Kiss Tibor Noé 2010-ben került be az irodalmi köztudatba, amikor debütáló regényében megírta saját transzneműségének történetét. Az Inkognitó (itt beszélgettünk róla) megjelenése óta eltelt 15 évben három könyve látott napvilágot, melyek lazán kapcsolódnak is egymáshoz. A legújabb, az Olvadás narrátora egy korábban szociális munkásként dolgozó harmincas nő, aki nagyanyja temetésére készül, míg kulturális antropológus férje Szibériában kutat. Miközben a hullámzó táj körülöleli az egymástól távol lévő főszereplőket, a mindennapokat lezártnak hitt sérelmek és tragikus halálesetek árnyékolják be. A kötet már a hét könyve is volt nálunk, itt pedig mutattunk egy részletet.
Nem titok, hogy 2022 óta nem Magyarországon élsz. Hogyan változott meg az életed? Milyen hatással volt a munkádra a költözés?
Röviden összefoglalva: ha nem költöztem volna külföldre, akkor valószínűleg nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. 2021 körül kezdtem el dolgozni az első vázlatokon, de ekkor kapcsolt turbófokozatba a transztematika propagandaeszközként való felhasználása, amiben nekem egy darabig fontos szerepet szántak. Vagy legalábbis megpróbálták.
Ez megtörte az életem addigi menetét, és képtelen voltam a regényírásra koncentrálni.
Az utolsó löket 2022 januárjában érkezett. Azt a viszonylag üres hónapot végre a regénynek akartam szentelni, ehelyett jött egy újabb hulláma annak, hogy én transzpropagandista vagyok, és az összes energiám arra ment el, hogy valahogy talpon maradjak. Írni akkor sem tudtam.
Abban az évben költöztél Szlovéniába, de ha jól sejtem, már egy ideje érett a döntés…
Igen. Hogyha rendesen beleálltam volna azokba a dolgokba, amik akkor zajlottak körülöttem, az hatalmas port kavart volna, és még messzebb sodort volna a munkától, a könyvemtől. Egy-két évig próbáltam magamban tartani a történteket, aztán a költözés után írtam egy esszét a Literára arról, hogy mit okozott bennem ez az időszak.
Szerinted hagyott nyomot az Olvadáson, hogy már nem itt született meg a szöveg?
Amikor elhagytam az országot, szinte azonnal honvágyam volt: elementáris erővel kezdett el hiányozni a táj. Talán ezért sem véletlen, hogy a könyvben ennyire hangsúlyos a természet szerepe. Az Olvadás bizonyos szempontból az én külföldre költözésem allegóriája is. Persze, fiktív helyzetekkel és karakterekkel dolgozom, de ha nagyon akarnám, pontról pontra ki tudnám fejteni, hogy mi szimbolizálja az én megéléseimet.
Az idegenséget, a távolságot, a hiányt, a megbocsátást, és még sorolhatnám.
De nem szeretném, hogy dupla csavarral visszajussunk hozzám, mert végső soron ez a könyv egy önálló történet.
Valóban nem annyira direkten beszél rólad, mint például az Inkognitó, de attól még én személyesnek érzem, csak máshogy.
Az Inkognitó egy kétségbeesett, last minute próbálkozás volt arra, hogy valamit kezdjek magammal. Azért lett olyan, amilyen: önéletrajzi elemekkel átszőtt coming out-regény.
Most már nem azért írok könyveket, hogy magamról elmondjak valamit.
Az anyag belőlem jön, de a szöveg cselekményében és nyelvében kell megtalálnom a helyét. Utólag azt mondom, hogy sokkal izgalmasabb úgy személyesnek lenni, hogy ez áttételesen működik a szövegben. Néha annyira áttételesen, hogy én is csak később veszem észre, hogy egy regénybeli motívum vagy történetszál visszaolvasható magamra.
Nemcsak a személyes világodhoz van köze ennek a kötetnek ugyanakkor, hanem az írói univerzumodba is szépen illeszkedik: lazán kapcsolódik a két korábbi regényed, az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj világához. Honnan indult ez a történet?
