járuló gazdag lányok apjának társadalmi rangja nem hatotta meg.

Ha valakinek volt oka a magabiztosságra, az a város legbefolyásosabb zsidó családjának leánya volt. Adela Gross büszkén felszegett fejjel járult a hivatalnokok elé, felvont szemöldöke alól számonkérő tekintettel nézett a többiek szemében félelmetesnek tűnő férfiakra, és közölte, hogy az ő nagyapja Chaim Gross, az ismert iparmágnás. Maga Tiso elnök ígért neki mentességet. Az ügyintézők azonban keresztülnéztek rajta. – Jöhet a következő! Van a férfiaknak egy bizonyos pillantásuk, amellyel azt kívánják kifejezni, hogy fikarcnyit sem érdekli őket a gyengébbik nem fecsegése. Olyan lekezelően néznek ilyenkor, hogy a nők egyből láthatatlannak és jelentéktelennek érzik magukat. Ezzel a tekintettel találkoztak most a lányok. Sokan most először tapasztalták életükben, hogy

nem veszik emberszámba őket.

Edith észrevette, hogy a hivatalnokok mellett egy másik asztalnál a Hlinka Gárda néhány tagja és egy SS-tiszt ül. Ez meglepte. Mit akarhat tőlük az SS? Jogos kérdés. Ha tudták volna rá a választ, a szüleik, a szomszédaik és az egész közösség talán hevesebb ellenállást tanúsítanak. De nem tudták, és bár Edith észrevette, hogy valami nincs rendben, több esze volt annál, mint hogy firtatni kezdje az okát. Úgysem mondták volna meg neki. Ugyan ki felelne egy fruska kérdéseire?

Amikor kipipálták a nevüket a listán, megkérdezték, mi a foglalkozásuk: varrónő, háztartásbeli, kalapkészítő, gyári munkás? A még szüleikkel lakó tizenéves lányokat háztartásbeliként tüntették fel. Senkinek a neve mellé nem írták azt, hogy „gyermek”. Több mint százan gyűltek már össze az épületben, amikor utasították őket, hogy vetkőzzenek le az orvosi vizsgálathoz. A lányok megdermedtek. Soha, egyikük sem mutatkozott ruha nélkül férfi előtt. A hivatalnokok láthatóan szórakoztatónak találták a fiatal nők szemébe kiülő jeges rémületet. Az őrök üvöltve ismételték meg a parancsot. Edith és barátnői lassan, vonakodva kezdték kigombolni a blúzukat és kicipzárazni a szoknyájukat. Margie Becker két kabátot is viselt, mert fázott: egy világosszürke felöltőt és alatta a legjobb drapp kabátját. Divatosan öltözött, de nem jobban, mint bármelyik jómódú helybéli lány. Gondosan összehajtogatta csodaszép kék ruháját, de nem akarta letenni a sáros padlóra. A többiek is tanácstalanul néztek körbe, hova akaszthatnák a holmijukat. – Orvosi vizsgálat! Mindent levenni! – ordította az egyik ügyintéző. A lányok egy szál fehérneműben, vékony karjukat maguk köré fonva reszkettek a hidegben. „Mérhetetlenül szégyelltük, hogy ruhátlanul kell mutatkoznunk férfiak előtt” – meséli Edith. Egy gój orvos járkált fel-alá a sorok között, és szemrevételezte a lányok fejlődőben lévő testét. – Kinyitni! – parancsolta, hogy belenézzen a szájukba. – Nyelvet kinyújtani! „Nem nevezném valódi orvosi vizsgálatnak” – horkan fel Edith az emlék hatására. „Az egész csak arra volt jó, hogy olcsó és léha élvezetet nyújtson az utasításra levetkőző lányok látványa” – írta évekkel később Ladislav Grosman. „Ha meg akarták nézni egy lány mellét, ráparancsoltak, hogy vegye le a melltartóját is – erősíti meg Edith. – Az enyémre nem voltak kíváncsiak.” Az orvos mögött egy asszisztens lépkedett, aki a listát lapozgatva bejelölte, melyik lányt nézték meg. Feljegyzéseket is kellett volna írnia a nevek mellé, de „az egész vizsgálat hazugság volt”. Nem számított, hogy egészségesek-e, vagy sem. Csak a látszatot akarták megőrizni, de a valóság senkit sem érdekelt. „Hogy érzi magát?” – kérdezte az asszisztens Edithtől. „Gyakran szédülök.” „Minden hónapban?” – vigyorgott a férfi.

