Már egy órával a kezdés előtt gyülekeztek az érdeklődők a torinói Lingotto komplexum Sala Azzurra terme előtt. A Bompiani kiadó standjánál a látogatók sorra emelték le a polcról Krasznahorkai László olaszul megjelent köteteit, a díjátadót követő dedikáláson pedig hosszan kígyózott a sor az ünnepelt asztala előtt.
A valóság mint rettenetes tréfa
Vanni Santoni olasz író, újságíró szerint – aki az idei „Autore Straniero” kategória egyedüli döntőbírája – „senki sem tudta úgy megmutatni, mi történik, amikor egy világ válságba kerül és megérzi magán az apokalipszis sötét leheletét, mint Krasznahorkai László. Regényről regényre, rendkívüli stiláris, formai és tematikus következetességgel felépített életművében az eszkatológiából poétikát teremtett, és megmutatta nekünk – egyszer gúnyosan, máskor mély együttérzéssel –, hogy
a valóság valójában rettenetes tréfa, amelynek mindig mi vagyunk az áldozatai.
Ugyanakkor arra is figyelmeztetett minket, hogy ez még nem ok arra, hogy elveszítsük a reményt. Sőt, éppen azért, mert a helyzet reménytelen, az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy a legkisebb fénysugarakat is keressük.”
Laudációjában Santoni arra is kitért, hogy Krasznahorkai regényeinek civilizációs szorongása, metafizikai nyugtalansága és világvége-hangulata ma már kevésbé tűnik irodalmi túlzásnak, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt:
„Az elmúlt évtizedekben, miközben megírta ezeket az apokaliptikus szövegeket, ez az állandóan válságban lévő világ fokozatosan a mi világunkká is vált” – mondta.
Véletlenül lett írója könyveinek
„Lehet, hogy véletlenül lettem írója az első könyvemnek, de emberek is véletlenül lettünk. Ahogy az is véletlen, hogy most itt ülünk” – kezdte Krasznahorkai.
„Az az atmoszféra, amit megidézett a regény, nem változik, tehát nemcsak az életünk, hanem maga a természet, amelynek a részei vagyunk, az is folyamatos krízisben van. A krízis nem egy folyamatos békében beállt hiba. Az evolúció egy állandó krízis. Az más kérdés, hogy mi a békét mint egy stabil állapotot vágyjuk, és ezért azt gondoljuk, hogy ezt folyamatosan megszakítja egy krízis, és akkor baj van.”
A beszélgetés sajátos ritmusát adta, hogy Vanni Santoni olaszul feltett, esszészerűen kibontott kérdéseire Krasznahorkai László magyarul felelt, a beszélők és a közönség között pedig szinkrontolmács közvetített.
„Nem akartam író lenni. Nem harcoltam az önkifejezésért. Ez egyáltalán nem érdekelt” – magyarázta Krasznahorkai.
Az egész egy megrázó élménnyel kezdődött: egy malacherélés és a felkelő barna nap látványával, aminek hatására úgy döntött, hogy ír egy könyvet, de csak azért, hogy az „jó legyen”.
Később azonban, amikor Tarr Béla miatt újraolvasta a tavaly 40 éves Sátántangót, rájött, hogy ez a könyv nem az, amit akart (Bödőcs Tibor szerint rosszul kezdődik, és szörnyen végződik - a szerk.). „Belekezdtem még egyszer” – mondta a Nobel-díjas író, majd hozzátette: „Aztán írtam egy újabb könyvet, hogy jóvátegyem az előzőt, de egyik könyv rosszabb lett, mint a másik. Olyan volt, mint egy lejtő.”
Csak ha rendőr igazoltatta
Krasznahorkai azt is felidézte, hogy a kommunista Magyarországon sokáig csak akkor mondta magáról, hogy író, amikor a rendőrök igazoltatták, és megkérdezték a foglalkozását; majd azt a pillanatot emelte ki, amikor Esterházy Péter egyszer „kollégának” nevezte.