A Beláthatatlan tájnak lett volna egy ötödik elbeszélője is, de hiába próbáltam beleerőszakolni a könyvbe, az a szál sehogy sem fért bele. Végül az hozott megoldást, amikor rájöttem, hogy az a történet akár a gerince is lehet egy másik regénynek, ugyanakkor eredhet az Aludnod kellenéből is.
Már 2017-ben úgy kezdtem el dolgozni tehát a Beláthatatlan tájon, hogy közben végig tekintetbe vettem ezt a könyvet is.
Sok szálat igyekeztem úgy összefűzni, hogy a történet koherens legyen, mégsem mondanám, hogy szoros egészet alkotnak ezek a szövegek. Az Olvadás egy teljesen önálló mű, amelyben időnként vannak utalások a korábbiakra – remélem, hogy aki felismeri a kapcsolódásokat, annak mindez örömet okoz, aki meg nem, az sem marad le semmiről.
A fő cselekmény mozaikdarabkákból áll össze: álmok és látomások között bolyongunk, sok sejtetéssel és kihagyással dolgozol, de szerintem mégsem marad semmi a levegőben lógva. Hogyan alakul ki egy ilyen szövevényes szerkezet?
A legfontosabb, hogy összeálljon a fejemben a cselekmény egésze. Nyilván vannak még benne kérdőjelek, mert nem tudhatok mindent előre, de azért nagyjából átlátom, hogy a cselekménysor honnan hová fog eljutni.
És amikor megszületik bennem a történet, akkor darabokra szedem, aztán ezeket a múlt- és jelenbeli darabokat elhelyezem a könyv egyes pontjain.
Hol lineárisan építkezem, hol nem. Elég kiterjedt vázlatokat készítek, nekem ez a módszer vált be – bár szerintem a legtöbb regényíró ezt csinálja. Nem tekintem felesleges munkának, mert a vázlatban jól lehet sakkozni azzal, mit hova teszek majd. Garaczi László mondta egyszer, hogy ő regényírás közben is folytatja a vázlatot, és én is ezt a gyakorlatot követem. Sokszor hallottam már azt, hogy „ha mindent látok előre, akkor mi az izgalom?”, de a relatíve teljes kép nem azt jelenti, hogy nincsenek hiányzó elemek. Épp az a lényeg, hogy a vázlat tele van olyan lyukakkal, amelyeket az időközben felmerülő ötletek töltenek ki. Nagyon sokszor fordult elő velem, hogy egy-egy olyan gondolat, ami az írás utolsó hónapjaiban jutott eszemben, tökéletesen passzolt a történet dramaturgiájába, és ezekkel lett teljes a regény.
Azt tudtad előre, hogy mi lesz a könyv vége?
Bár a cselekmény megvolt, és nagyjából tudtam, mi lesz a zárókép, fogalmam sem volt arról, hogy a női főszereplőm hová fog eljutni érzelmileg a történetben.
És ez nagyon is izgalmas volt.
Amikor elkezdtem, voltak ötleteim, de egyik sem tetszett igazán – örülök, hogy hagytam kiforrni a szereplőmben és magamban a dolgot. Aztán még a zárókép is megváltozott: az egész regényben egy temetésre készülnek, és ahogy haladtam a könyvvel, éreztem, hogy túl kiszámítható lenne a temetési jelenettel zárni. Máshogy, máshol kellett elengednem a szereplőket. Szóval előre tudtam mindent, aztán mégis másképp lett.
A női narrátor köré épülő szál mellett van itt egy másik is, amiről még nem beszéltünk. A hősöd párja, Attila Szibériában kutat a hantik között. Miért pont ezt a helyet választottad?
Mindig is hatalmas rajongója voltam a Világjárók-sorozatnak, és szerettem volna egyszer írni egy olyan könyvet, amiben egy kicsit benne van valami ezekből a távoli világokból. Nagy kedvencem az ugyancsak Szibériában játszódó Derszu Uzala volt, amelyből Kuroszava rendezett gyönyörű filmet. Az Olvadásban ennek meg is találtam a helyét. Az alaptörténetben belső, családi dolgokról terveztem írni, de mindenképpen szerettem volna egy olyan cselekményszálat, ahol nem ez a családitrauma-motívum a meghatározó.
