Kicsit szeles, de napfényes nyári vasárnap indultunk a Városmajori Jézus Szíve plébániatemplomtól. Az időszak viszont, amibe a séta vezetett egy különösen hideg és kegyetlen tél volt 1944 és 1945 fordulóján, amikor a fővárosban a nyilas hatalomátvételt követően általánossá váltak az erőszakos támadások, a kínvallatás és a gyilkosságok - elsősorban a zsidók ellen, de hamarosan bárkivel szemben, akinek elvehető javai voltak.
Finy Petra a séta elején elmesélte, mennyire megrázta, hogy felnőtt fejjel kellett szembesülnie azzal, hogy milyen múltról hallgat a környék, ahol felnőtt. A nyilasterrornak két hónap alatt százezer ember esett áldozatul. Finy itt Zoltán Gábort idézte: “Elszabadult a vadászfalka”.
Ebben a mészárlásban pedig a leghatékonyabbnak a Kun páter vezette 12. kerületiek bizonyultak.
Kun András eredetileg minorita szerzetes volt, aki a háború idején viselte a reverendát. Sőt, a megjelenésének szimbolikus üzenete is volt: övén pisztolyt, karján nyilas karszalagot viselt. “Jó” arcú, nagy hangú férfi volt, aki hamar a nyilas propagandagépezet gyakori szereplője lett, például szerepelt a híradóban, agitált a rádióban, „prédikált” a Városmajori Templomban is, vagy nyilas érzelmű párokat adott össze itt.
A Könyves Magazin által szervezett városi séták tavaly, az őszi Margón mutatkoztak be. A programok célja megmutatni, mennyi sok színe, íze, rétege, olvasata van Budapestnek, ezek hogyan épülnek egymásra, milyen ok-okozati összefüggések alakították régen és formálják még ma is a várost. Mindehhez klasszikus és kortárs irodalmi művek adják az illusztrációt.
Kun Rómában tanult teológiát, itt találkozott a fasiszta eszmékkel, és nagyon megtetszett neki az általuk hirdetett hatékonyság és rendszeretet. Hazatérve megtudta, hogy Szálasi a papi nőtlenség eltörlését és az egyházi vagyon újraelosztását tervezi, így jelentkezett is a Pártba, holott egyházi személynek nem lehetett volna. Családja Váci úti lakásának lebombázása után Kun elintézte, hogy kiutalják nekik és magának egy csillagos házba kényszerített zsidó család összkomfortos, három szobás lakását a Városmajor utca 33-ban. Finy szerint árulkodó Kun jelleméről, hogy fennmaradt, mennyire lenyűgözték a lakás gyönyörű szőnyegei.
A szót ezen a ponton vette át Laborczi Dóra, aki korábban furcsállta, hogy bár családi legendáriumban többször előjött a neve, teológiai tanulmányai során nem igazán találkozott Sztehlo Gábor nevével. Az általa megmentett, úgynevezett Sztehlo-gyerekek viszont máig fenntartják az emlékezetét. Laborczi elmondta, hogy a kutatását részben az inspirálta, hogy a történelmi Sztehlóról mennyire keveset tudunk, és hogy jobban megértsük az alakját, azt is látnunk kell, hogy egy ilyen hős soha nem a semmiből érkezik.
Sztehlónál fontos figyelembe venni a szüleitől örökölt gazdag kapcsolatrendszerét, és a szlovák-német-magyar többnemzetiségű identitását, ami szintén formálta a világnézetét. 1944-től kórházban teljesített szolgálatot, ahol szembesült azzal, hogy egyre nagyobb számban hoznak be zsidó öngyilkosokat, akik annyira dühösek és elkeseredettek voltak, hogy lelkészként egyáltalán nem tudta megszólítani őket. A gyerekek mentésével a református Jó Pásztor Alapítványon keresztül Raffay Sándor, akkori evangélikus püspök bízta meg,
ám ez eredetileg csak azokra vonatkozott volna, akiket kikereszteltek. Sztehlo ezt figyelmen kívül hagyva mentett minden zsidó gyereket, akit csak tudott.
A gettót járta a lelkészi Luther-kabátban, csak az ő övéről a legenda szerint kenyérvágó kés lógott, amivel ennivalót szelt az éhező gyerekeknek.
