„Aki magyar irodalommal foglalkozik, nem kerülheti meg az életművét” – búcsúzott Károlyi Csaba az augusztus 26-án reggel elhunyt Nádas Pétertől Facebook-oldalán, ahol a 2022-es beszélgetőkönyvük borítóján látható fotót is megosztotta, melyet az író küldött neki abban az évben a születésnapjára. Az interjúkötet kérdezőjét most mi kérdeztük arról, mit hagyott ránk Nádas.
Mennyire ért meglepetésként téged Nádas halálhíre?
Nagyon meglepett, egyáltalán nem volt semmi előjele. Tegnap érdeklődtem másoktól is, de senki nem tudott róla, hogy beteg lett volna, vagy lett volna bármi olyan, ami miatt ez várható lett volna. Hirtelen történt, azt mondják.
Amikor az interjúkötet készült, elég intenzív kapcsolatban voltatok, havonta találkoztatok. Ez megmaradt? Mikor beszéltél vele utoljára?
Nagyon rossz ez, mert az a helyzet, hogy egész nyáron nem kerestem. Május legvégén volt az ÉS-kvartett a Halott barátaimról, és utána gondoltam rá, hogy felhívom, de mivel egy kicsit kritikusan beszéltünk a könyvről, húztam-halasztottam, és végül nem beszéltem vele.
A Halott barátaim (kritika itt, részlet itt) lett így Nádas utolsó kötete, de ha jól emlékszem, már a Rémtörténetek című regény (interjú itt) megjelenése előtt is azt mondta, nem fog többet írni. Szerinted dolgozott még valamin?
Ezt a mostani kiadója, Sárközy Bence tudná megmondani, szerintem viszont a regények szempontjából az életmű záróköve a Rémtörténetek, amit én nagyon-nagyon szeretek. Azért szép ívű pálya ez, nem? A Bibliától az Egy családregény végén és az Évkönyvön át Rémtörténetekig, és persze a három óriás, az Emlékiratok könyve, a Párhuzamos történetek meg a Világló részletek. Jól mondod, a Rémtörténetek előtt valóban úgy tűnt, hogy már nem ír regényt, de a ’60-as, ’70-es évekből volt egy terve, amit akkor félretett.
Úgy kellett visszakérnie a jegyzeteit a Berlinben elhelyezett hagyatékából – illetve az eredeti anyagot nem kaphatta vissza, de másolatot küldtek.
Ez a könyv egyébként – bár nincs kimondva – Kisorosziban játszódik, ahol Nádas lakott is egy ideig, nagyjából 1968-tól 1984-ig. Tökéletesen felismerhető a helyszín, mert ott van szemben Visegrád, meg ott van Vác és Dunabogdány is, és szigeten vagyunk, hát hol lennénk máshol? Azért nem írta bele Kisoroszit, mondta nekem a beszélgetőkönyvben, mert nem falumonográfiát írt, és nem akarta megbántani a falu kollektív tudatát.
A Halott barátaim egészen más, mint a Rémtörténetek, de bizonyos szempontból ez is egy tervezett és fontos zárókőnek tűnik az életműben…
Igen, az interjúinkban sokat mesélt Esterházyról, Mészölyről és Polcz Alaine-ről, de egy idő után azt mondta, hogy nem akar többet róluk beszélni, mert meg akarja írni egy könyvben a történetüket. Tehát már 2022-ben tervezte, hogy megírja az emlékeit, csak még az nem volt világos, hogy milyen formában.
Nekem teljesen nyilvánvaló, hogy ezt az életműve fontos zárókövének szánta.
Persze lehet, hogy a filológia megcáfol, és még mindig van valami – Sárközy Bence mintha említett volna valahol egy készülő kötetet –, de az én sejtésem az, hogy ő ezzel az emlékezéssel akarta lezárni ezt az egész nagy történetet.
És ez a „nagy történet” a magyar irodalom egyik legjelentősebb életműve lett – sokáig Krasznahorkai mellett Nádast is Nobel-várományosként emlegették. Szerinted mennyire volt valóban esélyes a díjra, te számítottál rá valamikor, hogy megkaphatja?
