Egy ideje már szemezek Tara Menon tavasszal megjelent debütregényével (a Jelenkor adta ki, Farkas Krisztina fordította), de valahogy mindig valami mást kezdtem el olvasni helyette. Arra viszont nem számítottam, hogy a nyár közepi időzítés több szempontból is tökéletesnek bizonyul számomra. Elsőre ugyanis kockázatosnak tűnhet természeti katasztrófáról (jelen esetben: cunamiról) szóló könyvet vinni magunkkal a nyaralásra, hiszen egy kellemetlen turbulencia vagy egy félelmetes tengerparti vihar közben nem szívesen gondolunk arra, hogy
mi, emberek valójában milyen kiszolgáltatottak vagyunk a szél, a víz vagy a tűz kíméletlen erejével szemben.
Pontosabban: nagyon is erre gondolunk, de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy eltereljük a figyelmünket, és lehetőleg ne pánikoljunk be.
Én mégis úgy döntöttem, hogy a történelem legpusztítóbb cunamijáról, a 2004-ben bekövetkezett indiai-óceáni szökőárról szóló Víz alatt című kötet lesz a társam a tengerparton.
A karcsú, de sűrű regény tele van feszültséggel és felkavaró képekkel, de összességében
mégsem a rémületé, hanem a megadásé és a természet tiszteletéé volt a főszerep.
Megtört életek a számok mögött
Tara Menon egyetemi adjunktus a Harvardon, több irodalmi lapban publikál és szerkeszt. Indiában született, Szingapúrban nőtt fel, élt New Yorkban, jelenleg Cambridge az otthona. A Víz alatt az első regénye, ami a magyar kiadással egyidejűleg több mint húsz országban jelent meg (olvass bele itt).
A történet két idősíkon játszódik: Marissa, az E/1-ben megszólaló elbeszélő 2012 októberében New Yorkban tartózkodik, amikor a város a Sandy hurrikán érkezésére készül, és miközben – ismét – egy természeti katasztrófa bontakozik ki a szeme előtt, felidézi nyolc évvel azelőtti traumatikus élményeit, a 2004 karácsonyán, többek között Thaiföldre lesújtó cunamit.
A rendkívül erős, víz alatti földrengés okozta katasztrófában több mint kétszázezer ember halt meg az indiai-óceáni térségben. Marissa elvesztette a tragédiában legjobb barátnőjét, Arielle-t. Az áldozatok statisztikák és száraz számok lesznek, ennek abszurditásáról ezt olvassuk a regényben:
„A Joan hurrikán következtében, melyet később átkereszteltek Miriam trópusi viharra, a Karibi-térség és Közép-Amerika több mint tizenkét országában kétszáztizenhat és háromszázharmincnégy között volt a halottak száma. Az ilyen statisztikákat nem értem. Most akkor kétszáztizenhat volt, vagy háromszázharmincnégy? Hogy lehet, hogy nem tudják?
És hogyan közölhetnek ilyen pontos adatot arról, amit nem tudnak? Ki ez a száztizennyolc esetlegesen halott ember?
2004-ben a teljes szám 226 408 és 227 898 közé esett. Otthon 4812-en haltak meg. 4499-en hivatalosan még mindig eltűntnek számítanak.”
A szerző, Tara Menon nem túlélője a cunaminak, de egy interjúból kiderül, hogy a „mi lett volna, ha…” kérdés inspirálta a történetet: a családjával ugyanis általában Thaiföldön töltötték a karácsonyt, de 2004-ben Szingapúrban maradtak. Akkoriban az iskolája is részt vett a károsultak megsegítésében, és egy adománygyűjtésen megismerkedett két túlélővel, akik meséltek neki a családjuk és az otthonuk elvesztéséről. A téma azóta sem eresztette.