Sztehlo Gábor a kapcsolatait is mozgósítva végül összesen legalább 28 otthont tudott létrehozni (ezek listáját itt találod), ahol gyakran maguk a gondozók is zsidók voltak - a Vöröskereszttől kaptak fityulát és a nemzetközi szervezet az épületet is védetté nyilvánította. Minthogy az ostrom után ezeknek a gyerekeknek egy részéért nem jöttek el a szüleik (hiszen meghaltak), Sztehlo Gábor megalapította a Gaudiopolis nevű gyerekköztársaságot a zugligeti Pax gyermekotthonban, amit 1950 januárjában államosítottak.
Sztehlo szemléletét és pedagógiáját illusztrálja, hogy a Gaudopolisban a háború után a menekülő nyilasok és az üldözött arisztokraták gyerekei is helyet kaptak. Teljes vallásszabadságot engedett, fontos volt az integráló, demokrata szellem, és a köz érdekében végzett tevékenységek. Sztehlo annak ellenére tudta véghezvinni mindezt, hogy összeütközésbe került az evangélikus elöljáróival, mert nem volt minden gyereknek keresztlevele. Emiatt az egyház az anyagi támogatást is megvonta tőle, illetve a gyerekek gondozásában aktívan résztvevő (a katolikus apácákhoz hasonló evangélikus) diakonisszákat is visszahívták az otthonokból.
Az otthonok sikerét különös módon az is mutatja, hogy a háború végét itt átvészelő gyerekek nem voltak úgy traumatizálva, mint a többi budapesti gyerek. Emiatt a Sztehlo-gyerekekben egyfajta szégyenérzet is kialakult, hogy nekik “jó” volt, ezért sokáig nem is tudtak, mertek beszélni a velük történtekről.
A sétán kiderült, hogy a gyerekek mentésének egyik eszköze az volt, hogy új identitást kaptak. Megváltoztatták a vezetéknevüket és az élettörténetüket, a legáltalánosabban erdélyi árvák, menekültek lettek. Ezt aztán annyira begyakoroltatták velük, hogy konkrétan álmukból is felébresztették őket, hogy el tudják-e mondani.
A városmajori templomtól a Maros utcai mai rendelőintézethez mentünk. Miután Szálasi 1944 decemberében vidékre menekült, még jobban elszabadult az anarchia, ennek egyik iszonyatos fejezete következett az akkor zsidó kórházként működő épületben. Január 12-én 92 embert mészároltak le itt, akik között orvos, ápoló, beteg és bujkáló zsidó is volt.
Az itteni események és a nyilasok elmeállapotát mutatja, hogy egy visszaemlékező szerint a vérengzést követően a Kék Duna keringőre táncoltak az épületben.
Ugyan a terrorhoz a hatóság félrenézése is kellett, ezen a ponton a séta vezetői elmondták, hogy a 12. kerület azért is kivételes a nyilasterror szempontjából, mert itt kiemelkedően sokan, a lakosság 25 százaléka látta a jövőt a szélsőjobboldalban. Első ránézésre talán nehezen érthető ez egy olyan jómódú, polgári környéken, ahol sok értelmiségi és művész is lakott. Ám mint Finy kiemeli, számos gyári munkás, beszkártos, napszámos is élt erre, azaz olyan nehéz anyagi helyzetben, szociális feszültségben élő emberek, akik valamiféle egzisztenciális igazságtételt vártak a hatalomátvételtől. A gyilkosságok a vagyontárgyak megszerzésére is irányultak - ezeket a nyilas szlengben “cuccnak” nevezték -, így az áldozatokat előbb levetkőztették, az ékszereiket, javaikat elvették. A Maros utcában az udvaron lévő gödörbe lőtték őket. A Dunába lövésre használt nyilas kifejezés az „úsztatás” volt.
A Pártnak sok női tagja is volt itt a kerületben is, ennek egyik oka, hogy az első, majd a második világháborúban a 19. századi női szerepekből kényszerűségből és/vagy önként kilépő, majd a korábban férfiaknak fenntartott tevékenységekben is bizonyító nők több jogot és szociális lehetőséget akartak.
A sétán a Maros utca után felkerestük azt a Csaba utcai épületet, ami annak idején az evangélikus diakonisszák rendháza volt (ma francia nagyköveti rezidencia), majd a Városmajor utcá 42. elé mentünk. A ház azért különleges, mert itt lakik a Marlenka hősnője, és itt nőtt fel a kötet szerzője, Finy Petra is. Az utca túloldalán ma egy mélygarázs található, az egykori 37-es szám alatti nyilasház a hiányában van jelen.
