Schöpflin Aladár azt írta a Nyugatban Krúdy halálakor, hogy „Ő maga volt a vezér a ködlovagok között”. A Szindbád szerzője talán máig az első asszociációnk, ha szóba kerülnek a ködlovagok. Beszédes, hogy a síremléke is egy arctalan sziluett. De vajon meddig vezethető vissza a fogalom genealógiája, kik lehettek az előképek, és megválaszolható-e, hogy kik voltak az első ködlovagok?
A kötet, aminek apropóján a témáról beszélgetünk, és amit Radnai Dániellel közösen szerkesztettünk, olyan szerzőkkel és szövegekkel foglalkozik, amelyek valamilyen módon kapcsolód(hat)nak a ködlovagság nehezen meghatározható képzetköréhez. Amikor elhatároztuk, hogy a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában megszervezzük a kötet alapját adó Ködlovagok tegnap és ma: A ködlovag-jelenség történeti, poétikai és biografikus vetületei a századfordulótól napjainkig című konferenciát, akkor az a kérdés foglalkoztatott minket, hogy mi is ez a ködlovag dolog egyáltalán. Kik, mikor, kikre és miért mondták azt, hogy ködlovag? Eredetileg szerzőkre vagy fiktív karakterekre használták-e inkább? Esetleg a két szféra összeér ebben a kategóriában olyan módon, ahogyan azt az általad is említett Krúdy Gyula életművében is látjuk? A tegnapok ködlovagjai című, először 1925-ben megjelent kötet szövegeiben Krúdy valós történeti személyeket ‒ köztük Ferenc Józsefet, Tisza Istvánt vagy Jókai Mórt ‒ helyez a fikció középpontjába. Éppúgy, ahogy egyébként számtalan más esetben is teszi, ekként keresve kapcsolatot egy korábbi nemzedékkel és korszakkal. De az irodalomtörténet-írás szókészletébe csak később, az 1940-es években, egy Márai Sándor előszavával megjelent Ködlovagok című tanulmánykötet által került be ez a fogalom, akkor viszont már egyértelműen írókra, költőkre használták.
Az odafordulás gesztusa azonban itt is hasonló volt: rámutatni valamire mint „köddé vált” előzményre, és egyben meg is emelni azt alulértékeltségében, zárványszerűségében.
Bár a kötet írásai között olyan tanulmányok is helyet kaptak, amelyek talán csak távolról kapcsolódnak az általunk megfogalmazott legalapvetőbb kérdésirányokhoz ‒ elsőre ilyennek tűnhet például Seres Lili Hanna Borbély Szilárd-tanulmánya ‒, számunkra az is tanulságos volt, hogy mely életművek kutatói érezték megszólítva magukat a témával kapcsolatban, amelyhez az elsődleges információink és intuícióink alapján tehát olyan asszociációk tapadnak, mint a hagyománytörténeti vagy életrajzi értelemben vett mellőzöttség, a nosztalgia, a kudarcos vagy tragikus életút, a „nemzedékiség” tapasztalata vagy éppen – pont a kettős jelleg miatt – e kérdések irodalmi témává emelése. A felsorolt képzettársításokból is jól látszik az, amit Bezeczky Gábor tanulmánya is megfogalmaz a kötetben, vagyis hogy az irodalomtudomány soha nem egzakt, sokkal inkább diszkurzív fogalmakkal operál, mint amilyen a ködlovag is. Az irodalomtörténész termékeny értelmetlenségekkel dolgozik, azaz komolyan vesz – legalább időlegesen, egy-egy gondolatkísérlet erejéig – olyan zagyvaságnak tűnő kifejezéseket is, mint a ködlovag, hátha így jut újabb, nem nyilvánvaló összefüggésekhez.
