Kiss Tibor Noé új kötetében tanyák végtelen horizontját bámuljuk, erdők sűrűjében járunk, vagy éppen visszafojtott lélegzettel bújunk el kis helyiségekben, miközben a múlt rejtett eseményei fokozatosan feltárulnak előttünk. A szöveg néhol nyers és szókimondó, máskor csak finoman sejtető, lírai mozaikdarabkáiból egy harminc körüli nő mindennapjai rajzolódnak ki, aki egy Baranya megyei kis faluban kezd új életet. Amikor azonban elveszíti a nagyanyját, újra szembe kell néznie a feldolgozatlan családi traumákkal, ráadásul egyedül, hiszen kultúrantropológus férje Szibériában kutat.
Az Olvadás lazán kapcsolódik a szerző két korábbi regényéhez: a Beláthatatlan táj (itt írtunk róla, itt beleolvashatsz) és Aludnod kellene (kritikánk itt) alakjai és motívumai is felvillannak helyenként a sorok között.
Kiss Tibor Noé: Olvadás (részlet)
Szélben hajladozó fák. A göcsörtös fák pusztulásnak indult emberi testek, a törzsbe rajzolt barázdák mély sebek, a csupasz ágak emberkarok. Nagyanyám kalimpáló karjával álmodom, a bőre gyűrött pergamentekercs.
Kincsem, kincsem, suttogja, útban a halál felé.
Visszhangzik bennem nagyanyám reszkető hangja, a gépek monoton zúgása, a szivattyúk és pumpák zakatolása. Dorka csukott szemével álmodom, a gégekanül körüli sebtapaszokkal, a kórházi takaró alól kilógó karján a bőr vékony hártya, látszanak alatta a hajszálerek és az izomkötegek. A gépekre kötve fekszik, gépek pumpálják bele a levegőt. Olyan az ágyon, mint egy tengeri hal. Sziklák és kavicsok között vergődő, partra vetett, átlátszó tengeri hal. Hullámverés. Csendes ritmika. Anyám mellettem szuszog, a mellkasa lassan hullámzik a pléd alatt, a lábunk egymáshoz simul. A talpa mindig forró, az enyém jéghideg. Közelebb húzódom hozzá, hallom, ahogy néha felhorkan, a tüdeje sípol, búg a hűtő és a gázkazán, odakint valami fújtat, zihál a sötétben. Anyám lágy, formátlan kupac, mellettem szuszog, együtt vagyunk a pléd alatt, az álmomban. Vanília rajtam fekszik, a bundája bársonyos, a lehelete áporodott. Hallgatom a dorombolást, mintha ezer apró csilló masszírozná a bőrömet, aztán arra riadok fel, hogy nem kapok levegőt. A macska leugrik a mellkasomról, a napfény áthatol a vastag függönyökön, anyám kidugja a karját a pléd alól, jó reggelt, egyetlenem. Lágy, bársonyos, meleg test, közelebb húzódom hozzá. Kitöltöm a horzsolásokat, a barázdákat.
Anyám sebezhetőnek tűnik, mégis elpusztíthatatlan.
Még most sem értem, honnan vette a bátorságot, hogy megszökjön apámtól.
Anyám felhúzza a munkáskesztyűt, kezébe veszi a metszőollót, övé a szilva, enyém a meggy. A legtöbb ágat létra nélkül is elérjük, a vastagabbakhoz nem nyúlunk. Nincs szívem levágni az új hajtásokat. A szél felerősödik, zúgnak körülöttünk a fák, a teraszon feltűnik egy barázdabillegető. A nyárra gondolok, a savanykás gyümölcsízre, a friss meggyszörpre, a minyonokra nagyanyám hűtőjében. Soha nem lett milliomos, pedig mindig arról álmodott. Az Öreg után sem maradt más, csak a karóra és a fonott kosár. Tizennégymilliót találtam az ágyneműtartóban, közölte a lánya, mielőtt becsukta előttünk a kaput.
A szamár szeme körül fehér karika, mintha odafestették volna. Bólogat, nyújtogatja a nyelvét, kilátszanak a hatalmas metszőfogai. Van benne valami bájos, mondja anyám az orrát törölgetve. A kerítés mellől nézzük a szamarat, Lajos a konyhában csörömpöl.
Robi szerint a nők régen sorban álltak a háza előtt.
