Kovács Dominik és Kovács Viktor, azaz a Kovács Ikrek néven ismert páros még 2024-ben Lesz majd minden című regényükkel lettek a Margó-díj különdíjasai (olvass bele): megkapták az Erste #higgymagadban támogatását. A díj elnyerése után egy évvel interjúban kérdeztük őket, hogy mit jelentett a támogatás, milyen alkotói folyamatokon mennek keresztül és hogy milyen új projektjeik vannak a láthatáron. Sőt egy podcastben is beszélgettünk velük a kötet megírásáról, emlékezésről és gyerekkorról.
Az ikerpár most Vendégségben férfiaknál címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez a hatodik rész (a korábbi részek itt olvashatóak: első, második, harmadik, negyedik rész, ötödik rész).
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Két út
Kaposiné szétnézett maga körül, hátha talál még valamit, amit megigazíthat vagy felsöpörhet. Az egész konyha szépen csillogott, a tűzhely melletti csempe és a mosogató környéke is, egyedül Attila ingjéről lógott egy cérna, azt az asszony a körömvágó ollóval gyorsan lenyisszantotta. A táskát a pelenkákkal és a gyógyszerekkel az előszobába vitte, kitárta a bejárati ajtó két szárnyát, aztán az udvarra ment, leellenőrizte, van-e inni a kutyának és a tyúkoknak.
- A Marika majd becsukdoz, megbeszéltem vele - mondta visszajövet Attilának, aki nem felelt, ahogy mostanában semmire se, az anyja tudta, hogy ez így van jól, csak akkor hallani felőle, ha fáj valamije. Kaposiné ennek ellenére állandóan motyogott körülötte, ugyanazt elismételte háromszor, mintha a fiát akarná tornáztatni, hátha újra megszólalna. Most ideges kérdésekkel lett teli a ház, nem felejtkeztek-e el róluk, időben ott lesznek-e Pesten.
Az asszony egész életében fél öt körül kelt, mégsem tudta megszokni a hajnalt, mindig kapkodott és szorongott, ha nem a betegszállítókon, akkor máson.
Ezúttal kár volt aggódnia, az autó pontban hat órakor megállt a kerítés előtt. Az egyik szállító a lábtámlájánál, a másik a hátánál fogta meg Attila tolószékét, próbálták felemelni a hatalmas, szuszogó testet, de nem boldogultak vele, úgy döntöttek, inkább hordágyra rakják. Attila némán tűrte, hogy a hóna alá nyúljanak, elfektessék, alighanem azt sem érezte, hogy a cipelése közben az egyik lába lelóg az ágyról, nekiütközik a földnek és a ház falának. A kocsiban kezdett el nyögdécselni, az anyja óvatosan inni adott neki, letörölte a izzadságot az arcáról, aztán a férfi elaludt, akadozva vette a levegőt.
Mielőtt a sztráda felé fordultak volna, Benedekvárra mentek. Az ott beszálló nőt Kaposiné egyáltalán nem ismerte, az mégis úgy beszélt hozzá, mintha régóta barátok lennének. A kezeléseiről és a felírt vérszaporító granulátumokról magyarázott, egyre lassabban és halkabban, Kaposiné azt hitte, el fog aludni, aztán váratlanul Attila állapota felől érdeklődött. Az asszony az idejét sem tudta, mikor adta elő bárkinek is, miben vannak ők ketten a fiával. Másfél éve, a férfi agyvérzése óta nemigen mozdult ki sehová, legföljebb heti egyszer-kétszer a boltba, a patikába vagy a temetőbe, de sokszor inkább a szomszédasszonyát, a Marikát küldte el maga helyett, nehogy a távollétében történjen valami. Akárhogy is nézi, ő van egyedül a gyereknek, hiába javasoltak mellé gyógytornászt az orvosok, nincs a környéken egy se, aki kijönne, közlekedni meg nem tudnak olyan gyakran, pedig ő a maga részéről biztos benne, hogy az Attila beszélni meg mozogni is képes volna még az életben, ha valaki rendesen foglalkozna vele, így csak vizesedik a gyógyszerektől, fölötte van már a száz kilónak, nem tudja, meddig fogja bírni emelgetni.