Krúdy Gyula. Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
A kérdésed az előképekre vonatkozik és arra, hogy kik voltak az első ködlovagok, amire tehát az a válasz, hogy attól függ, mit értünk pontosan ködlovagság alatt, mi fér bele, vagy mi nem fér bele ebbe a definícióba. A Radnai Dániellel közösen írt előszóban ezért a fogalom egyedi történetét és változó jelentéseit igyekeztük megragadni a szó első regisztrált előfordulásától számítva – ami tehát Krúdyhoz kötődik –, ahogyan Kecskeméti Gábor bevezetője, Eisemann György tanulmánya és Kelemen Zoltán szintézise is efféle közelítéseket rögzít. Azaz minket nem elsősorban az érdekelt, hogy kik lehettek az első ködlovagok, hanem az, hogy hol és milyen kontextusban fordult elő először ez a kifejezés a magyar irodalomban ‒ ezt nevezzük a fogalom korszakspecifikus változatának ‒, és az azóta eltelt időben hogyan és milyen figurák vagy jelenségek apropóján aktualizálódott ‒ ez volna a fogalom generikus előfordulása. Úgy találtuk, hogy Kelemen Zoltán 2012-ben, A ködlovagok tegnapjai címmel megjelent tanulmánykötetét leszámítva kevesen foglalkoztak célzottan ezzel a kérdéssel, és még ő is adottnak vette a kategóriát, ahogyan az irodalmi nyilvánosságban is minden gond nélkül használják ezt a kifejezést például amikor a máig lokális kultusszal rendelkező, fiatalon meghalt szegedi csodabogár, Benda Balázs művészetének mibenlétéről értekeznek, de ugyanígy előkerült már a képzőművészet összefüggésében vagy a popkultúra bizonyos szegmenseiben is. Egy dolog azonban bizonyos: a fogalom irodalomtörténeti etimológiája erőteljesen kötődik a 19. századi romantikához. Ahogy Eisemann György írja tanulmányában: „a ködlovag-irodalom világképe – Cholnoky Lászlótól Krúdy Gyulán át Márai Sándorig, […] úgy lehet modern, ahogy premodernet játszik. Azaz nyelvileg romantikussá varázsolja vissza a – Max Weber szavával élve – varázstalanított világot, miként a romantika tagadta meg az eldologiasodást a középkorra hivatkozva.” A lovag szó olvasásakor egyébiránt nehéz lenne nem Cervantes figurájára gondolni elsőként, de eszünkbe juthat előzményként a Bor vitéz lidérces alakja 1855-ből vagy Kemény Zsigmond két évvel korábbi, jellegzetes címadása is: Ködképek a kedély láthatárán.
Emlegetted azt az 1941-ben megjelent Ködlovagok című antológiát, amelyben Ambrus Zoltán, Cholnoky László, Csáth Géza, Juhász Gyula és természetesen Krúdy mellett Babits, Karinthy és Kosztolányi is szerepel, az előszót pedig az a Márai Sándor jegyzi, akire később ugyancsak ráíródik a ködlovag-szerep. Itt, az előszóban pedig összegyűjt pár dolgot, ami a kötetben szereplőkben közös: hogy egyikük sem alapított iskolát, egyikük sem volt zászló, melyre tömegek esküdtek, és – legalábbis a saját korukban ‒ nemigen zajlottak viták a személyük és a műveik körül, miközben „műfajokat alkottak és nemesítettek, a magyar nyelv, az irodalmi érzékelés titkait feszegették”. Emiatt különösen érdekes szerintem, hogy éppen egy ‒ talán mind közül a leghatalmasabb ‒ zászló lobogásának idején, a Petőfi-bicentenárium évében készült el az általad és Radnai Dániel által szerkesztett, „A rejtelem volt az írósága…” című tanulmánykötet. Úgy sejtem ugyanis, hogy ha nem lennének a kánonban Petőfihez hasonló állócsillagok, talán nehezebb lenne a ködlovagok körvonalainak kisilabizálása is.
Az irodalomtörténetnek is – mint minden történetnek – vannak kitüntetett pillanatai és figurái, akikhez képest másokat periférikusnak képzelünk el, de persze ezek a hangsúlyok adott időpillanattól függően eltérőek lehetnek. Ebből következik, hogy az irodalomtudomány úgy is elgondolható, mint ezeknek a diszpozícióknak, elsődleges kontextusoknak a folytonos re-, és dekonstruálása, összevetése, egyeztetése, például időben „előre” és „hátra”, ami érzésem szerint több is, meg kevesebb is, mint amit kánonelméletnek szokás nevezni. Ezért is olyan körülményes a tanulmánykötetünk alcíme, ami tételesen említ történeti, poétikai és biografikus szempontokat, hiszen javarészt ezekből áll elő a hagyományként azonosított jelenségek összessége.