A 42-es ház belső udvarán egy hajdani szökőkút előtt Finy elmondta, hogy azért szokták a budapesti ostromot a sztálingrádi csatához hasonlítani, mert a lakosságot itt sem menekítették ki, és borzalmas pusztításokat szenvedtek el a civilek. Alig volt élelem, ezért sokan egyszerűen éhen haltak, rengeteg helyen a közmű sem működött, víz sem akadt mindenhol, így akár egy meleg csizmára is lehetett cserélni, ha valaki tudott szerezni egy vödörrel. Romok, halottak, lótetemek mindenütt. Zsidóüldözés. És ehhez jött még a nyilasok pusztítása.
A Városmajor utca 52-54. az a két ház, amit Sztehlóék összenyitottak, és szintén gyermekotthonként üzemeltettek. Laborczi mesélt a női mentőkről, Sztehlo női segítőiről (mint például Bartosné Stiasny Éva vagy Benes Lujza diakonisszák, Tolnainé Kassai Margit, Gerle Györgyné Preisich Irén, Kádár Anna), akiket nem szabad elfelejtenünk. Emellett szóba került, hogy az 54-es házban élő Árkay Bertalan is, aki amellett, hogy Sztehlo rokona és a Városmajori Jézus Szíve plébániatemplom egyik tervezője volt, belépett a Nyilaskeresztes Pártba is. A Városmajor utca egyik elképesztő feszültsége tehát az, hogy a zsidó gyerekeket mentő két épület csupán néhány háznyira volt az egyik nyilasháztól és Kun páter otthonától.
A séta az Alma utca sarkán álló zsinagógánál, illetve a nyilasterrorra és a holokausztra három nyelven megemlékező tábla alatt ért véget. Finy elmondta, hogy az Alma utcai szeretetotthonból 81 embert öltek meg a nyilasok. Aki járni tudott, leterelték a parkba, és egy bombatölcsérbe lőtték, aki mozgásképtelen volt, az ágyában ölték meg. A Bíró-Dániel kórházban 150 emberrel végeztek, az áldozatok testét otthagyták.
Napokkal később olyan elviselhetetlen bűzre panaszkodtak a szomszédok, hogy a nyilasok a kórházat végül egyszerűen felgyújtották.
Ahogy azt Ács Dániel a vitatott turulszoborról készült dokumentumfilmjében is elmondta, ebben a tempóban az is felfoghatatlan, hogy tényleg csak néhány nap volt hátra, hogy a mindössze pár száz méterre lévő szovjet hadsereg pontot tegyen a nyilasok uralmára. A 12. kerületi nyilasoknak mégis az volt a legfontosabb - mondjuk a menekülés helyett -, hogy még megöljék, akit csak bírnak.
Kun páter tevékenysége végül már a pártjának is sok volt, de csak harmadjára sikerült elfogni, az embereivel az érte küldött első két csoport rendőrt visszaverték. 1945 szeptemberében végül a népbíróság halálra ítélte. Finy elmondta, hogy a tettesek elszámoltatása sokszor elég esetleges volt, mert ezeket a népbíróságokat akár mindenféle jogi képzettség nélküli emberek is vezethették. Emellett abban is sok múlt a véletlenen, hogy egyáltalán kit sikerült elfogni, és a tanúzás sem volt mindig megbízható. Finy megjegyezte, hogy
elkeserítő, hogy a nyilasterror alatt magyarok gyilkoltak magyarokat,
és egy perc csenddel kérte, hogy emlékezzünk meg az áldozatokról.
A séta befejezéseként Laborczi mesélt el egy részletet Sztehlo naplójából, hogy árnyalja a világháborús szörnyűségeket, és hogy ilyen kegyetlen időszakban is megmutatkozott az emberség is. Sztehlo Gábor 1945 egy januári éjszakáján arra nyitott ajtót, hogy német katonák állnak a küszöbén: a vállukon a géppisztoly, a nyakukban, kezükben pedig egy-egy zsidó kisfiú. Az történt, hogy a Bogár utcai gyermekotthon két tűz közé került, és az ottani, mintegy 45 gyereket ki kellett menekíteni, amit végül a német katonák tettek meg, és kísérték őket a Lóránttfy Zsuzsanna utcába Sztelóékhoz.
