Először jelenik meg Magyarországon az amerikai irodalom egyedülálló és mára világszerte ünnepelt alakja, kedvenc Vén Kujonunk, Charles Bukowski világhírű novelláskötete, A hétköznapi őrület meséi. A kötet írásai eredetileg 1972-ben jelentek meg a City Lights kiadónál, akkor még Erections, Ejaculations, Exhibitions, and General Tales of Ordinary Madness címen, mely gyűjteményt később kettébontottak, a két könyvet külön pedig eredetileg 1983-ban adták ki.
Az első rész lett A város legszebb nője, amely magyarul Pritz Péter fordításában 2024 tavaszán jelent meg a Troubadour Books gondozásában, A hétköznapi őrület meséit Bukowski itthon is egyre bővülő rajongótábora pedig idén karácsony előtt veheti kézbe, illetve örvendeztetheti meg vele szeretteit és ellenségeit.
Aki már olvasta A város legszebb nőjét, tudja, mire számíthat, aki pedig nem, annak elmondjuk: Bukowski kompromisszumot nem ismerő életének legvadabb, legmegrázóbb, legelképesztőbb, leghumorosabb, legabszurdabb, legszürreálisabb és legtársadalomkritikusabb írásait élvezhetjük, amelyek egyszerre rántanak le minket a porba és emelnek fel az egekbe.
Charles Bukowski: A hétköznapi őrület meséi (részlet)
A NAGY ZEN ESKÜVŐ (részlet)
Megfogtam a poharam, visszamentem a szobába, és leültem a sarkomba. Közben új izgalom támadt: A Zen mester MEGÉRKEZETT!
A Zen mester nagyon elegáns ruhát viselt, és úgy nézett mindenkire, hogy közben csak résnyire volt nyitva a szeme. Vagy az is lehet, hogy ennyire szűk volt a szeme.
A Zen mesternek kellett néhány asztal. Roy fel-alá rohangált, hogy találjon neki asztalt.
Közben a Zen mester nagyon nyugodt és méltóságteljes volt.
Lehúztam az italom, visszamentem még egyért, aztán visszatértem.
Egy aranyszőke kisfiú futott be. Körülbelül tizenegy éves lehetett.
– Bukowski, olvastam néhány történeted. Szerintem te vagy a legnagyobb író, akit valaha olvastam!
Hosszú szőke fürtjei voltak. Meg szemüvege. És vékony teste.
– Oké, bébi. Ha elég idős leszel, összeházasodunk. Élek majd a pénzedből. Én már fáradok. Majd parádézhatsz velem. Egy üvegkalitkában leszek, rajta apró levegőnyílásokkal. Átengedlek a fiatal fiúknak. Sőt, még nézni is fogom.
– Bukowski! Csak azért, mert hosszú hajam van, azt hiszed, hogy lány vagyok?! Paulnak hívnak! Bemutattak már minket! Nem emlékszel?
Paul apja, Harvey, rám nézett. Láttam a szemében, hogy eldöntötte: mégsem vagyok olyan jó író. Talán még rossz is. Hát, senki sem rejtőzködhet el örök időkre.
De a kisfiú jó fej volt: – Semmi baj, Bukowski! Attól még mindig a legnagyobb író vagy, akit valaha olvastam! Apa megengedte, hogy egyik-másik történetedet elolvassam…
Aztán az összes fény kialudt. Ezt érdemelte a gyerek a nagy szájáért…
Mindenhol gyertyák voltak. Mindenki gyertyát keresett, gyertyát gyújtott, és mászkált vele.
– Csak kiment egy biztosíték. Cseréljétek ki – mondtam.
Valaki mondta, hogy nem a biztosítékkal van baj, másról van itt szó, úgyhogy feladtam, és miközben mindenki a gyertyákkal szórakozott, bementem a konyhába még whiskyért. Francba, ott állt Harvey.
– Szép fiad van, Harvey. A fiad, Peter…
– Paul.
– Bocsánat. Ezek a bibliai nevek…
– Megértem.
(A gazdagok megértik; csak nem tesznek ellene semmit.)
Harvey kibontott egy újabb üveget. Beszélgettünk Kafkáról. Dosztojevszkijről. Turgenyevről, Gogolról. Meg egyéb unalmas témákról. Addigra már mindenhol gyertyák égtek.
