2022 augusztusában Paul McCartney egy fa árnyékában pihen London egyik parkjában. A közelben a Jón Kalman Stefánssonhoz igencsak hasonlító író azon tépelődik, hogyan szólítsa meg gyerekkorának hősét. A nagy pillanat előtt számba kell vennie az emlékeit, kibogozni élettörténete vaskos csomóit, mert a legendás zenésznek tudnia kell, micsoda űr keletkezett benne, amikor hétévesen elvesztette édesanyját, s nem sokkal később a Beatles is feloszlott. Magányán nem enyhíthetett sem a tőle eltávolodott édesapja, sem a Biblia – de ott voltak neki Izland Nyugati-fjordjai és a Gilgames-eposz.
Az izlandi Ríkisútvarpid rádió szerint Jón Kalman Stefánsson legújabb regénye „a szomorúságról, a vágyakozásról és a magányról szól, de megmutatja az érme másik oldalát, a szerelmet is”. Erre a különleges belső utazásra hívja az olvasót a Sárga tengeralattjáró, az életmű talán legbátrabb, legnyíltabb és legszemélyesebb darabja. Most elolvashatsz egy részletet a regényből.
Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró (részlet)
Ford. Patat Bence
Holt költők hívnak engem – néha egy ásó is elég
Paul McCartney még telefonál, valószínűleg Ringóval, régi barátjával, fogadott testvérével beszél, aki ugyan mindig sokat tréfálkozik, a szája szegletében mégis szomorúság ül. McCartney a fejét rázza, mintha nem akarná elhinni, amit Ringo mond. Nem úgy hangzik, mint amin sokat szoktál gondolkodni, hallom a hangját… és senki sem tér vissza a halálból, legalábbis nem szó szerint, és…
Elhallgat, fülel, a földet nézi, aztán mond valamit, de már nem értem a szavait, csak a hangot hallom, amely a zenetörténet néhány legjobb dalát énekelte.
Senki sem tér vissza a halálból, legalábbis nem szó szerint.
Nagyon keveset tudunk, pedig annyi mindent állítunk.
Örn Örlygssonnak, aki harminc éven át barátom, fogadott testvérem volt, jó néhány évvel ezelőtt nyoma veszett, eltűnt az árnyak között, de pontosan kilenc hónappal ezelőtt visszatért – ezért vagyok most itt a parkban.
Az élet, a halál és több ezer éves, vélhetően egy meteorit által írt versek küldtek Paul McCartney-hoz.
Örn tavaly december közepén váratlanul felbukkant a dolgozószobámban Reykjavíkban, a Tjörnin tó mellett. Lesoványodott, mint akit megkínoztak, de fekete haja változatlanul fél szemébe lógott, két vékony lába reszketett.
Nem is hallottam, hogy bejött. Egyedül voltam otthon a két macskával, az alvó, öreg kutyával, a gyerekek erre-arra, a feleségem futni ment, én pedig belefeledkeztem a történetembe, amely a Nyugati-fjordokban, Brúnasandurben játszódik négyszáz évvel ezelőtt, teljesen beszippantott, amikor hirtelen megéreztem valamit a levegőben, felpillantottam, és Örn imbolygott előttem. Ahogy meglátta rajtam a döbbenetet, ferdén elvigyorodott, és azt mondta: Erre nem számítottál, jól megvicceltelek!
De ahogy mindenki a maga módján hal meg, márpedig a halál igazán sokféle lehet, mindenki a maga módján is támad fel.
Aztán, mintha ezzel mindent megmagyarázna, a kinézetét, és azt, hogy visszatért, kopott bőrdzsekijének belső zsebéből repjegyet húzott elő, és megkért, hogy vigyem ki a reptérre, eléggé sietnie kell, két óra múlva indul a gépe. A kezembe adta, és láttam, hogy Örn Örlygssonnak tényleg jegye volt Londonba, onnan pedig Bagdadba: a járat kevesebb mint két óra múlva indul, és legalább ötven perc kiérni a reptérre. Sietni kellett. Borult ég, félhomály, és havazni is elkezdett. Sűrű, fehér hópelyhek hullottak az égből, komótosan és álmodozón a téli szélcsendben, mintha lassú táncukkal el akarnák bűvölni a világot. Lepillantottam a papírjaimra, és Brúnasandur lakói néztek vissza rám, néhányan szemlátomást nyugtalanul, ijedten.