PTSD, gyász
A regény szinte horrorisztikus képekkel nyit: egy vacsora közben fuldokolni kezdenek az emberek, egyikük emberi ujjat köhög fel, másvalaki egy hosszú fekete hajcsomót, a többiek fület, orrot vagy szemet. Marissa, az elbeszélő rémálmában találjuk magunkat, aki súlyos poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) küszködik. Nincs ezzel egyedül, a cunami kettévágott emberi sorsokat hagyott maga mögött:
„Sokaktól – még egyes halászoktól is – eltérően, akik ott voltak aznap, én nem félek a víztől. Férfiak, akik addig életük minden napját a nyílt vízen töltötték, hirtelen képtelenek voltak kimenni a tengerre. Én két héttel később újra a vízben voltam, azon a partszakaszon, ami csak a kettőnké volt. Viszont félek a távoli motorok zajától, a halk, egyenletes morajlásuktól. Az utcán ráismerek a hozzám hasonlókra. A nőre, aki összerándul, ha egy létra a földhöz csapódik, a lányra, aki mozdulatlanná merevedik, ha egy autókerék megcsikordul, az öregemberre, akinek elakad a lélegzete, ha nagyot kiált egy gyerek.”
Az elbeszélés fokozatosan és sikeresen építi meg a történet csúcspontját, a pillanatot, amikor a fürdőzők azt látják, hogy
a tenger hirtelen visszavonul, majd egy hatalmas szürke, sáros vízfalként emelkedik meg előttük, pillanatok alatt maga alá borítva mindent, ami az útjába áll.
A semmihez sem fogható természeti csapás egyben Marissa személyes tragédiája is a legjobb barátnője, Arielle halála miatt.
Hogy ezt a veszteséget az olvasó átérezze, a regény érzékenyen vezet végig a két lány barátságán. A félárva Marissa az édesapjával kerül Thaiföldre, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a regény minden szereplőjét összeköti a természet, de főleg a tenger és annak élővilága iránti szeretete, sőt rajongása (nem véletlen az Arielle név választása sem).
A lányok lenyűgözve figyelik a korallokat és a ráják vonulását, szinte eggyé válnak az áramlattal, a víz hullámzásával. Bár olvasóként egy picit többet kaptam a biológiaórából, mint szerettem volna, és egy ponton túl elvesztettem az érdeklődésemet a növények és állatok leírása iránt, az mindenképp figyelemreméltó szempont, hogy ezek a részek szembesítettek azzal a fájdalmas ellentmondással, hogy Marissának a víz egyszerre az élet és a szépség, de a halál és a pusztítás helyszíne is.
A víz alatt otthon és sírhely egyaránt rejlik.
A klímaválság felől olvasni
Szintén izgalmas rétege a regénynek, hogy míg Marissa közelről ismeri a természet legszebb és legkegyetlenebb arcát, addig az a munkája, hogy egy „szupergazdagoknak szóló utazási magazinba” felületes ajánlókat írjon különböző turisztikai célpontokról. Mindegy, milyen üdülőhelyről van szó, bármi lehet „filmbe illő”, „szikrázó”, „pompás” vagy „igéző”.
És míg New Yorkban a legtöbben szintén felületesen hallgatják a Sandy hurrikán alakulásáról szóló híreket, és nem veszik komolyan a meteorológusok figyelmeztetését, Marissa teljesen más szemmel tekint 2012-ben az eseményekre. Hiszen ő már túlélt egy természeti katasztrófát, tudja, milyen érzés, amikor az ember tehetetlen valami hatalmassal szemben.
A Víz alatt a maga alig több mint kétszáz oldalában számos témát érint egyszerre. Bár a legerősebb motívum kétségkívül a „láthatatlan” gyász, ami „kiszorítja belőled a levegőt”, bennem olvasás után mégis inkább az élt tovább, hogy hogyan kéne megváltozzon a természethez való viszonyunk.
Életem eddigi legforróbb nyarán írom ezt a kritikát, amikor történelmi mélyponton van a Duna vízállása.
Persze a 2004-es szökőár felelőse nem a klímaváltozás volt, mégis nehéz úgy olvasni Tara Menon regényét, hogy közben ne gondolnánk arra, hogy a természetet ma is hajlamosak vagyunk csupán díszletként kezelni, holott az ember csak mellékszereplő egy hatalmas, saját törvények szerint működő világban.