A Zen mester végre neki akart látni.
Roy korábban rám bízta a két gyűrűt. Megtapogattam. Még megvoltak. Mindenki ránk várt. Én meg arra, hogy Harvey összeessen a piától. Nem volt jó a whisky. Míg én egyet ittam, ő kettőt, de még mindig állt a lábán. Ez nem fordul elő túl gyakran. Tíz perc alatt legurítottuk az üveg felét a gyertyagyújtogatás közben. Kimentünk a tömeghez. Odaadtam Roynak a gyűrűket. Roy már napokkal korábban közölte a Zen mesterrel, hogy én részeges vagyok és így megbízhatatlan – bátortalan vagy erőszakos –, ezért az esküvő alatt ne tőlem kérje a gyűrűket, mert megeshet, hogy épp nem leszek ott. Vagy elveszítem a gyűrűket, vagy hányni fogok, vagy elvesztem saját magam.
Szóval végre eljött a nagy pillanat. A Zen mester elővette a kis fekete könyvét. Nem tűnt túl vastagnak. Olyan 150 oldalas lehetett.
– Azt kérem – mondta a Zen mester –, hogy a szertartás alatt ne igyanak, és ne dohányozzanak.
Lehúztam az italom. Roy jobb oldalán álltam. Mindenki megitta az italát.
Aztán a Zen mester egy kis gagyi mosolyt villantott.
Szomorú, de ismertem a keresztény esküvői szertartásokat.
A zen szertartás tulajdonképpen hasonlít a keresztényhez, csak meg van spékelve némi felesleges szarozással. Menet közben három kis pálcát gyújtottak meg.
A Zen mester egy egész doboznyi ilyet hozott – kétszáz-háromszáz darabot. Miután meggyújtották, a pálcát egy homokkal teli edény közepére helyezték. Az volt a Zen pálca. Aztán Royt megkérték, hogy helyezze az égő pálcáját a Zen pálca egyik oldalára, Hollist pedig, hogy a másik oldalra helyezze a sajátját.
De nem sikerült megfelelően elhelyezni. Arcán halvány mosollyal a Zen mester előrelépett, és megigazította a pálcákat.
Aztán a Zen mester előkotort egy barna gyöngyökből álló füzért.
Átnyújtotta Roynak.
– Most? – kérdezte Roy.
Bazmeg – gondoltam –, Roy mindig mindenben felkészült. A saját esküvőjén miért nem az?
A Zen mester előrelépett, Hollis jobb kezét Roy baljába helyezte. A gyöngyfüzér körülfonta a kezeiket.
– Te?…
– Igen…
(Ez volt a Zen része a dolognak – gondoltam.)
– És te, Hollis?…
– Igen…
Közben a gyertyafényben valami barom több száz fotót készített a szertartásról. Feszült lettem tőle.
Lehetett volna akár az FBI is.
Katt! Katt! Katt!
De persze mind ártatlanok voltunk. Mégis bosszantott, mert tapintatlannak éreztem.
Aztán megláttam a Zen mester füleit a gyertyafényben. Úgy sütött át rajtuk a fény, mintha a legvékonyabb vécépapírból lettek volna.
A Zen mesternek volt a legvékonyabb füle, amit életemben láttam. Ettől lett szent! Nekem kellett az a fül! A pénztárcámba, a macskámnak vagy az emlékkönyvembe. Vagy a párnám alá.
Persze tudtam, hogy mindezt a skót whisky és a víz meg a sok sör mondatja velem, ugyanakkor lehet, hogy nem így volt.
Továbbra is a Zen mester füleit bámultam.
Ő pedig továbbra is csak beszélt.
– …és te, Roy, megígéred, hogy nem szedsz semmilyen drogot, amíg Hollisszal együtt vagy?
Kínos csend állt be. Aztán míg kezeik továbbra is össze voltak kulcsolva a barna gyöngyfüzérrel, Roy azt mondta: – Megígérem…
Aztán hamarosan vége is lett. Vagy legalábbis úgy tűnt. A Zen mester kihúzta magát, állt ott, és halványan mosolygott.
Megveregettem Roy vállát: – Gratulálok.
