Az elmúlt napokban két József Attila-fotó is izgalomban tartotta az olvasók és irodalomszeretők erre fogékony részét: az egyikről azóta kiderült, hogy Vaszary Jánost ábrázolja, a másik viszont valós, a képet megtaláló Illés Zoltán írt róla hosszabban a Könyvesen. Mit gondolsz, mi az oka, hogy még manapság is ekkora érdeklődést vált ki egy-egy ilyen fotó?
Természetesen nem mindegy, hogy kiről kerül elő fotó. Ha mondjuk, és maradjunk a konkrét eseteknél, Vaszary Jánosról került volna elő egy eddig ismeretlen kép, vélhetően nem sokan kapták volna föl a fejüket. Hiszen egyrészt Vaszary, mint színházi életben mozgó személy, vizuálisan jól dokumentált, több felvétel készült róla, a képes színházi lapok gyakran közölték fotóját, ugyanakkor azonban az irodalomban kevésbé jegyzett személy.
De ha József Attiláról kerül elő valami, az rögtön esemény lesz.
A költőt mindenki ismeri, sokan szinte személyes ismerősként tekintenek rá, Attila így, Attila úgy, mintha egy haverról volna szó. Minden, ami vele történik, ezért nemcsak közügy, de sokaknak szinte személyes ügy.
Mit lehet tudni általánosságban József Attila portréiról, azok összességéről? Nagyjából hány ilyen képet ismerünk, és ezek milyen élethelyzetekben ábrázolják a költőt?
Erre elég pontosan lehet válaszolni: a József Attila összes fényképét egybegyűjtő ikonográfia (Idesereglik, ami tovatűnt. József Attila összes fényképe. Szerk.: Kovács Ida. Bp., 2005) mindössze 77, azaz hetvenhét tételt ismer (plusz két bizonytalant). Ez a felvételek száma, eredeti kópiából persze ennél több van, de azokból is olyan kevés, hogy minden ismert darabot számon tart a katalógus.
Ezt az anyagot gazdagítja tehát a most előkerült sajtófotó, József Attila ismert fényképeinek egy-hetvennyolcad részeként.
József Attila fotói – vagy legalábbis egy részük – a magyar irodalomtörténet legjobban ismert fényképei. Minden életkori és minden élethelyzeti képe gyakran feltűnik illusztrációként, az internet korában gyakorlatilag minden nap. A költő áll, a költő ül, dönti a tőkét, azaz favágást imitál, mosolyog, szigorúan néz, édesanyjával van, Párizsban van, Makón van, csoportképen szerepel, testvéreivel látható, aktuális szerelmével látható, farsangi mulatságon pózol vagy irodalmi díjátadón áll, és most már bírósági tárgyaláson is.
Néhány napja feltűnést keltett egy állítólag József Attilát ábrázoló, eddig ismeretlen fotó, amelyről azóta kiderült, hogy nem a költő látható rajta. Illés Zoltán tanár ugyanakkor kutatásai során rábukkant egy, a szélesebb publikum előtt eddig nem ismert, ám valóban József Attilát ábrázoló fényképre. Az írása következik.
Petőfiről tudjuk, hogy tudatosan ápolta az imázsát, de ez mennyire volt jellemző például József Attilára és kortársaira?
Embere válogatja. Ady és Kosztolányi például nagyon ügyeltek az önreprezentációra, melybe beletartozik természetesen a saját magukról mutatott vizuális önkép kialakítása is: gyakran vetették le magukat koruk legjobb fotósaival, és közben gondosan ügyeltek arra, hogy a beállított kép azt mutassa, amit ők a közönségnek mutatni szeretnének. Sokszor terjesztették, dedikálták is fényképeiket, Adynak külön dedikáltfénykép-küldő szolgálata volt. Ugyanakkor, éppen ezért, viszonylag kevés spontán kép készült róluk. Ellentétben például Karinthyval, aki bár nagyon élt a modern fotótechnikák adta lehetőségekkel, mint a trükkfotóiban, sokszor látható hétköznapi környezetben is.
József Attila, úgy vélem, valahol a tengely közepén lehet. Ennek azonban olyan egyszerű, de kőkemény egzisztenciális oka is lehetett, mint hogy egy profi művészfotóst megbízni sokba került, és ő ezt nem engedhette meg magának. Minimális számú sajtófotót ismerünk róla – most már négyet –, és kevés számú műtermi portrét. Ha megadatik neki egy hosszabb élet, minden bizonnyal több kép készül róla, és ezen belül is több lesz a professzionális portréfelvétel.
De az imázsépítés más módjaival is élt,
például egészen fiatalon interjút adott már, a rendezvényeken készült csoportképeken is mindig jól látszik, azaz nem bújt el, hanem megmutatta magát, satöbbi. És hát maga a publikálás is ide tartozik, a Szép Szó vezető költőjének lenni is egy reprezentatív szerep.
Az irodalomtörténész elsősorban mit figyel meg egy költőt, írót ábrázoló fotón, az adott kép mivel gazdagíthatja az ismereteinket?