A Ködlovagok című kötet előszavában Márai a kánonszéli pozícióban ragadja meg a ködlovagság egyik jellegadó aspektusát, amikor azt sérelmezi, hogy a „húsz-, harmincéves, átlagosan művelt fiatal magyarok” mit sem tudnak azokról a szerzőkről, akiket ő a magyar irodalom megújítóinak gondol. A századfordulóról alkotott mai értékrendünk szerint meglepő lehet, hogy onnan, ahonnan Márai beszélt az 1940-es évek elején, még – az általad is említett – Babits Mihály, Kosztolányi Dezső vagy Karinthy Frigyes is olyasvalakiknek tűntek, akiknek kevés figyelem jut. Márai egyértelműen egy Ady-központú irodalomkép ellenében lépett fel, vagyis a Petőfi-analógia talán annyiban helytálló, hogy Ady Endre irodalomtörténeti rangja – akárcsak Petőfié – gyakorlatilag a kezdetektől máig domináns és megkérdőjelezhetetlen. Ezért is olyan jó terep mindkét figura és életmű a kultusz működésével foglalkozó kutatások számára. Anélkül, hogy értéküket vitatnám, azt érdemes tudni, hogy az esztétikai érveken túl nem elhanyagolható tudománytörténeti aspektusai is vannak annak, hogy ez így alakult. Bizonyos fénytörésben talán gesztusértékűnek, vagy szimpla modorosságnak látszhat, hogy a tekintélyes Petőfi-bicentenárium évében – vagy egyáltalán a komoly tudományosságban – deviáns, nevenincs őrültekkel foglalkozunk (lássuk be, ködlovag alatt valami ilyesmit is szokás érteni), mindazonáltal, mint említettem, minket a megértés vágya vezérelt, engem konkrétan a Hajnóczy Péter személye apropóján újraértett ködlovag jelzővel kapcsolatban.
Augusztus 10-én lenne nyolcvanéves Hajnóczy Péter, az évfordulón emléktáblát avatnak az író egykori lakásánál.
Tovább olvasokA tanulmányodban azt is írod, a kultikussá váló szófordulatok óhatatlanul tartalmatlanná lesznek egy idő után. Hogy látod, mik azok a karakterjegyek, amiket mára kimosott az idő a ködlovagság lényegi vonásai közül, és a miskolci konferencia, illetve az annak nyomán elkészült gyűjtemény mennyiben rehabilitálja, keretezi újra a fogalmat?
A ködlovag kifejezést olyan értelemben tartom kultikusnak, hogy a szót általában reflektálatlanul, lényegi értelemtulajdonítás nélkül igyekeznek magyarázó erejűvé tenni, és ez az, ami miatt óhatatlanul tartalmatlanná válik. Nem tudjuk, hogy mit is jelent, vagyis bármit jelenthet. A kötet összeállítása és szerkesztése során úgy találtuk, hogy talán nem parttalan okoskodás, ha ennek utánajárunk, de a fogalom rehabilitációjáról semmiképpen sem beszélnék. Már csak azért sem, mert ez a kifejezés nem szorul rá erre, él és virul, az előzőleg már említett korszakspecifikus és generikus használatra egyaránt találni példákat; illetve mert mi magunk sem gondoljuk azt, hogy megtaláltuk volna a fogalom egyetlen rögzíthető jelentését. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az előbbi használat időben erősen kötődik a tágan értett századfordulóhoz, a Horthy-korszak előtti polgári világ iránt érzett nosztalgiához és a Márai nyomán rekonstruálható ‒ Adyval szemben elhelyezhető ‒ „ellenkánon” névsorához, míg az utóbbi inkább Mészöly Miklós és Hajnóczy Péter életműve nyomán vált (ismét) megfoghatóvá. Úgy tűnik, ködlovagnak lenni manapság egyre inkább egy írói archetípust vagy perszónát jelent,
és ebben az „új” – a 20. század második felében aktualizált – jelentésben mintha olyan életművekkel is érintkezne a fogalom, amelyekben a társművészetek is helyet kapnak.
Ha elfogadjuk, hogy ennek az archetípusnak a felforgató jelleg, az eklektika, a szükségszerű kudarc, a kívülállóság, a megszakítottság vagy a befejezetlenség a legjellemzőbb műfaji (?), életrajzi (?), szemléleti (?), poétikai (?) elemei, akkor akár olyan szerzők is ide sorolhatók, mint Hajas Tibor, Rubin Szilárd, Málik Roland, Csengey Dénes, Sziveri János, Hazai Attila vagy épp Tar Sándor. A sor persze vitatható, de akár bővíthető is. Messzire vezet a kérdés és merőben hipotetikus, de az elmúlt félszáz év irodalmából összeválogatható, feltételezett „ködlovag-kánon” vajon hogyan árnyalja a posztmodernről és a (neo)avantgárdról alkotott „hagyományos” elképzeléseinket?