Az asszony beszédét többször is félbeszakította Attila horkolása, az anyja odalépett hozzá, megigazította a fejét.
- Ebben a budai kórházban reménykedek még - folytatta, miután visszaült a benedekvári nő mellé. – Egyszer már kezelték ott, mikor a sérve volt.
- Nem akármi, amit csinál. Ilyen nagy út egy ilyen nagy beteggel.
- Próbálkozik az ember mindenhol.
- Fehérkömlődön, az otthonban minden nap van gyógytorna. A sógoromat ott rakták rendbe.
- Volt is bent az Attila. Nem győztem. Ki győzi a havi négyszázezret?
A budatétényi épületeknél járva Kaposiné keze és a lábfeje zsibbadni kezdett, nem bírt figyelni tovább az útitársára. Ritkán tört rá a zsibbadás, utoljára az anyja halálát követő napokban, meg mikor Attilát eszméletlenül találta a szőlősorok közt. Nem értette, most miért van ez, többször is járt errefelé az ötven évvel ezelőtti ittlétük óta, ráadásul semmi sem úgy nézett ki körülötte, mint annakidején. Mégis hirtelen azt a tájat látta, azokat az órákat élte a mostaniak helyett, haragudott magára, amiért mindenben vakon bízott. A városban, ahol majd jobb életük lesz, neki meg az Attilának is, senki sem mutogat majd a fiára, amiért nincs apja, a pótapa-jelöltben, aki a legjobb pótapának látszott a világon, már abban az időben is autóval járt, úgy hozta el őket Égetthalomról, az egész jövőben, ami a legjobb jövőnek látszott. Pedig Kaposiné korábban elégszer hallotta az anyjától, hogy vakon bízni, városban és férfiban főképp, nemcsak tévedés, bűn is. Már az Attila apjánál megtanulhatta volna ezt, aki teherbe ejtette és faképnél hagyta – de nem tanulta meg, hanem lépett tovább, lépett és bukott, azazhogy bukott volna, ha rajta és nem az anyján múlik a dolog.
Kaposiné különben az asszonynevét is a maga elleni haragból tartotta meg, úgy érezte, kötelessége nem elfelejteni ezt a pótapa-históriát, Kaposi Bélánéként aláírni a postán vagy a patikában, indulatosan és gyorsan, mintha egy piszkos inget kéne átszappanoznia.
Holott Kaposi Bélának sosem volt piszkos az inge, az első együtt töltött napjuktól az utolsóig tisztán járt, ráadásul maga mosta és vasalta az ingeit, a gyárból hazajövet a cipőjét tisztogatta, vasárnaponként az autót a garázsban, karácsony és húsvét előtt a lépcsőházat. Kimérten beszélt, változatosan, inni, táncolni, káromkodni egyáltalán nem volt szokása. Az asszony eleinte ezért is tartotta csodának, hogy összetalálkoztak – ő meg ez a daltalan, finom ember, éppen az égetthalmi bálon. Ha nem egymásnak szánná őket az isten, a dolgok se így alakulnak. Nem lép oda hozzá a Kálmán mozigépész, hogy bemutassa az unokatestvérét Pestről, aki művezető a gyárban, és legény, pedig elmúlt harmincnyolc éves. Kaposi a következő hónapokban tízszer is eljött Égetthalomra, ajándékokat hozott, sálakat, lakatokat a gyárból. Az utóbbiakat az elvei miatt tartotta fontosnak, gyakran hangoztatta, hogy a nagyobb városokban terjedő besurranás, tolvajlás a falvakba is elér majd, mindenhová lakatot kell tenni, nagykapura, kiskapura, pincelejáróra, szobaszekrényre. A nyolcéves Attilát horgászbottal lepte meg, a gyerek elmondhatatlanul örült neki, holott jobbára a kacsaúsztatóba tudta csak lógatni, a kúthoz nem engedték, a kanálisban pedig vagy volt víz, vagy nem. Jött-ment Kaposi, egyre nagyobb ragaszkodást hagyva a kisfiúban és az anyjában, mígnem egy téli vasárnap őket is elvitte magával, lakjanak együtt, a nő legyen a felesége, legyenek hárman egy család.