Ahogy leszállt az éjszaka, előbújtak a fák mögül, átmásztak a kerítésen, suttogtak, kopogtattak. Aztán jött a rák, a műtét, az oxigénpalack. Néha hallom, ahogy a kút mögött lihegve könnyít magán.
A ravatalozóban ugyanaz a lejátszási lista ment, mint a kórházban. A zene még akkor is szólt, amikor már csak néhányan lézengtek a sír körül. Senki sem értette, miért van ott. Zoltán a komposztálónál állt, a lába körül rothadó gallyak, tobozok, virágnyesedék. Várta, hogy az emberek hazamenjenek. Szeretném azt hinni, hogy ez csak egy álom, egy rossz álom, ismételgette a gyászkoszorúk között. A mikrofon recsegett, a sírásók hátratett kézzel álltak a gödör mellett, a pihenőpad támláján feketerigó forgatta a fejét. Hirtelen szertefoszlottak a felhők, kitárult előttünk a tiszta égbolt. Kókuszos vattacukor, ezt biztosan szeretnéd.
Minden éjjel a halállal álmodom.
Kihullik belőlem a mondat, a terasz kövezetére zuhanó ólomtömb, szégyellni való titok, amire nem vigyáztam eléggé. A szavak helyén könnyűség marad. Egy üreg, ami csak az enyém. De a szavak tovább pattognak közöttünk, mint valami lassan halkuló refrén. Anyám maga elé mered, a combjára támaszkodik, akkor ült így, amikor krumplit pucolt a verandán. Az égen bárányfelhők, egy széttépett habszivacs párna cafatjai. Mind egyformák, mozdulatlanok. Én apáddal álmodom. A hangja színtelen, bevonja valami rugalmas, mindent elnyelő, zselés védőréteg. Hiába nézem az arcát, nem tudom kitalálni, mire gondol, mit érez.
Apád ott lesz a temetésen. Anyámra meredek, mint aki nem fogta fel a mondat értelmét, pedig napok óta ezek a szavak kísértenek.
A fejemet elönti a vér, zúg a fülem, az udvaron por kavarog, megsüketülök, megvakulok.
Rothadó tűlevelek a terasz sarkában, a tartóoszlopokról vakolat pereg. Vérvörösre festett égbolt a domb fölött, a fóliasátort tépi a szél, apám sziluettjét látom a fénytörésekben, a szerszámos szekrény árnyékát, káprázik a szemem, legszívesebben összezúznám a sátort, darabokra szaggatnám a nejlont. Apró, tenyérnyi darabokra.
A veranda ablaka előtt állok. Anyáék alszanak, alszanak az állatok is, mindenki alszik a házsoron. Kinyitom az ablakot, az arcomba csap a hideg levegő. Érzem az állatok szagát, az eső áztatta földekből párolgó rothadást. Nézem a fénytelen éjszakát, percekig kell várnom, hogy kirajzolódjanak előttem a szomszéd ház körvonalai. Csend van. Mély csend.
Félek a sötéttől és a csendtől, mégis vágyakozom utána.
Szeretnék megszökni, és csak menni előre a sötétben, át az árkokon, túl a lapuleveles tisztásokon, túl az utolsó tanyán, megszökni az ismeretlenbe.
A faluban zúgnak a gépek, a völgyet betölti a harangszó. A szürkemarhák eltűnnek a domb túloldalán. Végignézzük Attila fotóit, újraolvasom az üzeneteit, a naplójegyzeteit. Kávét főzünk. Égettszag, kondenzcsíkok az égen. Traktorok, köszörűk, fűrészek, darálók, a vágóhídon felzúgnak a ventilátorok. Erősödik a száraz szél, a fóliasátor oldalát tépkedi. Az erdő morajlik, a fenyőfák árnyékában elsötétül az udvar, csak a kunyhó oldalának támasztott fejsze pengéje csillog.
Visszhangzik a mező, a lépteimet elnyeli a por, a torkomban érzem, a tüdőmre is lerakódik, nincs levegő.
Nincs égbolt és nincs táj, csak a sűrű, szénfekete éjszaka.
Visszhangzik a mező, valaki fújtat, valaki megragadja a karomat. Futni próbálok, de nincs erőm, a jegenyetönkök kétségbeesetten néznek rám. Szunnyadó földrögök, ömlő formák. A penge áthatol a bőrömön. A nyakam lüktet, szivárog belőle a vér, nincs erőm. Nincs hang, nincs levegő. Csak gőzölgök, a torkomon tátongó lyukon keresztül gőzölgök.