„Akkor éreztem, hogy most már vége. És ez így ment egészen addig, hogy kaptam egy díjat, majd még egyet… Mindent megtettem, hogy semmi ne legyek, és ennek az lett az eredménye, hogy valami lettem.”
„Bízzunk azokban, akik eldöntötték, hogy László író”
– jegyezte meg Santoni, aki szerint éppen ez a megszállott önkorrekció és a visszatérő motívumok – mint az apokalipszis és a megváltás lehetősége vagy éppen lehetetlensége – teszik Krasznahorkai életművét különösen egységessé. Mint fogalmazott, regényeiben újra és újra felbukkan a várakozás valakire, „aki rendbe hozza a dolgokat”, csakhogy ez a figura vagy nem érkezik meg, vagy ha mégis, csalódást okoz, sőt olykor egyenesen szélhámosnak bizonyul.
„Az a probléma velünk, emberekkel, hogy amikor a messiást várjuk, akkor nem a messiást várjuk. Amikor a prófétát várjuk, nem a prófétát várjuk. Nem a prófétára van szükségünk, hanem a hamis prófétára. Nem az igazságra, hanem a hazugságra. Nem vagyunk hülyék, tudjuk, hogy miben vagyunk, és hogy milyenek vagyunk. Jöjjön valaki, aki ezt még meg is mondja nekünk? Hogy nem vagyunk méltók, mint a természet többi élő lénye, arra az üdvre és kegyelemre, amely egyébként nekünk is megadatott volna, de mi fölül akarunk rajta valahogy emelkedni, és uralni akarjuk? Azért van szükségünk a hamis prófétára, hogy hazudjon nekünk. Ki vonhatja kétségbe, hogy ez a hamis próféta létezik, és része a valóságnak?” – tette fel a költői kérdést Krasznahorkai.
Megszállotja a szépnek
A beszélgetés egyik legszórakoztatóbb és legszemélyesebb része Krasznahorkai legendásan hosszú mondatai körül bontakozott ki. Santoni megjegyezte: ha néhány szóban kellene jellemeznie, valószínűleg azt mondaná róla, hogy „ő az az író, aki oldalakon át ír egyetlen mondatot”.
A védjegyévé vált írói stílust Krasznahorkai azzal indokolta, hogy a mondatai ritmusát a zene formálta, amely gyerekkora óta mélyen foglalkoztatta. Mint mondta, szerinte az irodalmi szövegnek ugyanúgy meg kell engednie a ritmust, a melódiát, az áradást és a tempóváltásokat, mint egy zenei műnek.
„Megszállottja vagyok a szépnek, és nekem magától értetődő volt, hogy bármilyen szörnyűségről kell írni, azt nagyon szépen kell megírni.
És ebben a szépségben a zenei elemek nagyon fontos szerepet játszottak. Most például rövid, érthető mondatokban beszélek, de ez nem szokásom. Ha tudnék olaszul, ezt azonnal bebizonyítanám. Kapok egy kérdést, és utána már én jövök” – figyelmeztetett az író.
A hosszú mondatok magyarázatára végül egy improvizált szerelmi vallomással állt elő, szerinte ugyanis ha valaki valóban szerelmes, az nem rövid, logikus mondatokban beszél.
„Tegyük fel, hogy tizenegy éve szeretem magát, de nem merem elmondani. Hordozom magamban ezt az érzést, és eljön a pillanat, amikor nem bírom tovább magamban tartani, és egyszer csak kitörik belőlem: Vanni, el akarok neked mondani valamit, azt hogy annyira… hogy tizenegy éve már, és ezt nem bírom tovább… vessző, vessző, vessző, és csak jön, mint a vihar” – folytatta egyre hevesebben, a közönség pedig derűsen hallgatta, ahogy a mondat valóban elszabadul.