A család az egyik legszebb dolog az életben, és nekik igenis joguk van a szép dolgokhoz.
Az asszony életében csakugyan szép dolgok következtek. Új név, új frizura, új egységei az időnek, négy óra részmunka, a többi szabad, se disznóetetés, se ganyézás, új terek, új ruhák és fehérneműk, újfajta szeretési mód a sötétben, a vékony falak közt. Kaposi az ujjával csiklandós köröket rajzolt a felesége mellén, éhesen a szájába vette a bimbókat. Kaposiné kezdetben a férfi által felállított szabályokat is az élet szép dolgai közé sorolta, tetszett neki, hogy mi mindenre meg akarja tanítani Attilát, késsel-villával enni például. Egy darab turistaszalámin gyakoroltak legalább egy órán keresztül, a gyerek egyre fáradtabb és éhesebb lett, de a nevelőapja nem engedte abbahagyni a gyakorlást, mondván, ki tudja, merre viszi Attilát egyszer majd a jó dolga, milyen asztalokhoz, miniszterekéhez vagy tudósokéhoz, nem vallhat szégyent sehol. A fiút az iskolai szünetekben Égetthalomra küldték az öreganyjához, ahonnét rendszerint a régi szokásaival és „e”-hangzóival, mindenféle helyi pletykával tért haza, tekervényes mondatokban magyarázott, az anyját nevettette, amíg Kaposi rá nem szólt, a legjobb lesz, ha felfüggeszti a vénasszonyos locsogást.
A gyerek az általános iskola harmadik osztályát már Budapesten végezte, egész jó eredménnyel, a tanárok a szülői értekezleten többnyire a memóriáját és fogalmazókészségét dicsérték. A fiú osztályfőnöke egy alkalommal még a lakásukra is feljött, a kerületi tanács kulturális előadójának társaságában, egy kockás lapra másolt verset hoztak, amit Attilának a közelgő április negyediki ünnepségen kéne elszavalnia. A gyereknek ezúttal sem volt gondja a magolással, a strófákat, amelyek a föld alól botorkálókról, a kínról, a rettegésről, a penészről, s a téli nap fényéről szóltak, két délután alatt megtanulta, az anyjának elég volt esténként kikérdezni. Az asszony inkább Attila öltözetével törődött, a fehér ing és a nyakkendő mellé új cipőket, sötétkék szövetnadrágot vásárolt. Az összegyűltek közt Kaposiné örömmel és büszkén nézte a fiát, aki a versmondás közben szabályosan képeslapra illett volna.
A megemlékezés végeztével az úttörőszövetség delegáltjai, a tanács és a pártalapszervezet emberei odaléptek Kaposiékhoz, néhányan meg is simogatták Attila fejét, gratuláltak a büszke szülőknek, a nő elérzékenyülve, Kaposi szótlanul hallgatta őket, a férfi hazafelé menet is kényszeredetten mosolyogott csak.
A Vincellér utca táján váratlanul megszólalt, hadd járuljon ő is hozzá ehhez a szép naphoz, elvégre mindnyájan csak dolgoznak, sosem ünnepelnek – ünnepeljenek együtt egy ebéddel a közeli bisztróban.