Ég az arcom a hideg szélben. Végigfut a dombok gerincén, a fák között kanyarog. A távolban látszanak a fenyőfák tömbjei, a gombafertőzés miatt megkezdték az irtásukat. Anyámmal első nap mindig feljövünk ide. Az órámon háromszázhúsz métert mutat a magasságmérő, ebből tizenkettő a kilátó. Recseg alattunk a faépítmény, a korlátba kapaszkodom. Anyámnak nincs tériszonya, kipirosodott arccal áll mellettem. A szemközti dombokon tarvágás nyomai, rozoga vadlesek.
A taglózópisztoly nem végez azonnal minden állattal. Néhány lövés csak felnyitja a koponyát, de nem roncsolja kellőképpen az agyat, ilyenkor az ismétlőlövés sem segít. Az állatok fejjel lefelé lógnak a szállítószalagról, csöpög belőlük a vér, közben mozgatják a fejüket, hangokat adnak ki, nyögnek.
Előfordul, hogy a marhák nyúzás közben még pislognak.
A halál jelenlétét nemcsak az ember érzi, hanem az állat is. Hallják egymás visítását, rúgkapálását. Látják egymást meghalni, és tudják, hogy ők következnek.
Viharfelhők tornyosulnak a gerinc fölött. Anyám háttal áll a domboknak, Zoltánról beszél, nem akarom félbeszakítani. Dorka balesete után szakítottak, de három hete újra előkerült. Anyám háta mögött villámok hasítják fel az égboltot, valószerűtlen, éles fény fut végig a vágóhíd betonkerítésén. Zoltán ott volt, amikor Dorka meghalt, anyám ezt úgy mondja, mintha nem tudnám. Egyszer én is találkoztam vele a kórházban. Lementünk a büfékocsihoz, gombás melegszendvicset ettünk, én ketchupot nyomtam rá, ő szelfizett vele.
Hiányzol. Minden üzenetjel egy áramütés. Arra emlékeztet, hogy a távolság ötezer kilométer közted és köztem.
Mániákusan nézegetem a fotóidat, érzem a hideget, a tajga tágasságát, a fenyőgyanta illatát.
Villódzó képek, a nyírfák fehéren világító törzse, rozsdabarna vörösfenyők, maszatos gyerekek, angyalarcú nők. A szem és a vér magyar és hanti nyelven is szem és vér. Ej, kát, hurem, te vagy az én párom. A te hangodon ismétlődnek bennem a szavak. A titkos kódnyelvünk néhány hanti szó, rajtunk kívül csak pár ezer ember érti a világon.
Szitál az eső. Egymás nyomába lépünk a vágóhíd melletti ösvényen, a földön kavicsok csillámlanak. A betonkerítés tetején szögesdrót feszül, a vágóhídról nincs menekvés. Anyám jön utánam, kerülgetjük a gazt. A kerítésen túl ismeretlen világ, az állatok láthatatlanok, csak a gépek búgnak, vibrál a levegő. Ezt az ösvényt mindenki elkerüli. Aki egyszer meghúzza a taglózópisztoly ravaszát, többé már nem ugyanaz az ember.
- március 31., Tobur
Később keltem a szokásosnál. Tíz óra is elmúlt, mire magamhoz tértem, Kolja már teázott, a kályhában ropogott a tűz. A lányok sehol. Kicsit kínos, hogy így elment az idő. A fejem rettenetesen hasogatott, pedig előző este alig ittam valamit. Lefekvés előtt, félálomban még a munkaterven járt az agyam, aztán tessék. Ennyit a fogadkozásokról.
Kolja kezd ijesztővé válni.
Aggódom miatta, még sosem láttam ilyen lehangoltnak.
Örökké tervez, nyüzsög, tesz-vesz maga körül, de most csak a nam uzse pizgyecet ismételgeti, hallanod kellene az ő kiejtésében. Még szerencse, hogy szinte soha nem iszik, Toburban talán ő az egyetlen józan ember.
Ma délelőtt aztán váratlanul összeszedte magát, és nekiindult, hogy járművet szerezzen. Megbeszéltük, hogy még az olvadás előtt kimegyünk Ljugankába. Mielőtt mindent elvisz a víz, jó lenne elrendezni a dolgokat az izbuska körül. Szerintem ez a lehető legjobb ötlet, kiszakadni innen, ebből az ürességből. Kolja jávorszarvast lőne, én pedig már nagyon vágyom a mókushúsra.