Így jött az ötlet, hogy kellene egy másik szereplő, aki ettől az egésztől el van távolítva, teljesen máshol van, más nyelven szólal meg, aki egyszerre ellenpontoz és tükröz.
Aztán egyszer csak szembejött velem egy cikk a szibériai hantikról, és éreztem, hogy ezzel a világgal tudnék kezdeni valamit. Rögtön beugrott, hogy még az egyetemről ismerem Nagy Zoltánt, aki időközben tanszékvezető lett a pécsi Néprajz Tanszéken, és többször járt a hantiknál. Olvastam a könyveit, tanulmányait, és amikor megkerestem, nagyon jókat beszélgettünk, hamar kialakult köztünk az összhang. Ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, éreztem, hogy a hantik távoli világa jól illeszkedik majd a könyvem főszála mellé.
A könyved bemutatóján említetted, hogy kaptál valódi terepnaplót is, ami nagyon különleges dolog. Hogyan használtad fel ezeket?
Intenzív érzéseket váltott ki belőlem. Nagyobb távlatból próbáltam olvasni a naplórészleteket: kíváncsi voltam az egyes bejegyzések mögötti gondolkodási struktúrákra, arra, hogy egy kutató mit vesz észre a terepmunkája során, hogy miként csapódnak le benne bizonyos ottani élmények, és egyáltalán, mit csinál a tajgában. Aztán beleképzeltem magamat is az adott helyzetekbe, és így születtek meg végül ezek a szakaszok. Úgy írtam meg Attila szólamát, hogy miközben terepnaplót ír magának, néha kiszól benne a partnerének, miközben tudja, hogy ezt a nő sosem látja majd. Az eredeti naplóból furcsa magányosság áradt, de annál izgalmasabb volt kitalálni egy történetet, és arról írni egy fiktív naplót.
Ha már itt tartunk, a könyvnek a magány az egyik fő témája, és ez is passzol az én személyes utamhoz.
Magányosnak éreztem magam itthon, aztán külföldön még magányosabb lettem. De most jól elkanyarodtam a terepnaplóktól…
Nehéz volt ezeket a részeket megírni?
Írói szempontból főleg azért jelentett kihívást, mert amikor terepnaplót ír az ember, nyilvánvalóan nem fog evidenciákat feljegyezni. Leírja például, hogy „átmentem Guszevhez”, de azt nem magyarázza el, hogy ki az a Guszev. A személyes napló nem kifelé íródik, nekem viszont olyan naplót kellett írnom, ami mindenki számára érthető – ráadásul egy olyan helyszínről, egy olyan világ mindennapi történéseiről, ami az olvasók számára teljesen ismeretlen.
Amikor megmutattam az első néhány bejegyzést Zolinak, ő rögtön jelezte néhány helyen, hogy „ilyet nem írna le, mert ezt tudja”.
Nagyon hálás vagyok neki. Egyébként óriási segítséget jelentett az is, hogy küldött nekem képeket olyan helyekről, amelyek még a Google számára is ismeretlenek.
Nem sok utalás van az oroszokra vonatkozóan, de azért elvétve találni: például amikor azt olvassuk, mintha „állandóan egy nagy háborúra készülnének”. Jól sejtem, hogy nem véletlenül játszódik a regény 2019-ben?
Az előző könyv, a Beláthatatlan táj 2018 őszén ér véget – ennek egyébként csak egy ponton van némi jelentősége. Eredetileg több időt akartam hagyni a két kötet jelene között, de 2020-ban jött a Covid, 2022 februárjában pedig a háború, így ezek a kérdések eldőltek, mert nyilván a kiutazás ilyen körülmények között nem lett volna reális a szereplőmnek.
Zolival beszélgettünk is arról néhányszor, hogy számára ez tragédiával ér fel, mert tulajdonképpen elvesztette a kutatási területét.
Huszönhét éve ez a témája, hétszer volt a hantiknál, de belátható időn belül nem fog tudni visszamenni.
A másik szálhoz visszakanyarodva, nagyon érdekes volt számomra, hogy a múltbeli traumák sokszor látomások, álmok és egészen lírai szövegrészek által tárulnak fel, míg máskor kifejezetten nyers és szókimondó nyelvet használsz. Szerinted hogyan lehet „jól” nyelvet adni az erőszaknak?