Az asztalnál ülve a gyerek nem mutatta jelét semmilyen fáradtságnak, a dicséretek alighanem annyira felbátorították, hogy a köztük levő szabályokról is elfeledkezett, vénasszonyosan locsogott, formákat hajtogatott a papírszalvétából, dobolt a lábával. Kaposi most nem szólt rá, az összeszűkülő szeme árulkodott csak róla, mi tombol benne. A haragja egyszerre buggyant ki az Attila elé lerakott palacsinta lekvárjával: a fiú kézzel nyúlt a háromszögbe hajtott tésztához, mohón ette, észre sem véve, hogy a lekvár lecsöpög a frissen vásárolt szövetnadrágra.
- Nézd már meg, hogy eszel, a kurva életbe! - futott ki Kaposi száján, belemarkolt Attila hajába, és hátra húzta a tarkójánál fogva, majd arról beszélt, kár is dicsérni és kényeztetni az ilyen gyereket, amelyik nem becsüli meg a holmiját. Neki annakidején bérmálkoznia is foldozott harisnyában kellett, a szüleinek nem tellett többre, a ministránsok nevettek rajta – csak egy napot töltene az Attila olyan szegénységben, mint ő egykoron, mindjárt megtudná, milyen jó sora van. A fiú bőgni kezdett, a nevelőapja pedig ordítani, ez az, sírjon csak, mint egy hugyos leány. Kaposiné gyomra összeszorult, nem mert körülnézni, de érezte, hogy a környező asztaloktól döbbent tekintetek merednek rájuk.
Később arra sem emlékezett, hogy keveredtek haza a bisztróból, a keze-lába napokkal később engedett csak ki a zsibbadásból.
Attila, az anyja meg Kaposi majdnem egy hétig némán kerülgették egymást. Az asszony sajnálta a fiát, de nem mert megszólalni, nehogy újrakezdődjön az egész. A csendet utóbb Kaposi törte meg: egyszer, mikor a felesége délutános volt, megvárta a gyár kapujában, átfogta a vállát, a hajába csókolt. Miközben a villamosra szálltak, arról magyarázott a nőnek, hogy nagyon jól tudja, túlment egy határon, és őszintén sajnálja ezt, de lássák be, végeredményben neki volt igaza. Ha az Attila életében nincsenek lefektetett szabályok, elzüllik majd, mindenféle rosszba hagyja belevinni magát, elvégre a gyerekre sokkal több veszély leselkedik városon, mint falun. Ő tudja ezt, és higgye el a felesége, a legjobbat akarja a gyereknek.
Innentől fogva tulajdonképpen eszerint éltek. Amikor Kaposi ordítani akart, ordított, Kaposiné ritkán szólt rá, ő tudja, miért ordít, nagyobb részét ismeri a világnak, mint ők ketten a fiával. Attila viszont nem fogadta el a nevelőapja megnövekedett hatáskörét, feleselni kezdett, aminek pofon, térdeltetés és nadrágszíj-csattogás lett a vége. Ilyenkor a nő mégis a férjéhez fordult, ne bántsa a gyereket, most ebben az eszetlen korban van, ki fogja nőni. A legtöbbször aztán azzal oldotta meg a dolgot, hogy a tenyerébe temette az arcát és hangosan zokogott, ez az egy féken tartotta Kaposit. A férfi elhalkult ekkor, megvárta míg a felesége kisírja magát, majd odaült mellé, ismét az igazáról győzködte, átölelte a derekát, és olyanokat mondott neki, hogy akármi is történik az életükben, egymás mellett maradnak, elvégre ők így hárman egy család.
Bármekkora zavarodottságból is jöttek vissza, Kaposiné meg tudott nyugodni a férje igazában, hogy mégis jófelé tartanak. Kaposinak szavai voltak arra, amit ő csak érzett, sőt megfejtései és következtetései, ilyenek például, hogy a gyereki akarat visszafogásában segítséget nyújt a környezetváltás, a szülőktől való időleges elszakadás.
Az asszony hosszas vívódást és győzködést követően levelet írt az anyjának Égetthalomra, megoldhatnák-e, hogy az Attila ne csak a nyári szünidőre, hanem az iskolakezdésre is nála maradjon, elvállalná-e a nevelését.