Ne szerepeljen benne ember
A beszélgetés vége felé Santoni Krasznahorkai új, olaszul frissen megjelent regényére, A magyar nemzet biztonságára terelte a szót. Megjegyezte, hogy a cím első hallásra akár politikai pamfletnek is tűnhetne – különösen a közelmúltbeli magyarországi politikai változások fényében –, valójában azonban „szándékosan hamis és félrevezető”, mert a könyv egy újabb regény.
A történet középpontjában két olyan ember áll, „akik annyira különböznek egymástól, hogy szinte lehetetlen, hogy valaha is találkozzanak: egy lepkekutató entomológus és egy idősödő író, aki pályája végén megpróbál választ találni egy kérdésre, amely gyerekkora óta nyugtalanítja:
„Miért akar az élet ennyire élni?
Mi az a cél, vagy mi az az erő, ami minden egyes élőt nemcsak arra biztat, hanem arra kényszerít, hogy élni akarjon, túlélni, szaporodni?” – fogalmazta meg a regény alapkérdését Krasznahorkai.
A szerző arra is kitért, hogy régóta szeretne egy olyan könyvet írni, amelyben nem szerepel ember, mert amikor „nézem a világot, a természetet, az univerzumot, az egészet végtelenül csodálatosnak találom, csak állandóan besétál a képbe egy ember, és oda az egész.”
„Költsék el okosan”
A regény végül nem választ, hanem egy barátság történetét nyújtja.
„A lepkegyűjtő, akihez az író elmegy ezzel a kérdéssel, miután minden próbálkozása kudarcot vallott, az egy púpos nyomorék ember. Minden arra utalna, hogy a születésétől fogva olyan szörnyű ítéletek alatt nőjön föl és váljék végül azzá, ami lesz, tehát tudóssá, amik miatt gyűlölnie kéne az egész világot, de különösen az embertársait. Ehhez képest mindent és mindenkit szeret. És mielőtt hosszabban mesélném el ezt a történetet, mint ameddig az elolvasása tartana, az egész arra megy ki, hogy a kérdésről kiderül, hogy értelmetlen, és a válasz elmarad. De megszületik egy barátság. Úgyhogy nem tudom, mennyit spóroltam önöknek. Költsék el okosan.
Ne rögtön az első könyvet vegyék meg” – javasolta Krasznahorkai.
Vanni Santoni tovább firtatta: „Tudom, hogy László inkább szépirodalomról szeret beszélni, de az előbbi szerelmi vallomás után talán már bármilyen kérdést megenged. Ezért most úgy teszek, mintha ennek a regénynek a címe valóban szó szerint értendő lenne. Mit gondol a hazájában történt politikai változásokról, az Orbán-rendszer bukásáról, és hogyan látja a magyar nemzet jövőjét?”
„Én itt hagynék mindent”
Krasznahorkai csak annyit mondott: „Ezt egyetlen példával válaszolnám meg”, miközben előhúzott a zsebéből egy papírt – mire Santoni a közönséghez fordulva szabadkozott, hogy ez nem egy megrendezett jelenet –, belesúgta a mikrofonba: „Orbán hívei elmehetnek”, majd felállt és olvasni kezdett:
„Hölgyeim és uraim, én itt hagynék mindent, a völgyeket, a dombokat, az ösvényeket és a szajkókat a kertből, én itt hagynék csapot és papot, eget és földet, tavaszt és őszt, itt hagynám a kivezető utakat, az éjszakákat a konyhában, az utolsó szerelmes pillantást, s a városok felé vezető összes borzongató irányt, itt hagynám a tájra ereszkedő sűrű alkonyt, a súlyt, a reményt, a bűvöletet és a nyugalmat, itt hagynék szeretettet és közelit, mindent, ami meghatott, megrendített, magával ragadott és felemelt, itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest, s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek és az örökkévalóságok kábulatát: mert itt hagynám ezt a földet, és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.”
