Eredetileg 1937-ben jelent meg a Halál a Níluson, melynek egy pontján a köpcös belga detektív a nyomozást a régészeti feltárásokhoz hasonlítja – Szabó Zoltán fordításában ez így hangzik: „Egyszer valamelyik kis ügyemmel kapcsolatban egy archeológiai expedíciót kellett kísérnem, és ott megtanultam valami fontosat. Az ásatások során, ha találnak valamit a földben, először is roppant gondosan mindentől megtisztítják. Elviszik a fellazult földet, egy késsel eltávolítanak mindent a leletről, míg végül ott marad a tárgy magában, minden idegen, zavaró tényezőtől megszabadítva, készen rá, hogy lerajzolják és lefényképezzék. Ezt igyekszem most én is utánozni: eltávolítok minden zavaró momentumot annak érdekében, hogy a kendőzetlen igazság teljes fényében csilloghasson.”
Agatha Christie első kézből ismerhette a régészet világát, hiszen második férjének, Max Mallowannek ez volt a foglalkozása. A férfi ásatásokat vezetett Szíriában és Irakban, az író pedig gyakran elkísérte férjét a közel-keleti utakra. Ilyenkor délelőtt írt, délután pedig kiment a terepre, ahol a feltárásokat fotózta, és segített a katalogizálásban. A régészeti munka módszertana nagyon tetszett Christie-nek, akit íróként lenyűgöztek a kirakósok, és állítólag nagy tehetsége volt abban is, hogy a leletdarabkákat türelmesen összeillessze. Amellett, hogy kiélhette az egész életét végigkísérő tanulási vágyat, Agatha Christie-nek ezek az utak ráadásul jó alkalmat kínáltak arra is, hogy egy időre megszabaduljon a hírnév terhétől. Ahogy egyik életrajzírója, Laura Thompson megjegyezte: ekkor nem kellett Agatha Christie-nek lennie, lehetett simán csak Mrs. Mallowan.
Bár több krimije is a térségben játszódik – köztük az 1936-os Gyilkosság Mezopotámiában és az 1945-ös az És eljő a halál… – a leghíresebb egészen biztosan a Halál a Níluson, amelyben Poirot egy hajón kénytelen nyomozni. Christie először lánykorában, 1910-ben járt Egyiptomban. A Smithonian cikke szerint a brit gyarmaton ugyanis olcsóbb volt bevezetni egy fiatal nőt a társaságba, mint Angliában – a pénzügyi gondokkal küszködő családnak pedig ez sem volt egy utolsó szempont. Christie három hónapot töltött akkor Kairóban, ahol az aranyifjak életét élte: táncmulatságokra és pólómeccsekre járt, fiúkkal flörtölt. Életem című önéletrajzi kötetében azt írta, Kairó akkor semmit nem jelentett neki, „a tizennyolc-huszonegy év közötti lányok esze ugyanis leginkább a fiatalemberek körül forog”. Az anyja mindenképp rá akarta beszélni a fiatal Agathát arra is, hogy nézzék meg az ókori Egyiptom nevezetességeit, de ő akkor ellenállt: „Az ókori világ csodái egyáltalán nem érdekeltek, és nagyon örülök, hogy anyám nem erőltette a dolgot. Luxor, Karnak és Egyiptom szépségei csak jó húsz évvel később bűvöltek el, és fiatalon hiába bámultam volna őket: nem tudtam, hogy mit kell rajtuk megnézni vagy meglátni”.
A térségbe 1928 őszén tért vissza, immáron frissen elvált nőként (Archibald Christie volt az első férje), és bár eredetileg egy karibi országba utazott volna, barátai tanácsára végül Bagdad felé vette az irányt – az utat pedig az Orient-expresszen tette meg. Az egykori Ur romjai között Leonard Woolley régész vezette körbe, és az ő asszisztense volt Max Mallowan, aki később az író férje lett. 1931-től kezdve a házaspár egy bevált rendszer szerint élte az életét: ősszel és tavasszal a Közel-Keleten dolgoztak, a nyarat Angliában töltötték Christie lányával, az év fennmaradó részében pedig otthon maradtak vagy utaztak. A régészeti feltárások szervezéséből az író alaposan kivette a részét (nem mellesleg pedig ő is finanszírozta az expedíciókat), és ahogy egyre több terepgyakorlatot szerzett, a katalogizálásban, illusztrálásban és restaurálásban is részt vett. Egyszer az elefántcsontleletek tisztításához például a saját, felhígított arckrémét használta, ami annyira bevált, hogy emiatt aztán hetekig nem tudott mit az arcára kenni.
1933-ban a házaspár egy nílusi hajóúton vett részt, a vendégek pedig főleg gazdag európaiak voltak. Christie alaposan megfigyelte őket és az útba ejtett helyszíneket is. Pár évvel később visszatért Asszuánba, megszállt az egyik hotelben – végül itt, az egyik folyóra nyíló szobában kezdte el írni a Halál a Nílusont.