Igen, de nem pont most, hanem inkább 5-6 éve. Bár Kertész Imre után gondoltam, hogy egy ideig nem fog újabb magyar író Nobelt kapni, szerintem néhány éve már megkaphatta volna. Abból is lehetett látni, hogy nem esélytelen, hogy megszületettek a különböző fordítások – angolul, franciául, németül, még svédül is. És elég jó visszhangja volt, a skandináv országokban is jól futottak a könyvei. Én tulajdonképpen bíztam benne, hogy megkapja a Nobel-díjat.
Krasznahorkai díjazása sokaknak azt jelentette, hogy Nádas már valószínűleg nem kapja meg. Szerinted ő gondolkodott ezen?
Nem szeretett erről beszélni. Én egyszer írtam róla egy köszöntőt, 2012-ben a hetvenedik születésnapjára, amiben azt mondtam, hogy nálam már Nobel-díjas.
Hát kaptam is érte feddést tőle, hogy ilyen hülyeségeket ne írjak le.
Azt mondta, ez nem számít, nem akar ilyenről beszélni, és egyébként is: fegyelmezett szerző nem foglalkozik ilyen hülyeségekkel, hogy most esélyes-e, vagy sem.
Tudom, hogy ezt nehéz röviden összefoglalni, de szerinted mit hagy maga után Nádas, hogyan illeszkedett ő a „nagy íróink sorába”?
Nádas mestere Mészöly volt, bár én azt gondolom, hogy végül gyökeresen mást csinált. Nem tudom őket nyilván különválasztani, de szerintem legalább annyira közel állt Déry Tiborhoz is, aki nagyon fontos előzménynek tekinthető.
Szerintem Nádas Péter a magyar irodalom három-négy legfontosabb prózaírója között van.
Számomra olyan írók sorába illeszkedik, mint Kosztolányi, Móricz vagy Ottlik, én ilyen magasságokban látom őt.
Mikor jött el az a pont, melyik könyv volt az, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ő ezekbe a magasságokba fog emelkedni?
Az Emlékiratok könyve ’86-ban. Az egy nagyon nagy dobás volt. Persze már az Egy családregény végénél lehetett látni, hogy nagyon komoly író, de az Emlékiratok tényleg reveláció volt. Bár éppen most olvasom Spiró naplójában – ez a Repedt kályhámon macska ül –, hogy ő nem szerette, nem tetszett neki. Nekem nagyon nagy élmény volt, és a fordítások világában is hihetetlenül jól fogadták, a német kritika az egekbe dicsérte, Thomas Mann-i magaslatokban emlegették. Ezzel a könyvvel áttört a nyelvi korlátokon is, ami sok magyar remekműnek nem sikerült.
1986 a magyar irodalom történetében emblematikus évnek számít: az Emlékiratok egyszerre jelent meg Esterházy Bevezetés a szépirodalomba című monumentális munkájával. Ennek éppen idén van a 40. évfordulója. Te milyen szerepet tulajdonítasz ’86-nak?
Valóban úgy maradt meg a köztudatban, hogy ez az év az „új próza” fontos éve, ekkor teljesedik ki igazán Esterházy és Nádas munkája.
Fontos megjegyezni, hogy ebben Balassa Péternek hihetetlenül nagy szerepe volt, lényegében ő tette egymás mellé ezt a két életművet.
Tűz és víz a kettő, de Balassa mint kritikus nagyon sokat tett azért, hogy ezt a két nagy könyvet kanonizálja, megmutassa az olvasóknak, és össze is kapcsolja. Szerintem tényleg nagyon távol állnak egyébként egymástól, de a régi JAK-füzetek sorozatban megszületett a Diptychon című kötet rögtön ’86 után, amiben Balassa által válogatott tanulmányok voltak az Emlékiratokról és a Bevezetésről. Ott olyan nagy nevek vonultak fel, mint Radnóti Sándor, Thomka Beáta, Balassa vagy Szegedy-Maszák Mihály – a legjelentősebb kritikusok és irodalmárok emelték fel tehát ezt a két művet.
Te hogyan kerültél kapcsolatba az életművel, mikortól követed olvasóként, és mikortól kritikusként Nádas pályáját?
