Kemény István ajtót-ablakot nyit a menekülésnek

Kemény István Szépírók Társasága díjához 

Alkonyodott, az ősz rozsdái felizzottak hullott körtén, aszúsodó szőlőn, utoljára habzsoló keresztespók hálójában egy fáradt lepke szárnyán, fáradhatatlanul ugatott mellettem, rám, nekem, hiába csitítottam már évek óta, dehogy haragszom rá, Bartis Attila fekete kutyája.

Álltam szüleim teraszán és nem tudtam, mi lesz.

Hogy meddig élhet még apám, akit pár napja hoztunk haza a kórházból.

Nincs sírás, csak magasba emelt szív, próbálkoztam, aztán elengedtem ezt az egészet.

Hívott Babiczky Tibor, Kemény István kapja a Szépírók idei díját, laudáljam én, halkan, egyre halkabban és rekedten hallgattam és végül igent mondtam.

Nem a díj, nem a hatvan év, amiért Isten éltesse, hanem a nem tágítható tér, a szemlélődés végessége, a limesekre vetett tekintet, ahogy a történelem gazdagságát, a régi térképek titokzatos bizonytalanságát kifosztja a saját test borzongatóan radikális közeledése.

„Kinek nem szorítja el a torkát, ha üres folyó partján zokog a horgász”, írta még a 80-as évek második felében és hogy a „hanyatlás nyilvánvaló jelei között” létezik az a ragyogó színjáték, ami kinek milyen hosszan adatik.

Tudta már akkor is, augur volt, vagy egy sejtelmes jósda színpompás képzeletének része, nem szűnő mormogás a táncoló füstben, egy szeánsz feltépett gyepe a túlvilág kapujában, otthontalan folyó egy folyton újra rajzolt földrajzkönyvben.

István olyan együtt érzően érintette meg a korszak költészetének, szenzibilitásának kánonjait, szinte észrevétlen megnyitva azokat, újra észlelésre felkínálva a líra politikai, poétikai, tematikus szabadságának lehetőségét, hogy közben sohasem állt semminek az élére.

A kisszerűség, a kishitűség, a „mi lesz, ha nem tudom kifejezni magam” örök kísértésének és félelmének megírója, akitől ezt elfogadjuk, de sohasem gondoljuk róla, hogy ez rá vonatkozna.

István az írásaiban szinte mindenhol képes ajtót-ablakot nyitni a menekülésnek, ami nem azt jelenti, hogy ő is megmenekül.

Számomra követhetetlenül képes elvállalni esszét, kritikát, amiről azt gondolnám, hogy fél élet kevés hozzá, aztán kiderül, hogy ezt a nyomasztó gátlást is felülírja és Zrínyi esszéje horvátul is megjelenik egy irodalomtörténeti kötetben.

Beleáll olyasmibe, amiről azt gondolnám, hogy feláldozza a lelkét egy sorozatnak, aztán kiderül, hogy ehhez is ért, csak úgy mellékesen és dehogy áldozza fel a lelkét. Viszont kiderül, hogy a szabadságát, ha kell, meg tudja óvni.

Amit Kemény István jelenléte mindannyiunk számára jelenthet, az egy találkozás a fiatalemberrel egy hídon, egy kompon, a nem általa megrajzolt határokon, egy kapualjban, ahol sziszegve szidja egy lakó, mert nem gondolta volna róla, egy rakparton, ahol megáll és szembenéz veled.

És lehet, hogy csak néz, de nem lehet többé nem tudomásul venni, hogy István rendíthetetlen ólomkatona a kanálisban, a hal gyomrában és a lobogó tűzben, szerelmével, a balerinával szívében.

Este lett, apám alszik a szobában, mozdulatlan a világ, maradhatna még így. Azt hiszem, István is így szeretné.

Barátom, öröm, hogy gratulálhatok a díjadhoz!

Wirth Imre