Ebben az volt a nehézség, hogy ne váljon „fekete giccsé”, érzelgőssé, és ne legyen tanmese- vagy közhelyszerű. Fontosnak éreztem átadni az erőszak brutalitását, anélkül, hogy hatásvadász lennék – aztán el kellett satírozni az egészet. Azt szerettem volna, ha leginkább valami gomolygás marad az olvasóban a könyv elolvasása után. Kíváncsi vagyok, hogy ezt mennyire sikerült elérni.
Pont azért is kérdeztem rá, mert szerintem nagyon jó arányérzékkel váltogatod, hogy mikor kell sejtetni, és mikor „odavágni”. Beszéljünk kicsit a könyvedben kirajzolódó – meglehetősen ambivalens – apa-lánya kapcsolatról! Volt benned olyan szándék, hogy a könyv végére megértsük ezt a férfit? Szerinted meg lehet bocsátani az erőszaktevőnek?
A dolgokat el lehet fogadni, fel lehet dolgozni, és el is kell végezni ezt a munkát, hogy ne legyünk tovább a történtek rabjai, ne befolyásolja a múlt az életünket. A megbocsátás különös fogalom, gyakran érezni hamis tónusokat a használata során, de a múlt lezárásához alighanem szükséges. Szóval, azt hiszem, meg lehet bocsátani, és szeretni is lehet.
Más kérdés, hogy nem lehet felejteni.
Egyébként talán ez a motívum az, ami leginkább személyesnek mondható, a saját életem dilemmáiról is szól. Az apámmal való kapcsolat, az ő elgyászolása és megértése még mindig nagyon eleven bennem. Az Olvadás apa-lánya kapcsolatába ez motívumokon vagy néhány töredékes történeten át beszüremkedik. De hasonló dinamikák dolgoztak bennem az elköltözésem kapcsán is. Évekig éltem úgy, mintha céltábla lett volna a homlokomon. Egyre kétségbeesettebb reakciókat adtam, és egyre többször találkoztam mások közönyével, értetlenséggel, bagatellizálással, és az ezzel kapcsolat frusztráció, az indulataim lassan engem is megmérgeztek.
Nagyon nehéz volt elfogadni azt, hogy mások, sokszor a legközelebbi barátok nem igazán tudják megérteni azt, amit átélek.
Ha ekkora dózist kapsz a gyűlöletből, akkor egy ponton túl már önérdeked, hogy az eltávolodás révén eljuss arra a pontra, hogy az egészet elengedd. Persze, ebben a könyvben egy szó sincs arról, amiről most beszélek, az írás mégis sokat segített nekem abban, hogy elinduljak azon az úton, amely segíthet a feldolgozásban.
A Beláthatatlan tájjal kapcsolatban anno „a veszteség, a halál, a hiány és a magány” szavakat emlegettük a kritikánkban, és bár ezek itt is megvannak, mintha lenne mellettük egy erős, kitörölhetetlen szeretet is. Jól érzékelem ezt az elmozdulást?
Jóleső érzés, de azért kicsit furcsa ezt hallani.
Egészen más a habitusom: nem az az író vagyok, aki túl sokat beszélne a szeretetről.
Tény, hogy ebben a könyvben a szeretet nagyon erős motívum, és örülök, ha ez hozzáad a regény egészéhez. De azt megígérem, hogy szeretettréningeket nem fogok tartani.
Egy kicsit már beszéltünk az Inkognitóról, de itt a végén még visszatérnék hozzá: 2010-ben debütáltál ezzel a regénnyel. Mit gondolsz, ma megírnád?
Jó kérdés, sokat szoktam ezen gondolkodni mostanában. A könyv megjelenése akkoriban nem igazán vert nagy hullámokat. Volt valamiféle békebeli hangulat: a könyvről beszélgettünk, a témájáról, még a félig bulváros közegekben is az odafigyelés és a kíváncsiság volt a jellemző.