Ők majd küldik a pénzt, azontúl kéthetente-havonta meg is látogatják természetesen, de számukra ez ebben a helyzetben mindenképp nagy könnyebbség lenne. A Béla sajnos nem boldogul a gyerekkel, akármit mond neki, csak a veszekedés van belőle egyfolytában. Az öregasszony néhány nap múlva megjelent náluk.
- Hazajössz velünk te is - mondta a lányának, majd azzal folytatta, az ő szemében a pokol legmélysége az a nő, amelyik a tulajdon gyerekét eldobja magától, egy ilyen dögért ráadásul, egy ilyen rohadni való, mocskos dögért. A lakást rövid idő alatt betöltötte az otthoni szekrények szaga és Kaposiné szégyene. Nem mert visszaszólni az anyjának, és igazából nem is tudott, a torka összeszorult, készülődni kezdett.
Hazugság lenne azt állítani, hogy a szerelem ebben a percben véget is ért. Mikor a férfi következőleg megjelent Égetthalmon, könyörgött nekik, jöjjenek vissza hozzá, nem bírja ki nélkülük, a felesége még megszánta volna, az anyósán múlott, hogy nem került belül a kapun. Később viszont már egyikük sem foglalkozott vele, pedig jött még egy darabig, és magyarázott, a tisztességes nőről például, aki oda megy, ahová az ura.
Kaposiné nem ment, inkább dolgozott, tűrt, vezekelt az anyja és a világ előtt.
A lábzsibbadás és az emlékei most is csak azután hagyták békén, hogy a betegszállító autó lelassított a kórház udvarán, ő pedig nagy nehezen kikászálódott belőle. Az ápolók mellettük maradtak, segítettek felcipelni Attilát a főkapu lépcsőin. A bejelentkezéskor már Kaposiné is magabiztosabb lett, előkészítette a fia papírjait, s bár csak egyszer járt itt korábban, nem tévesztette el az irányt a lift felé menet. A második emeleten kellett várakozniuk, Attila nyögdécselt, enni akart, az anyja elővette a táskából a péppé tört barackbefőttet, adott neki pár kanállal, megtörölte a száját. A professzor, aki fogadta őket, alaposan átnézte a kórtani jelentéseket, majd a gyógytornász segítségével vizsgálni kezdték Attilát, egy szivacslabda megszorítására kérték, figyelték, követi-e a szemével az ujjuk mozgását, mutat-e bármilyen reakciót, ha különböző eszközökkel végigsimítják a talpát. Utána Kaposinénak is feltettek néhány kérdést, az asszony újra elmondta, hol mindenhol jártak már, a megyei kórházban, a fehérkömlődi otthonban, egy-két magánorvosnál is, de hiába. Senki nem javasolt semmit, pedig a fia állapota a másfél év alatt is sokat romlott, ahogy egyébként az övé is, hetvennyolc éves már, fogy az ereje, nem tudja, mi lesz velük, ha ő nem bírja tovább az ápolást. A professzor egyre inkább az előtte heverő lapokra meredt, dobolt rajtuk a tollával, majd annyit mondott, az Attila állapota sajnos náluk sem teszi lehetővé, hogy befogadják, a neurorehabilitáció megkezdéséhez legalább minimális reakciókra lenne szükség.
A mindig motyogó Kaposiné elhallgatott.
Miután a rendelőből kijöttek, gyorsan felhívta a betegszállítókat, majd némán ücsörgött a fia mellett, többször is fojtogatni kezdte a sírás. Hogy elfeledkezzen a helyzetükről, kifelé bámult a folyosó ablakán, a gellérthegyi házak tetejét meg a fenyőfákat nézte. Az autóban ülve megetette a barackpép maradékát Attilával, aztán hátradőlt az ülésén. Újra az anyja mondatai jártak a fejében, nem anya, amelyik a gyerekét másra hagyná, megnyugodott ebben, valahogy majd elboldogulnak úgyis.