Aztán odahajoltam. Megfogtam Hollis fejét, és megcsókoltam gyönyörű ajkát.
Mindenki más csak ült tovább.
A félkegyelműek nemzete.
Senki nem mozdult. A gyertyák megvilágították a félkegyelműeket.
Odamentem a Zen mesterhez. Kezet ráztam vele: – Köszönöm. Elég jól levezetted a szertartást.
Elégedettnek tűnt, amitől egy kicsit jobban éreztem magam. De a többi gengszter – Tammany Hall meg maffiózó haverjai – túlságosan büszkék és ostobák voltak ahhoz, hogy kezet fogjanak egy ázsiaival.
Rajtam kívül csak egyvalaki csókolta meg Hollist. Rajtam kívül csak egyvalaki rázott kezet a Zen mesterrel. Mintha egy kényszerházasság lett volna. Pedig mennyi családtag volt ott! Igaz, ha így lett volna, én utoljára tudtam volna meg, vagy én lettem volna az utolsó, akinek elmondják.
Miután vége lett a szertartásnak, nagyon hideg lett odabent. Mindenki csak ült és egymás bámulta. Soha nem értettem az emberiséget, de valakinek el kellett játszania a bohócot. Letéptem a zöld nyakkendőmet, feldobtam a levegőbe:
– HÉ, TI FASZSZOPÓK! NEM VAGYTOK ÉHESEK?
Odamentem az asztalhoz, és elkezdtem kapkodni a sajtot, savanyított malaclábat és csirkepicsát. Néhányan nagy nehezen felengedtek, odamentek és falatozni kezdtek, mivel jobb ötletük nem volt.
Én vezettem rá őket. Aztán leléptem onnan, hogy igyak még whiskyt vízzel.
Épp a konyhában töltöttem magamnak, amikor hallottam, hogy a Zen mester mondja: – Most már mennem kell.
– Óóó, ne menjen el… – hallottam egy öreg, visító női hangot ezen a három után megrendezett legnagyobb gengsztergyűlésen, de még rajta sem éreztem azt, hogy komolyan gondolja. Mit kerestem én itt ezek között? Vagy mit keresett itt a UCLA-professzor? Nem, a UCLA professzor közéjük tartozott.
Valaminek történnie kellett. Valaminek, ami emberivé teszi ezt az estét.
Amint hallottam, hogy a Zen mester becsukja maga mögött a bejárati ajtót, lehúztam a vizespohárból az összes whiskyt. Aztán kirohantam a gyertyafényes szobán át, ami tele volt fecsegő rohadékokkal, megtaláltam az ajtót (egy pillanatra nem volt meg), kinyitottam, becsuktam, és már ott is voltam körülbelül 15 lépésnyire Mr. Zen mögött. Még 45 vagy 50 lépést kellett megtennünk, hogy leérjünk a parkolóba.
Dülöngélve szedtem a lábamat, két lépést tettem, míg ő egyet.
Rákiáltottam: – Hé, Mester!
Zen úr megfordult. – Igen, öreg?
Öreg?
Mindketten megálltunk, és egymásra néztünk azon a kanyargós lépcsőn a holdfényes trópusi kertben. Úgy tűnt, pont alkalmas a pillanat, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk.
– Vagy a kibaszott füleid kellenek – mondtam neki –, vagy a kibaszott öltözéked. Az a neonnal megvilágított fürdőköpeny, amit viselsz!
– Öreg, te őrült vagy!
– Úgy gondoltam volna, hogy egy Zen mesternek több esze van annál, hogy ilyen vakmerő és fölényes kijelentéseket tegyen. Csalódtam benned, Mester!
Zen úr összetette a két tenyerét, és felfelé nézett. – Vagy a kibaszott öltözéked – ismételtem el –, vagy a kibaszott füleid kellenek!
Továbbra is felfelé nézett a két tenyerét összetartva.
Levetettem magam a lépcsőn, néhány fokot kihagytam, repültem előre, így nem estem el, és nem nyílt ketté a fejem.
Ahogy zuhantam felé, próbáltam megütni, de túl nagy lendületben voltam, mint valami irányítás nélkül elszabadult tárgy. Zen úr elkapott és felegyenesített.