Örn némán állt előttem, várt, imbolygott a vézna lábain, de teljes bizonyossággal és váratlan határozottsággal.
Csaknem negyven év különleges barátság, mondhatni testvéri kapcsolat fűzött össze bennünket, kötelék, melyet sem élet, sem halál nem tud elszakítani.
Kivittem a reptérre.
Észszerű döntés? Nem tudom, létezik-e válasz erre a kérdésre. Igazából kétlem, hogy a kérdés illene-e ide.
Firkantottam egy üzenetet a feleségemnek, de a telefonomat persze otthon felejtettem. Kihajtottunk a városból, bele a hóesésbe, a Reykjanesbrautre, amelyet annak idején keflavíki útnak, Keflavíkurvegurnek neveztek. Annyira sűrűn és hipnotizálón esett a hó, hogy szinte minden eltűnt, és elfogott az érzés, hogy az időből és a világból is kifelé haladunk. Ezért nem igazán lepett meg, amikor szembejött a piros tetejű, fehér Trabant: a volánnál Apa, mellette én, hétévesen, a hátsó ülésen pedig a részeg Isten. Gyorsan Örnre pillantottam, aki sápadtan bólintott, mintha azt mondaná, igen, ott a Trabant, pontosan, 1969 októberét írjuk, az a hónap sosem múlt el; valószínűleg semmit nem tudunk.
Akkor vettem észre, mennyire rémesen néz ki, amikor kiszálltunk a kocsiból a repülőtéren, és bementünk az épületbe. Annyira rémesen, hogy kétségeim támadtak, vajon felengedik-e a gépre. Folyamatosan motyogott, és annyira megszívta magát alkohollal, hogy mintha folyékonnyá vált volna, és csak a ruhája tartaná össze, megakadályozva, hogy szétfolyjon, és végleg kiáradjon az életből. A ruhája, meg az új keletű rögeszméje, hogy régi korok elfeledett, elveszett verssorait kotorja elő.
Dél körül járt az idő, a reptéren nem voltak sokan. Örn bizonytalan léptekkel, támolyogva indult a check-in pult felé. Távolról figyeltem, félig-meddig remélve, hogy az udvarias, tömzsi és nagyon dús szakállú, fiatal alkalmazott megütközik Örn kinézetén, és nem hajlandó felvenni az utaslistára. De nem így lett, és nem sokkal később ott állt előttem, egyik kezében a beszállókártyával, másikban egyetlen poggyászával, a kopott iskolatáskájával.
Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, mondtam.
Abban sem vagyok biztos, hogy ez nem csak a saját fejemben történik. Egyébként rémesen nézel ki.
Örn elmosolyodott, kissé ferdén, bocsánatkérőn, szinte könyörögve. Éreztem fájdalmas védtelenségét, és hirtelen fellángolt bennem a vágy, hogy megöleljem. Aligha sikerült volna, és Örn talán ezért, mindkettőnk védelmében hátrébb lépett, és így szólt:
I’ve got scars that can’t be seen, énekli Bowie a Lazarusben, őt Jézus, a fennsíkról ismert öreg barátod hozta vissza a halálból. Lazarusnek, amikor visszatért az életbe, ugyanazt mondták, mint te most nekem; rémesen nézel ki, szóltak a barátai. De akik meghaltak, kapnak valamit, amit az élet sem nem ismer, sem nem ért. Ezt jó, ha tudod. De igaz, valóban az árnyékok közt voltam.
Örn lesütötte a szemét, és motyogott valamit, majd határozottan rám szegezte izzó tekintetét.