Gimnazistaként olvastam a Családregényt a ’70-es évek végén, aztán az egyetemen Balassa Péter kritikaszemináriumán elemeztük az Emlékiratok fejezeteit már 1986 előtt, ő valóban „bábáskodó” kritikus volt. Látott valahol egy tehetséget – Esterházy, Nádas, Lengyel Péter, Krasznahorkai, Márton László –, és akkor azonnal elkezdte minden fórumon hirdetni. Én is „be voltam általa etetve”, és onnantól kezdve Nádas könyveit azonnal olvastam, ahogy megjelentek. A Játéktérről már kritikát is írtam 1988-ban, és utána tulajdonképpen mindegyikkel foglalkoztam.
Az Egy teljes év készítése során minden hónapban egyszer beszélgettetek Zoomon. Milyen interjúalany volt? Mennyire volt meg a fejedben előre, hogy az adott beszélgetés miről fog szólni?
Én mindig kigondoltam előre, hogy miről szeretném kérdezni, és akkor egy hónapig arra készültem, de a Péter azt mondta, hogy ne áruljam el neki előre, mert ez az én dolgom, majd kérdezek, amit akarok, ő meg majd válaszol. Az egész egyébként úgy kezdődött, hogy csináltam vele egy beszélgetést Mészöly Miklósról, aztán elkezdtem firtatni, hogy miket olvas, de annyi mondanivalója volt az olvasmányélményeiről, hogy akkor ő közölte, hogy ez még nem lett kimerítve, és mindenképp folytassuk.
Mennyire engedett közel magához, lehetett Nádas Pétert személyes dolgokról kérdezni?
Én sokszor tettem kísérletet rá, emlékszem, a margós kötetbemutatón is elmeséltem, milyen büszke voltam rá, hogy meg mertem kérdezni, mi a kedvenc fagyija.
Igen, ez érdekes módon bennem is megmaradt, ott voltam azon a bemutatón.
Szerintem ezek igenis érdekesek, és próbáltam feszegetni a határait. Mindig azzal érveltem neki, hogy akik a regényeit olvassák, nyilván kíváncsiak rá, milyen ember az, aki írta őket. Ő persze általában azon az állásponton volt, hogy ezt nem kell tudni az olvasónak, és egyébként is: ami fontos benne emberileg, az úgyis benne van a szövegeiben.
Ami egyrészt így van, másrészt meg kukkoló kultúrában élünk, és tudni akarunk mindent.
Az volt a tapasztalatom, hogy Nádas fokozatosan oldódott: korábban semmi személyesről nem volt hajlandó beszélni, aztán egyre többről. Emlékszel egyébként, hogy mi a kedvenc fagyija?
Hát az eper és a csoki!
Bravó, látod, akkor volt értelme.
Most még nyilvánvalóan a közös megrendülés uralkodik, de szerinted hogyan tovább? Mi fog történni ezzel az életművel a szerző halála után?
Egy lezárult életműre immár irodalomtörténészi szemmel is rá lehet nézni, tehát én arra számítok, hogy érkeznek majd olyan komolyabb munkák, amelyek próbálják a nagy egészet vizsgálni, elemezni. Egyébként korábban ezt megtette már monográfiában Balassa Péter, utána pedig Bazsányi Sándor, de nyilvánvalóan most más a helyzet.
Akárhogy is nézem, ez egy maradandó életmű.
Hihetetlenül gazdag, tematikailag és poétikailag is sokszínű, sok szempontból lehet rálátni. Még mindig tucatnyi szempontból lehet vizsgálni, ahonnan korábban még nem vizsgálták – számomra ez mutatja, mennyire maradandó.
Szerinted elindít a szerző halála egy újabb olvasási hullámot? Mit tanácsolnál a „kezdőknek”, honnan érdemes belépni ebbe az életműbe?
Nádas Péter halála sok potenciális olvasót arra késztethet, hogy vegye elő a könyveit. Én sorban olvastam az életművet, és így sorban következtek egymásból a dolgok, de az biztos, hogy például a három nagy mű is mind-mind más.
Mind egy-egy hosszan hömpölygő, rengeteg mellékszálat felvonultató könyv.
A Rémtörténetek ezzel szemben koncentráltabb, gyorsabban pörgő, rövidebb szöveg, lehet, hogy érdemes azzal kezdeni. De én mindegyik regényét szeretem. Bár a szerző nyelve változott az idők során, a hozzáállása, a világnézete, az észjárása nem.
Fotók: Máté Péter/Jelenkor Kiadó