Edith úgy érezte, inkább haszonállatként kezelik, mint emberi lényként. A birkanyáj módjára összeterelt lányok reszkettek a férfiak vizslató pillantása alatt. Hol voltak egykori tanárnőik, hogy megvédjék őket a bámész tekintetektől? Miért nem lehettek velük a szüleik? Egyetlen vigaszuk az volt, hogy hamarosan beköszönt a szombat, véget ér ez a tortúra, ők hazatérhetnek édesanyjuk karjaiba, és hallgathatják a szombati gyertyák fölött elmondott áldást. Edith mindennél jobban vágyott arra, hogy fülébe csendüljön apja éneke: „Sábát sálom”, és erős, vigasztaló ölelésében megnyugvást leljen. Odakint az épület előtt a szülők toporogva próbálták kirázni a zsibbadást a lábujjaikból. Órák teltek már el, és a város minden zsidó és jó néhány nem zsidó lakosa az iskola előtt járkált fel-alá, ki zavarodottan, ki kétségbeesve. A szóbeszéd immár valósággá vált, de még mindig rengeteg kérdés maradt megválaszolatlan.

Mit csinálnak a lányaikkal? Mi tart ennyi ideig?

Még ebédszünetet sem tartottak! Az emberek nyugtalanul beszélgettek egymás közt: – Mi lesz a lányainkkal? – Dolgozni viszik őket. – Miféle munkára? – Azt hallottam, cipőgyárba. – Nem lehet, hogy egyetlen gyárba ennyi munkás kell. – Mennyi időre viszik el őket? – Három hónapra. – Mégis, hol van az a gyár? Senki sem tudta.

Kapcsolódó cikkek
...
Gyerekirodalom

Közel 700 gyereket mentett meg a biztos haláltól, most képeskönyv állít emléket neki

A második világháború után Nicholas Winton sokáig senkinek nem beszélt arról, hogy Prágában több száz, javarészt zsidó gyereket rakott vonatra Anglia felé, és ezzel a biztos haláltól mentette meg őket. A cseh származású, de Amerikában élő Petr Sís most képeskönyvben meséli el a történetét.

...
Hírek

A turulszobor rengeteg traumát hozott felszínre

A holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából a 444 elérhetővé tette egyórás dokumentumfilmjét, amely a 12. kerületi vitatott turulszobrot övező viták bemutatásán keresztül a környék második világháború alatti kegyetlen és tragikus történetét meséli el. A témában az elmúlt években több könyv is megjelent, ezekből ajánlunk néhányat.

...
Szívünk rajta

A holokausztról akkor is beszélni kell a gyerekkel, ha fáj

Hírek
...
Hírek

Rendeld meg a 100 oldalas Esterházy-különszámot és az Ottlik-másolatot!

...
Nagy

Simon Balázs valódi fenomén volt

...
Hírek

Bereményi Géza:Grecsó Krisztiánnal más irányból indultunk az emlékek felé

...
Hírek

Szolláth Dávid irodalomtörténész kapta az idei Mészöly Miklós-díjat

...
Hírek

Milan Kundera kapta a Franz Kafka-díjat

...
Hírek

Ezeket a gyerekprogramokat ne hagyjátok ki a Margón!

...
Hírek

HUBBY - Itt vannak a legjobb gyerekkönyvek!

...
Alkotótárs

André Ferenc és Czakó Zsófia a Mastercard® – Alkotótárs ösztöndíj győztesei

...
Nagy

Harag Anita: Nem kell utazni ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket az életben

...
Nagy

Hegyi Ede: A foghúzás (3.)

Hegyi Ede A senki című regényével a top3-ban végzett 2020-ban a legjobb elsőkötetesnek járó Margó-díjért folyó versenyben. Gyerekkorunk című tárcasorozatának ez a harmadik része.

Szerzőink

...
Forgách Kinga

A Páternoszter megmutatja a Rákosi-rendszer legabszurdabb oldalait

...
Sándor Anna

Perintfalvi Rita: Az elkövetők mindig hangsúlyozták, hogy “mondd nekem azt, hogy atya”

...
Ruff Orsolya

Finy Petra: A 80-as évekről mindenkinek van egy története

A hét könyve
Kritika
A regénybeli Kafka mögött felsejlik Borbély Szilárd alakja is
...
Kritika

Az utolsó indiánkönyv érzékeny pillanatfelvétel arról, hol tartunk ma az indiánozásban

Az utolsó indiánkönyv című antológiához a PIM 79 kortárs magyar szerzőt kért fel, hogy prózában vagy versben reflektáljanak arra, mit jelentett nekik az indián egykor, és mit jelent ma, felnőttként.

Polc

A katalán hegyekben teljesen hétköznapi a varázslat

...

Stephen King megmutatja, hogy a szakadozó internet jobban érdekel minket, mint a széthulló világ

...

Cinikusak vagyunk mind, ez köt össze - Gyurcsány és Orbán hatása a kortárs fiatal lírára

...

A banalitások és az apokalipszis közé sodort minket a koronavírus-járvány

...