Fotó: Gondos Mária Magdolna
Ez tényleg messze vezetne. Van viszont egy másik érdekes aspektus is. Müllner András elsősorban amiatt tartja számon Mészöly Miklós életművét a ködlovag-poétika egyenes ágú leszármazottjaként, mert „ellen tudott szegülni a kritika finom vagy kevésbé finom zsarolásainak”. Provokatív leszek. Nekünk, olvasóknak ugyanis emiatt is fontos pecsét, és egyszersmind orientációs pont a címke: #ködlovag. Elvégre tematikában, elbeszélésmódban, megközelítésben és fókuszban is mást kínál, mint a mainstream nagyvadak. Te miként látod ezt?
A magam részéről idegenkedek mindentől, ami #-gel kezdődik, de ha a ködlovag „címke” tehát olyasmit jelöl, ami éppen attól érdekes, hogy nincs a fókuszban, de legalábbis valamilyen módon szemben áll a látszólag versenytárs nélküli irodalmi hangokkal és figurákkal, akkor észre kell vennünk a csalást. Van-e nagyobb reklámérték annál, mint azt mondani valamire, hogy mennyire „alulértékelt”?
Hovatovább létezik-e ma valódi (ellen)kultúra egyáltalán?
Szakmaibban szólva azt mondhatnánk, hogy a jelenség kettős, metaleptikus jellegű. A ködlovag kifejezés szó szerinti értelme is ezt sugallja: a ködlovag alakja egyszerre jelenvaló és megfoghatatlan, ugyanakkor nem eldöntött, hogy ez utóbbi, vagyis a megfoghatatlanság a figura kontúrjára ‒ a lovag, aki ködből van ‒ vagy a közegére ‒ egy lovag a ködben ‒ vonatkozik. A szintátlépes abban is megmutatkozik, hogy – mint említettem – az irodalmi emlékezetben szerzőkre és szereplőkre egyaránt vonatkozott vagy vonatkozhatott a kifejezés, valamint ez köszön vissza abban is, hogy paradox módon mintha épp a kívülállóság teremtené meg a ködlovag-lét rangját – látszik is, meg nem is.
A Mészöly-esetnél is megmutatkozik ez a kétpólusúság. Mészöly a kortárs kritika bornírt elvárásaira válaszul ‒ például arra, hogy miért nem írt „nagyregényt”? ‒ a vállalt kívülállást és a domináns szembehelyezkedést fejezte ki a ködlovag-irodalomhoz való odatartozás hangsúlyozásával. Amikor azonban Hajnóczyra mondja, hogy ködlovag, akkor a fogalom más jelentésösszetevőire utal, hogy tudniillik „nagyon szuggesztív, de teljes életművet létrehozni nem tudó” figura volt, akárcsak Csáth Géza – véli Mészöly. Eközben persze nyilvánvaló, hogy magára nem így gondol, még akkor sem, ha a századforduló „kismestereiben” valamilyen módon saját irodalmi elődeit véli felfedezni. A Mészöly–Hajnóczy viszonylatban tehát előbbi tűnik a dominánsnak, utóbbi pedig a periférikus helyzetűnek. Hiszen a saját vagy mások pozíciójának kijelölése szükségszerűen viszonylagosságokat eredményez.
Mészöly Miklós életéről és személyiségről mesél Szávai Géza legújabb kötete, Az élet és Mészöly Miklós, amelyben fényképek és személyes emlékek révén ismerhetjük meg közelebbről az írót. A könyv a tavaly megjelent Az életed, Polcz Alaine párja. Olvassatok bele!
Tovább olvasokPozíciókijelölés a ködlovaggá ütés is, és azt hiszem, voltaképpen ceremónia. Épp ezért lényegi eleme a kitüntetett pillanat, amikor ráaggatják ezt a jelzőt valakire. Ha végignézel a szókapcsolat közel százéves történetén, jellemzően kik voltak azok, akik vindikálták maguknak a jogot, hogy ködlovagot avassanak? Szerzőtársak, szorgos kritikusok vagy inkább az irodalmi mező nagyképét igazgató teoretikusok?
A kitüntetett pillanat kifejezést abban az összefüggésben használom, hogy Mészöly, vagyis egy olyan szerző, aki egy időben írók jelentős csoportja számára – vagy így, vagy úgy, de – fontos, megkerülhetetlen tekintélynek számított, Hajnóczy Péter halálakor, 1981-ben osztotta ki neki a ködlovag jelzőt. Hajnóczy korai távozása egy nemzedék számára volt valós és bizonyos értelemben személyes tragédia, és ez nehezen elválasztható a kor általános közérzetétől, az értelmiségi lét akkori meghatározottságaitól. Egy ilyen mozzanat ‒ csak jelzem, poétikai kérdésekről még szó sem esett ‒ egyszerűen visszavonhatatlanul beleír a ködlovag szó jelentésébe egy sor, az adott helyzetből adódó implikációt.