Egy mégoly jelentős alkotóról készült fotóhoz is minimum két személy kell: a modell és a fényképész. Egy műtermi, beállított portré esetében nem is lehet szétválasztani az alkotót és tárgyát, mert mindkettejük ugyannyira fontos az adott képben, mindkettőjükről árulkodik. Székely Aladár Ady- és más íróportréin jól lehet ezt látni. De éppen most derült ki, hogy Székely – az ellentétes híresztelések ellenére – fotózta Kosztolányit is, illetve éppen fordítva: Kosztolányi is lefotóztatta magát Székellyel. És ez egy roppant fontos aspektus. A Fotóművészet mostani számában van erről cikk. Másik oldalról persze az mindig érdekesebb, mert szó szerint láthatóbb, aki a képen van. És mivel a fotó valójában nemcsak kép, de életrajzi dokumentum is, számos információ leolvasható róla, elsősorban természetesen magáról az ábrázolt személyről. A fotó készült valamikor, valahol, esetenként mások is szerepelnek rajta, ez máris egy sor olyan életrajzi adat, amit lehet értelmezni, kontextusba helyezni.
Lehet még valamit tudni a most előkerült, lappangó fotóról?
Illés Zoltán cikke jól körüljárja a témát, de nem tisztázott minden vonatkozást. Először is, bár ez szinte csak részletkérdés, talán érdemes megjegyezni, hogy a Magyarország cikkében a két kép valójában három felvétel: jól látszik, hogy az öt fős csoportkép valójában két részből áll össze: hárman állnak, ketten pedig ülnek rajta. Illyés Gyula az ölében tartja az iratokat, Berény Róbert pedig a combjára támaszkodva ül. És a két képrész közötti vágás is látszik, mert szervetlenül illeszkednek, és az illesztésnél mind Vámbéry Rusztemnek, mind Illyésnek hiányzik a vállából és karjából valamennyi. Az álló és az ülő alakok csak fotótechnikailag lettek egymás mellett közel azonos magasak. A tőlük elkülönítetten álló József Attila vizuálisan is kiemeltebb: nemcsak önálló képet kapott, de a kivágás miatt az alakja is nagyobb. Ezt pedig az magyarázhatja, hogy a vádlottak közül ő fogalmazta meg a röpirat szövegét. Bár ez ebből a közleményből éppen nem derül ki: a szűkszavú képaláírás ezt a tényt nem közli, az csak a korábbi cikkekből tudható – illetve a fotós, valamint a képszerkesztő tudhatta.
A képet – illetve képeket – Escher Károly (1890–1966) készítette a legnagyobb valószínűséggel. Róla tudjuk, hogy 1928-tól Az Est-lapok fotóriportere volt – s így köztük a Magyarországé –, a képen szereplő írók kivétel nélkül az ismeretségi-baráti körébe tartoztak, legtöbbjükről készített önálló portrét is. Egy forrás szerint József Attilával dominózott a Japán kávéházban. Kiváló fotós volt, portréi, szociofotói és riportfotói is értékesek, sőt, fotótechnikusként ő restaurálta a Petőfiről fennmaradt egyetlen dagerrotípiát. Az ő neve nem ismeretlen a József Attila fotóinak készítői között: ő volt az egyedüli, aki József Attila és Thomas Mann 1937-es találkozását megörökítette. A német írót sokan fotózták – de azt, hogy Mann akkor egy másik valóban jelentős alkotóval találkozott, és hogy ezt képileg is rögzíteni kell, egyedül Escher ismerte föl. Azaz
számára József Attila legalább annyira fontos volt, mint Thomas Mann,
akit egyébként két évvel korábban is fotózott, és akkor a német ezt írta Escher képeiről: „Ez a fényképsorozat dokumentum saját magamról. Meglepően furcsa volt nézni saját arcomat – előadás közben. Izgalmat okozott a leleplezés. Érdekelt a dolog, hogyan is festek a közönség előtt. A fényképek kitűnően sikerültek” (Az Est, 1935. febr. 23.). Érdemes talán azt is megjegyezni, hogy Az Est-lapok fotószerkesztője ekkor Mihályfi Ernő volt – ő szerződtette Eschert a céghez, és később részletes esszét is közölt róla. Ebben írja, hogy „ő volt az első Magyarországon, aki valóban képekben beszélt és képekben is gondolkozott. Képekben fejezett ki mindent. Riportfelvételeihez jóformán alig kellett és alig kell magyarázó szöveg, nem kell hozzá kísérő cikk, mindent elmondanak maguk.” (Escher Károly fotóművész kiállítása. Népszabadság, 1965. márc. 13.) Ez szinte magyarázata a szűkszavú képaláírásnak; nem kellett hozzá sok szöveg, a címmel (Írók a törvényszék előtt) ellátott fotók magukért beszéltek.
Milyen tanulságai voltak a két kép előkerülésnek?