És a csendre. Önző vagyok, tudom.
Persze, a kijutás nem lesz egyszerű. A helikopter kizárt, Zonov még mindig javítja a sajátját, és most Fominnal sem tudunk egyezkedni. A kutak között vállalt jól fizető fuvarokat, jövő héten hozza pihenőre az olajmunkásokat. Havi váltás lesz az alejkani telepen. Tartok tőle, hogy csak lánctalpassal tudunk kijutni Ljugankába, erről vannak rémtörténetek. Szerencsére Fomin a visszautat bevállalta, jobban bízom benne, mint a részeges Zonovban.
Ebéd után minden jól alakult, igazán tevékeny napom volt. Nekiálltam fát hasogatni, elpakoltam valami léceket az udvaron, aztán megtisztítottam a bódéhoz vezető sávot. Felhívtam Szonyát, mert idén az olajvállalat vezetőivel is beszélnem kell, ezt sem halogathatom tovább. Biztatott, de a hangjából úgy vettem ki, nem lesz könnyű dolgunk.
Régen hamarabb megnyíltak előttem az ajtók.
Megbeszéltük, hogy holnapután bemegyek hozzá a községházára.
Ahogy letettem a kagylót, szakadni kezdett a hó. Az ablakból néztem az ember nagyságú hótömböket az udvaron. Elképzeltem, hogy ott állsz a polenyica mellett, a bojtos sapkádban, kipirosodott arccal. Szép voltál.
Szerettem volna lepihenni, de egyszer csak megjelent Guszev és Kuzmin. Nagyon fel voltak dobva. Először azt hittem, folytatni akarják a tegnap estét, de kellemes csalódás ért. Kuzmin elhozott néhány régi magazint, évek óta ígérgeti, hogy egyszer megmutatja. Elmélkedések vannak benne az életről, beszámolók a vadászatokról, a falu fejlődéséről. Hihetetlenül érdekes, el kellene olvasnom az egészet. Próbáltam befotózni, de sajnos nem lett igazán jó a minősége. Ki kell még tanulnom az új masina működését.
Lapozgatás közben persze előkerült a vodka is.
Kuzmin meg akarta ünnepelni, hogy a húga egy hónap múlva szülni fog. Máskülönben szomorú történet, az apa tavaly agyonvert egy halászt, tíz évet kapott. Az ilyesmi itt megesik, az évek során volt alkalmam hozzászokni ehhez. Kuzminra koccintottunk, arra, hogy jó nagybácsi legyen.
Szerencse, hogy nem maradtak sokáig. A lányok is valahol szomszédoltak, egyedül voltam a házban. Ki is használtam az alkalmat, olyan jó volt végre csetelni veled. Mint a kezdet kezdetén! Megint egészen fiatalnak éreztem magamat. Csak azt felejtettem el megkérdezni, hogy mit intéztél a temetéssel kapcsolatban. Mindjárt írok egy e-mailt, nem akarlak az éjszaka közepén ezzel felébreszteni. Ezt a hülye időeltolódást is nehéz megszokni.
Kolja nem jött haza, a lányokkal csukát ettünk vacsorára. Az esték még hidegek, nem akarózik kimenni, maradok a takaró alatt, inkább olvasgatok. Kuzmin kölcsönadta a magazinokat, kész aranybánya. Nem tudom, mi lesz Koljával, még az kell, hogy ő is eltűnjön. Okszana szerint nincs semmi baj, az apjuk éjszaka mindig megjön.
Rossz pénz nem vész el, mondogatta, Nyina nevetett.
Kicsit lelkiismeret-furdalásom van, hogy ez a nap azért volt olyan eredményes, mert Kolja nem volt itt. Vágyom a tajgába, de nem biztos, hogy Koljával ez most olyan jó lesz. A kezdetek óta a fiaként tekint rám, én pedig vakon megbízom benne. Érzek most ebben valami törést, de azt hiszem, a legjobb, ha kivárok. Nem jó túlkomplikálni a dolgokat.
Szép, nyugodt az este. Odakint esik a hó, a lányok már alszanak. Most elköszönök tőled, szervusz, naplóm!
Fotó: Komjáthy Zsuzsanna/A szerző hivatalos oldala