És ugyanígy van ez minden más, hasonló megszólalással, legyen szó akár Schöpflin vagy Márai „ködlovagozásairól”.
A hatás persze attól függően erősebb vagy jelentéktelenebb, hogy épp ki mondja, milyen pozícióból és milyen alkalomból, és így tovább. De ugyanígy egy lehetséges ködlovag-névsort rajzol ki például az is, hogy mely szerzők művei jelentek meg a Ködlovagok címmel közreadott könyvsorozatban, amit a Noran Kiadó indított a kilencvenes évek végén. Az „avatás” lehetősége persze bárki számára adott, már ha ilyen teátrális mozdulatként képzeljük el ezt egyáltalán. Amikor Hajnóczy Péter apropóján írtam erről, akkor nem az a szándék vezérelt, hogy bizonygassam: ködlovag-e, és ha igen, mennyire, ha pedig nem, akkor miért nem. Inkább azt szerettem volna alaposabban körüljárni, hogy ha valamilyen szempontok szerint létezőnek fogadjuk el a ködlovag-irodalom hagyományát ‒ nyilván nem mindegy az sem, hogy milyen szempontok szerint ‒, akkor ezzel a hagyománnyal hogyan lehet folytonos Hajnóczy prózavilága.
Hiszen te amúgy is jó ideje a Hajnóczy-életművel foglalkozol, és Mészöly Miklós nyomán azt írod a kötetben olvasható tanulmányodban, hogy a Péterek nemzedékének egyértelműen Hajnóczy volt a ködlovagja. A Márai-novelláiról értekezel hosszabban, melyekben a főhősnek ugyanaz a vezetékneve, mint a ködlovag-program keresztapjának. És – másokkal egyetértve ‒ azt is felveted, hogy Márai Sándor tragikus sorsa, számkivetettsége, jobbára kiadatlan és ismeretlen életműve, kiszakítottsága, polgár-léte egyaránt foglalkoztatta Hajnóczyt. Ez nekem amiatt különösen izgalmas, mert bár megkockáztatom, hogy ködlovag-ügyben több múlik általában a titulus adományozóján, itt arra látunk példát, hogy ha szelíden és illedelmesen is ‒ lovag módjára –, de a Márai nevű karakter hangsúlyos szerepeltetésének gesztusával mintha maga Hajnóczy jelentkezne a ködlovagok közé.
Mészöly felvetését – mint említettem – sem igazolni, sem cáfolni nem akartam. A kérdezéseim bizonyos előfeltevések kibontását, következetes végiggondolását célozták. Vagyis, ha állítok valamit, az az, hogy Hajnóczy tudatosan keresett kapcsolatot a századfordulói modernség azon novellistáival, akiknek a művészete fundamentálisan és organikusan kötődik a 19. századi romantikához, és akikre hagyományosan ködlovagokként szokás hivatkozni. Ezt a belátást persze evidensnek is nevezhetnénk ‒ főként Szkárosi Endre képviselte ezt a vélekedést meggyőzően a szakirodalomban ‒, de bízom benne, hogy a Hajnóczy-hagyatékkal való munka eredményeként sikerült ezzel kapcsolatban újszerűnek mondható, de legalábbis eddig ismeretlen filológiai, életrajzi és szövegimmanens érveket fölsorakoztatni. Hajnóczy Márai-képe szükségszerűen és jelentősen eltér azokétól, akik most, a rendszerváltás után több mint harminc évvel szemlélik a Márai-életművet. Eleve van mit szemlélniük, hiszen a kilencvenes években kibontakozó Márai-szövegkiadási dömping volt valamiféle válasz arra a hiányra, ami az ötvenes évektől a rendszerváltásig többé-kevésbé fennállt.
„A rejtelem volt az írósága…” című tanulmánykötet bemutatója a budapesti Kelet Kávézóban. Fotó: Gondos Mária Magdolna
Hajnóczy alkotó éveiben Márai a polgári értékek emigrációba menekült krónikásaként egzisztált (Kőrösi Ferenc tanulmánya egyébként ennek az időszaknak egy érdekes aspektusát tárgyalja a kötetben), így ezt a nevet adni a leíró értelemben szocialista realizmust művelő novellák elvonóra kényszerült alkoholista főhősének önmagában is nagyon ironikus, kicsit talán még mesterkélten eredetieskedő is, ami Hajnóczytól nem idegen. A Hajnóczy-féle elbeszélésciklusok logikai szerkezetében és azok világképében ugyanakkor ráismerni az olyan elődök ‒ sokszor akár nem poétikai-esztétikai megfontolások okán is előállt ‒ mintáira, mint amilyeneket Krúdy Gyula vagy Cholnoky László életműve reprezentál talán a leglátványosabban. Ha nagyon bombasztikus akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy
a tágan értett, voltaképpen köteteken átívelő Márai-ciklus Hajnóczy Szindbádja.