– Fiam, fiam…
Közel voltunk egymáshoz. Ütöttem. Jól eltaláltam. Hallottam, hogy felszisszen. Egy lépést hátrált. Újra ütöttem. Elvétettem. Kibillentem balra, és beleestem néhány pokolból importált növénybe. Felálltam. Ismét felé indultam. Aztán a holdfényben megláttam a vérrel, gyertyaviaszcseppekkel és hányással telefröcskölt nadrágomat.
– Most végre találkoztál a mestereddel, te rohadék! – közöltem vele, miközben felé tartottam. Ő csak várt. Azok az évek, míg tótumfaktumként dolgoztam, megkeményítették az izmaimat. Belevágtam egyet mélyen a gyomrába, és beletettem az ütésbe mind a 104 kilómat.
Zen úr felnyögött, ismét az éghez fohászkodott, mondott valamit ázsiaiul, egy gyors karateütéssel válaszolt, kedvesen, és ott hagyott egy sor értelmetlen mexikói kaktusz meg húsevő növény közt, amelyek valószínűleg a brazíliai dzsungel mélyéről származtak.
Ellazultam a holdfényben, míg egy lila virág el nem kezdett az orrom felé hajolni, és finoman el nem kezdett akadályozni a légzésben.
A picsába is, legalább évbe telik, mire az ember bejut a Harvard-klasszikusok közé. Nem volt más választásom: kiszabadultam a virágok közül, és négykézláb elindultam felfelé a lépcsőn. A tetején feltápászkodtam, kinyitottam az ajtót, és beléptem. Senki sem vett észre. Még mindig hülyeségekről beszéltek. Visszarogytam a sarokba. A karateütéstől felrepedt a bal szemöldököm. Előkerestem a zsebkendőmet.
– Bassza meg! Hozzon valaki egy italt! – kiáltottam.
Harvey hozott egyet. Skót whiskyt tisztán. Lehúztam.
…
Ott volt az összes rohadt rokon.
– Roy, Hollis? Miért nem bontjátok ki az esküvői ajándékokat? – kérdeztem.
– Végül is miért ne? – válaszolta Roy.
Az ajándékot 45 méter alufóliába csomagolták. Roy csak tekerte le a fóliát. Végül sikerült kibontania.
– Boldog házaséveket! – kiáltottam.
Mindannyian látták. Nagy csend lett a szobában.
Egy kis, kézzel faragott koporsó volt, amit a legjobb spanyol mesterek készítettek.
Még rózsaszínes-piros bársonybélése is volt. Egy nagy koporsó pontos mása volt, csak talán még több szeretettel készült.
Roy gyilkos tekintettel nézett rám, letépte az útmutatót, amin az állt, hogyan kell polírozni a fát, bedobta a koporsóba, és rácsapta a fedelet.
Nagy volt a csend. Az egyetlen ajándék nem aratott sikert. De hamar összeszedték magukat, és újra elkezdtek hülyeségekről beszélni.
Elcsendesedtem. Igazán büszke voltam a kis koporsómra. Órákig keresgéltem az ajándékot. Már majd’ beleőrültem. Aztán megláttam egy polcon, ott szomorkodott egymagában. Megérintettem a külsejét, fejjel lefelé fordítottam, majd belenéztem. Az ára borsos volt, de a tökéletes kézművesmunkát meg kell fizetni. Meg a fát. A kis zsanérokat. Az egészet. Emellett hangyairtó spray-t is akartam venni. A bolt hátsó részében találtam egyet. A hangyák fészket építettek a bejárati ajtóm alatt. Odavittem a cuccot a pénztárhoz. Egy fiatal lány volt ott, letettem elé. A koporsóra mutattam.
– Tudod, mi ez?
– Mi?
– Ez egy koporsó!
Kinyitottam, és megmutattam neki.
– Megőrjítenek a hangyák. Tudod, mit fogok csinálni?
– Mit?
– Kiirtom az összeset, beteszem őket ebbe a koporsóba, és eltemetem őket!
– Hát, ezzel megmentetted az egész napomat! – nevetett.
Már nem lehetett csodálkozni a fiatal generáción; ők egy teljesen felsőbbrendű faj.
Fizettem, és távoztam.
De ott az esküvőn senki sem nevetett. Egy piros szalaggal átkötött kukta boldoggá tette volna őket.