Először is az, hogy tényleg igaz a tétel:
bármikor előkerülhet egy-egy új dokumentum.
Másodszor, és személy szerint engem ez érintett a legjobban, hogy amikor bebizonyosodott, hogy az első közreadott képen mégsem József Attila látható, nem durvult el a hangnem, sőt: Harsányi Sulyom László nagyon is emberi hangon nyilatkozott utána, és ez a hozzáállás – ahogy több hozzászólás, majd cikk is kiemelte – példaértékű volt. Nem volt sértődés, nem volt kioktatás, megalázás. Mert egyébként sajnos ez a szakma sem mentes a személyeskedéstől, és a kutatók közötti farokméregetéstől, pedig ennek megvan az a veszélye, hogy a végén a kívülálló szemlélők számára nem az derül ki, melyik félnek van nagyobb szerszáma, hanem hogy ki nagyobb pöcs. Harmadrészt pedig ismét bebizonyosodott, hogy ha valami nagy publicitást kap, hirtelen tízmillió szakértő országa leszünk. Így volt ez a coviddal, a háborúval, és így van ez József Attilával is: azonnal beindultak a jó és rossz szándékú találgatások, az internet népe játéknak, kalandnak, nyomozásnak fogta fel a képen szereplő alakok beazonosítását, jöttek az újabb és újabb tuti tippek és vélt bizonyosságok, és persze azonnal megjelentek az aktuálpolitizáló trollkodások is: Rákay Philipet ugyanúgy megnevezték, mint Révész Máriuszt, és természetesen a mindig mindenhol feltűnő Dózsa László is rajta volt a képen.
Tegyük fel, hogy valaki otthon, a régi fotók között egy olyan képre bukkan, amely első ránézésre egy híres írót, költőt ábrázolhat – mit tanácsolnál neki, hogyan bizonyosodhat meg arról, hogy tényleg így van-e?
Mondanám azt, hogy kérdezzen meg irodalomtörténészt. De ha éppen nincs kéznél egy ilyen, akkor célszerű megnézni az adott író-költő ikonográfiáját, hogy szerepel-e abban az adott fotó, vagy ahhoz hasonló. Illés Zoltán megtette ezeket a köröket, átnézte a kiadványokat, és – biztos, ami biztos – megkérdezett egy filoszt. Célszerű azon is elgondolkozni, hogy lehet-e egyáltalán nálunk otthon ilyesmi. Hogy például volt-e fotós felmenőnk. Ha igen, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem csak családi fotók lehetnek a fiókban. Persze, ez nem szükséges, hiszen a képeknek is megvan a saját életük: a pozitív kópiák is, mint minden műtárgy, vándorolhatnak, és néha hosszú lappangás után egész váratlan helyeken bukkanhatnak fel.
De van, amikor semmi sem elég: évek óta kering a facebookon a híres-hírhedt fagyizós kép, amelyen Radnóti és állítólag József Attila nyalnak közösen egy fagyit a velencei Lidón. Hiába bizonyosodott be, hogy József Attila nincs a képen, mert például soha nem járt ott, és hiába születtek cáfoló cikkek, és hiába szóltunk többen is a fotót téves szöveggel posztolónak, maradt minden a régiben, a tévinfó időről-időre fölbukkan, aztán a cáfolat is, és így tovább. Az emberek szeretik azt hinni, hogy azt látják, amit szeretnének látni.
Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész hívta fel a figyelmet, hogy tévedés terjed a Facebookon egy fényképpel kapcsolatban.
Tovább olvasokAz Illés Zoltán által megtalált fotó széles körben eddig még nem volt ismert, hiszen a hírlapi megjelenést követően 90 évig lappangott. József Attilával összefüggésben szerinted számítani lehet még újabb képek felbukkanására?
Az irodalomtörténet mindenkori reménye, hogy semmi sem véges,
és mindig kerülhet elő egy újabb dokumentum. Radnótinak először hatszáznál több dedikációját adtam közre. Aztán egy következő gyűjtési szakasz lezárásaként még kábé százat. De azóta megint előkerült annyi darab, hogy frissíteni kéne a regisztert. Ennek logikájaként biztosak lehetünk benne: ahogy mindenkiről, József Attiláról is fog még előkerülni ismeretlen fotó. Tizennyolc éve jelent meg az ikonográfia, amihez azóta is viszonyítunk. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a közel két évtized alatt egy-egy darab szerencsés műgyűjtőkhöz került, ahonnan majd, jó esetben, valamikor a nyilvánosság elé jut. Így volt ez 2005-ben is, amikor Kiss Ferenc magángyűjteményéből nem egy darab került be az ikonográfia új kiadásába, gazdagítva a költőről való vizuális ismereteket. De az egyik budapesti antikvárium közeli árverésén is lesz a költőnek egy dedikált fotója – ismert kép, de eredeti kópia, ráadásul József Attila saját kezű soraival, egyik meghatározó makói tanára számára – kíváncsi vagyok, hol áll meg majd a licit.