Igaz, mint Bezeczky Gábor kutatásaiból tudható, Krúdy sosem írt Szindbád című művet. Amit ekként ismerünk, az a különböző szövegkiadások, és más kultúrtörténeti események, mint például Huszárik Zoltán Szindbád-filmje nyomán létrejött fiktív konstrukció.
A tanulmányodban idézed Márai Férfi, esőköpenyben című írását, amelyben ez áll: „Már csak egy dolog érdekli igazán: a munka, mely független a sikertől és a bukástól, a munka, önmagában. Ez a munka az írás. A férfi, esőköpenyben, ír” ‒ mintha ezek a mondatok definiálnák a ködlovagságot, és egyszersmind a bajvívást állandóan gyakorló lovagokra jellemző katonás, mániákus fegyelmet adnák meg annak alapvető kritériumaként ‒ ami mégiscsak inkább a prózaírók karakterjegye hagyományosan. Jól sejtem, hogy a novellistákkal és regényírókkal szemben a ködlovag-költők száma alacsonyabb?
Nem úgy tűnik, bár nem készítettünk statisztikát. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy a ködlovagság ilyen vagy olyan kritériumai nem kapcsolódnak kizárólagos műfaji vagy műnembeli meghatározottságokhoz, ahogyan a prózaírók és a költők eltérő (?) karakterjegyeinek tipologizálásra sem vállalkoznék. A konferencián egyébként két költői életmű, a századforduló idején élt Havas Gyuláé és a ma is aktív Fenyvesi Ottóé is előkerült a témával összefüggésben, a kötetbe pedig egy Czóbel Minka költészetét és verses epikáját taglaló írás is bekerült, utóbbi Jakab Júlia munkája.
Az egyébként nem túl ismert, Férfi, esőköpenyben című Márai-szöveg amúgy egy autobiografikus novella, és csupán afféle érdekes adalékként idézem abban a vonatkozásban, hogy miként ellenpontozza a Márai Sándor figurájával kapcsolatos közhelyszámba menő vélekedéseket. Az irodalmi alteregó-játék egy már-már züllött, de mindenképpen leromlott egészségügyi állapotban lévő, függőségekkel és depresszióval küzdő alakot ábrázol, a szöveget pedig még egy 1940-es évekbeli kiadásból Hajnóczy Péter is ismerhette.
Számkivetettségében is ünnepelt szerző, akit az író „Péterek” (Nádas, Esterházy, Hajnóczy) nagyjai között tartanak számon, és aki senkit nem hagy nyugodni, ha egyszer megérintik a szövegei. Hajnóczy Péter drámaian rövid életében és életművében megkerülhetetlen tényező az alkohol, de korántsem csak ezért érdekes. Mit tudunk kezdeni vele ma?
Tovább olvasokUtalsz az írásodban a Hajnóczy-próza kafkai párhuzamaira, és Kafka szerintem tőről metszett ködlovag-alak. Erről jutott eszembe, hogy vajon más irodalmakban is létezik-e ehhez hasonló fogalom, vagy a ködlovagság hungarikumnak tekinthető?
Ha más nemzeti irodalmaknak is van ahhoz hasonlatos nyelvi teremtőerővel rendelkező alakja, mint a miénknek Krúdy Gyula – feltételezem: van –, akkor minden bizonnyal. Ettől függetlenül, maga a terminus – mint nyelvi jelölő – abszolút hungarikum. Kafka egyébként Márai Kafka-fordításai révén került a kötetbe, amelyekről Szarka Szilvia írt izgalmas tanulmányt. Ebből egyebek mellett az lehet az egyik fontos felismerés az olvasó számára, hogy Kafka szövegei korántsem megszakítatlan folyamat eredményeként kerültek a magyar nyelvű célkultúrába. Ami a magyar ködlovag-fogalom értelemkörét nemzetközivé bővítheti, az inkább a képzőművészet terepén keresendő. Épp a budapesti kötetbemutató után jártam a Magyar Nemzeti Galéria Gulácsy-tárlatán, ahol a festő ‒ és író! ‒ dokumentált pszichés betegsége okán azt vetették fel a kiállítás rendezői, hogy a mentálisan sérült alkotók munkáira az 1940-es évek óta használt art brut,
vagy annak az angolszász szakirodalomban az 1970-es évektől elterjedt megfelelője, az outsider art kifejezés is érvényes lehet.