Aztán beindult a világban az identitáspolitikai őrület, ami talán legjobban a transzneműség témáját sodorta el a mindennapoktól az ideológiai viták irányába.
A közbeszédből lényegében eltűnt a kíváncsiság és a megértés igénye, ami nem kedvez egy olyan könyvnek, mint amilyen az Inkognitó.
Úgy érzed, negatív irányba változott az utóbbi időben az emberek megítélése?
Úgy látom, hogy ez a téma politikai oldaltól függetlenül legfőképp arra jó, hogy az emberek a szokatlan, szélsőséges jelenségek kapcsán a saját normalitásuk fényében sütkérezhessenek. Persze, nincs nehéz dolguk, a transzneműség tökéletesen alkalmas arra, hogy komoly etikai vitákat és morális pánikot lehessen kelteni körülötte. Az én perspektívámból viszont valami egészen más látszik. A magyarországi diskurzus 99 százaléka a transznemű súlyemelőkről és az angol nyelvű névmáshasználat visszásságairól szól – miközben arról egyetlen szó sem esik, hogy a magyar transznemű emberek kicsodák, és mit akarnak. Túlnyomó többségük egyébként rejtőzködik, és nemhogy olimpián nem akar indulni, de még a problémáira sem a műtéti beavatkozásban vagy a hormonkezelésben látja a megoldást. Hogy miért nem, ennek is számtalan oka lehet, de ez igazából senkit sem érdekel.
Jelen pillanatban olyan gyűlölködés fröcsög a transznemű emberekre, ami bénítóan hat.
Véleménye és erkölcsi állásfoglalása mindenkinek van, de fogalmuk nincs róla, hogy ezek az emberek egyébként hogyan is élnek. Pont azoknak nem osztanak lapot, akik erről a legtöbbet tudják. Inkább kiröhögik, eldobják, lefóliázzák őket, nem érintkeznek velük.
Szoktál még nyilvánosan beszélni erről?
Magyarországon jelenleg ez a téma majdhogynem kriminalizálva van, és én nem akarok hozzájárulni annak a látszatnak a fenntartásához, hogy erről lehet normálisan kommunikálni.
Ami itt zajlik, az már régóta nem kommunikáció, pillanatnyilag nincs beszédhelyzet.
A témát a politikai propaganda megbélyegzésre, gyűlöletkeltésre, a média (beleértve a progresszív médiumok túlnyomó többségét) pedig csak kattintásvadászatra használja. A legnagyobb fájdalmat éppen az jelenti számomra, hogy a politikai propaganda és a túlfeszített ideologizálás semmi mást nem akar, csak rombolni. Az elmúlt huszonöt évben sokszor éreztem magam körül zavart, értetlenséget vagy akár ellenszenvet is, de – és itt kicsit visszakapcsolok a szeretet-motívumra – az ember és ember közötti reakciókban mindig sokkal több pozitív élményem volt akár vidéken, akár Budapesten.
Evidens volt, hogy végül is mind egyek vagyunk, itt élünk, ez a közös teraszunk, városunk, országunk.
Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy ezt az érzést akarják kiölni az emberekből azzal, hogy szándékosan félelmet keltenek, ellenségképeket gyártanak. A meggyőződésem és a tapasztalatom is az, hogy ez a társadalom nem ilyen, és nem is akar ilyen lenni.
Mit gondolsz, születhet ebből a témából akár egy következő könyv is?
Jól ráéreztél erre, igen. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy reagálni szeretnék arra, ami az elmúlt években lecsapódott bennem a gyűlöletpropaganda, illetve a magam körül látott egyéni túlélési stratégiák, beilleszkedések, radikalizálódások, evickélések nyomán. Ez az időszak mindannyiunkat látványosan próbára tesz.
Szépirodalmi formában képzelnéd el?
Nem tudom. Egyelőre még csak kérdések vannak bennem – például azzal kapcsolatban, hogy fikcionalizált vagy önéletrajzi szöveg legyen-e. Keresem a perspektívát, a nyelvet. Egy olyan költői könyv után, mint az Olvadás, izgat ennek a témának a közéletisége. Ezen még sokat kell gondolkodnom, de ez nem baj: azt hiszem, az írás legfontosabb része a gondolkodás.