Úgy tűnik, ezek a definíciós kísérletek olyan jelenségeket igyekeznek lehatárolni, amelyek közelinek tűnnek a ködlovag-fogalom generikus, különösen a Hajnóczy-életmű okán újra érvényessé vált, alkotói habitusokat és zárványszerű életműveket leírni kívánó értelméhez. A kiállítás egyik kísérőszövege így fogalmaz: „Az olyan testi vagy pszichés fogyatékossággal sújtott, egzisztenciális nehézségeket vagy fenyegetettségeket átélt magányos útkeresők, mint Csontváry Kosztka Tivadar, Mokry-Mészáros Dezső, Tóth Menyhért vagy Román György életműve kapcsán is fellelhetők olyan közös nevezők – peremhelyzet és marginalitás, kortársi törekvésektől való érintetlenség, konok következetesség –, melyek a fősodortól távoli körbe utalják őket. A fantázia- és álomvilág, az emlékek és víziók kitüntetett szerepe, az archetipikus elemeket is felvonultató kozmikus univerzum jelenléte mindegyikének jellemzője volt”.
Visszatérő probléma „A rejtelem volt az írósága…” című kötet tanulmányaiban, hogy a fogalom, amelyet körüljárnak a szerzők – nomen est omen – nehezen megfogható. Előfordul, hogy a szépirodalom plasztikusabban képes színre vinni egy-egy jelenséget, amibe az elméletírók bicskája beletörik. Emiatt is kérdezem, hogy a ködlovag mint regényhős vagy versalak mennyire volt izgalmas régebbi korok szerzőinek, és manapság mennyire megkapó? Egy ponton Milbacher Róbert 2018-ban megjelent Léleknyavalyák című regényét emlegetitek az előszóban, amelynek nyomozója a huszonhét évesen elhunyt drámaíró, Czakó Zsigmond öngyilkosságát kívánja felülbírálni. Ismersz-e hasonló példákat, amelyekben tehát a szereplők ködlovagszerűek?
A kötetben több olyan tanulmány is szerepel, amelyeknek a szerzői irodalmi szövegekben vélik felfedezni a ködlovag esztétizáló modernséghez kötődő prototípusát. Kovács Dominik például Bródy Sándor A medikus című, 1911-es drámájában szereplő apa és fiú viszonylatában említi a ködlovag-jelleget, voltaképpen a dekadencia szinonimájaként. Ahogyan Locker Dávid Szerb Antal Utas és holdvilágával foglalkozó tanulmányából is arra következtethetünk, hogy a hanyatlás, az értékvesztettség tapasztalatához kötődnek a ködlovagok. Németh Sámson Győző írása alapján pedig a Munkácsy titkáraként ismert Malonyay Dezső alakja és egyetlen, Az utolsó című, 1895-ben megjelent regényének főhőse tűnik fel afféle „időből kiesett”, anakronisztikus figuraként.
„A rejtelem volt az írósága…” című tanulmánykötet bemutatója a budapesti Kelet Kávézóban. Fotó: Gondos Mária Magdolna
Egy ponton szóba kerül egy lábjegyzetben a piréz identitású fiktív felvidéki szerző, Tsúszó Sándor, és ennek a kapcsán eszembe jutott, hogy vajon mennyire terjeszthető ki a kötetetek, illetve a konferenciátok középpontjában álló fogalom kitalált szerzőkre? Barna Dávid, Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán vagy Spiegelmann Laura például ködlovagnak számítanak-e?
A Tsúszó fiktív életművéről szóló ál-emlékkötet egy írása, amely egyébként Kőrösi Ferenc munkatársunk találata, arra jó példa, hogy a kifejezés parodisztikus használata is ismert. Azt azonban egyelőre nem látom, hogy milyen szempontok szerint lehetne az általad említetteket ködlovagokként összekapcsolni. A felvetés viszont rámutat, hogy a kifejezés metaforikus teherbírása akár egészen távoli, ám az eredeti jelentéstől vagy jelentésektől messze eső asszociációt is megenged. Nem árt az óvatosság.
Közben pedig „A rejtelem volt az írósága…” rendre izgalmas egymásra- és összeolvasási stratégiákat kínál. És amiatt is bravúros kísérlet szerintem a könyv, mert igencsak vékony jég a ködlovagkutatás. Arra gondolok, nem félő-e vajon, hogy az irodalomtudomány éppen azzal számolja fel a ködlovag-jelleget, ha eddig kevésbé feltárt életművek minden mondatához lábjegyzetet fűz, és értelmezési javaslatokat kínál?
Ahogyan már előkerült: az irodalomtudomány olvasási stratégiákat kínál, mérlegel különböző állításokból levonható információkat és következtetéseket, valamint lehetséges hagyomány-összefüggésekre kérdez rá – lehetőleg mindezt olyan módon, hogy azt a laikusok is értsék. Ahogyan érdemes fenntartással kezelni mindenfajta irányzatos értelmezői szándékot, úgy a bizonyos jelenségek felszámolását célzó törekvéseket sem érzem összeegyeztethetőnek az irodalomtudomány természetével. Bár leggyakrabban épp a humántudományok esnek áldozatául ideológiai irányultságoknak, és maguk a könyvtárgyak is megsemmisíthetők, az esztétikai tapasztalat egyik autentikus forrását jelentő irodalmi mű – és annak „értése” – mint absztrakt entitás, és az a mátrix, amely például történeti-életrajzi tények és poétikai megoldások összességéből megalkotható: nem felszámolható,
helyesebben mindig a folytonos formálódás állapotában van.
Az irodalomtörténet-írás tetszőleges életművekhez rendel lábjegyzeteket, értelmezési javaslatokat, a kérdés az, hogy meggyőzően tud-e érvelni a választásai mellett. Még a nemzeti klasszikusok kritikai kiadásaival kapcsolatban is rendre előkerül az kérdés, hogy mi értelme egy akár több ezer oldalas jegyzetapparátussal ellátott sorozat létrehozásának, míg a „másodvonalbeli” szerzők esetében – épp a költséges és időigényes, nagy szakértelmet igénylő előállítási folyamat miatt – szinte fel sem merül, hogy hasonló kiadás készüljön a műveikből, a népszerű kiadások szövegállapota pedig gyakran távol esik a kritikai igényűnek nevezett vágyott állapottól. A technológiai változások ezen a helyzeten sokat alakíthatnak, hiszen a digitális kritikai kiadások esetében a megfelelő nézet kiválasztásával csak annyit és olyan módon lát a felhasználó a magyarázó jegyzetekből – legyen az akár kétszáz vagy ezer oldalas –, amennyire éppen szüksége van. A Digitális Örökség Nemzeti Laboratórium projektjeiben, amelyek az Irodalomtudományi Intézet digitális filológiai portálja (DigiPhil), a Magyar Nemzeti Levéltár, az ELTE és a Miskolci Egyetem összefogásával működnek – és ahol a Hajnóczy-hagyaték digitális feldolgozását is végzem – éppen ilyen kiadások létrehozásán dolgoznak a kollégák, a régiség szerzőitől kezdve a közelmúltig.
Krúdyt idézve fogalmazza meg rólad Kecskeméti Gábor a bevezető írásában, hogy a konferencia koncepciójának összeállítása, a tanácskozás megszervezése okán ezentúl nem lehet már kihagyni téged azok közül, „aki a tegnapi ködlovagok, a régi rettenthetetlen gavallérok ügyes-bajos dolgairól gondolkozik”. Számodra mik voltak a tanácskozás, illetve a kötet legfontosabb, legizgalmasabb hozadékai?
A sok érdekesség közül talán Bethlenfalvy Gergely Hazai Attilával foglalkozó írását és Radnai Dániel Térey-tanulmányát érzem magamhoz a legközelebb. Az előbbit azért, mert egy számomra idegen értekező nyelven fogalmaz meg nagyon fontos és érdekes megfigyeléseket a Hazai-próza kezdet-figurációiról szólva, utóbbi pedig azért, mert egy elbeszélésciklus-kompozíciót, a Termann-novellákat, és azok újraírását tárgyalja.
A kötettel kapcsolatos egyik legfontosabb felfedezésem azonban a borítóterv kitalálásával függ össze, aminek egyébként Kósa Péter adott végleges formát. A fedlapon szereplő, valamelyest újragondolt sétapálcás figura eredetileg a 20. század egyik legfantasztikusabb könyvművészének, Csillag Verának az alkotása, mely a korábban már említett Krúdy-gyűjtemény, A tegnapok ködlovagjai Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent 1961-es kiadásának borítójáról való. A háttérben látható fekete-fehér fotó viszont már az 1960-as évek budapesti kocsmai miliőjét idézi és a Fortepan adatbázisából származik, az adományozó Móra András. A felfedezés, amiről beszélek az azonban maga Csillag Vera, az ő érzékeny művészete, regényes, szívszorító és elfeledett életútja. Ha valakit esetleg teljességgel hidegen hagynak a ködlovagok, azért Réz Pál róla írt nekrológját akkor is olvassa el.