De aztán…, mondta, aztán holt költők hívtak, és kivezettek az árnyékok közül. Mezopotámia költői! Igen, igen, dead poets, meg minden. Mert amit te olvasol, azt olvasom én is, ez mindig is így volt, nem véletlenül vagyunk fogadott testvérek, még ha néha szégyelltél is, és le akartad tagadni. Nem baj, ne kérj bocsánatot. Mindenesetre mindketten megismerkedtünk a Gilgames-eposszal és világával, Mezopotámia történetével, annyira elmerültünk benne, hogy történt, ami történt, és rég halott mezopotámiai költők kezdtek szólongatni. Ó, hogy szólongattak, fakadt ki Örn, és úgy hadonászott, hogy kopott iskolatáskájával eltalált egy mellettünk elhaladó negyvenes nőt, aki emiatt a földre ejtette a kézitáskáját.
Jaj, sorry, mondta idegesen Örn angolul. Megpróbált lehajolni a táskáért, de elvesztette az egyensúlyát, és a nőnek éppen csak sikerült megragadnia a vállát, hogy ne zuhanjon rá a táskájára. Örn felegyenesedett, bocsánatkérőn mosolygott, igyekezett összeszedni magát, haját félresöpörte az arcából, és azt mondta angolul:
bocsánat, hosszú ideje nem vagyok önmagam. Az árnyak közt voltam.
Aztán megtelt a vérem ötezer éves versekkel, amelyeket meteoritok költöttek, vagy az ég, emiatt aztán nehezemre esik megtartani az egyensúlyomat.
Megint elmosolyodott, de ezúttal a régi, ellenállhatatlan mosolyát vette elő, a magabiztosság, a pajkos szemtelenség és a fájó védtelenség elragadó elegyét. Drága fiam, mondta a nő angolul, olyan akcentussal, amilyet még soha nem hallottam; barna, enyhén ferde csepp alakú szeme megtelt aggodalommal, melegséggel és friss élettel; karcsú kezét Örn vállára tette: drága fiam, úgy nézel ki, mint aki bajban van.
I’m fine, superfine, but eternity is calling me, felelte Örn, és kinyitotta kopott iskolatáskáját, kivette a Gilgames-eposz egy példányát, „translated directly from Akkadian”, és átnyújtotta a nőnek. Tessék, az emberiség legrégibb verse. Ugyan nem sumerből fordították, ez tény és baj, de attól még tökéletesen megfelel… eh, sok példányom van, izlandiul és angolul is, mondta Örn, amikor a nő habozott elfogadni a könyvet. Új kiadás, tette hozzá, új és átdolgozott. Természetesen rendszeresen aktualizálni kell, mert mindig megtalálják újabb és újabb sorait olyan agyagtáblákon, amelyek több ezer éve pihennek a földben Irak déli részén. Némán, elfeledve hevernek, már olyan régen elveszve, hogy aki kiássa őket, úgy érzi, ezeket a verseket a föld írta nekünk.
A föld költészete, vagy meteoritok az idők hajnaláról fontos üzenettel, mondta Örn. És én persze oda tartok. Mezopotámiába. Ott várnak rám, holt költők szólítottak magukhoz!
A nő mosolyogva Örnre nézett, és… nem úgy tűnt, hogy meglepné az Örnből áradó érthetetlen sületlenség és badarság. Sőt, mintha mindezt már hallotta volna, többször is. Kihúzta magát, majdnem olyan magas volt, mint Örn, dús, fekete hajú, arcvonásai élesek, határozottak, szeme különös formájú.
Kérdőn rám nézett, mintha valami félreértés lennék, mintha semmi keresnivalóm nem lenne ott.
De Örn csak legyintett a szabad kezével, mintha azt mondaná, minden rendben, miattam van itt.
Miatta. Nem semmi.
Hazavezettem Reykjavíkba. Mindenki a maga módján hal meg, és mindenki a maga módján támad fel; nem tudtam, látom-e még Örnt ebben az életben. De nem sokkal később vastag boríték érkezett tőle, benne egy hosszú, kusza levél és verssorok vagy verstöredékek – amelyeket egy meteorit írt.
A zavaros levélből ítélve sikerült a „barátnőm” segítségével – itt rögtön az az érzésem támadt, hogy ez az a nő, akit kis híján leütött a repülőtéren – több mint száz agyagtáblát kiásnia, rajtuk mindenféle szövegek, köztük „verssorok, valószínűleg egy hosszabb vers töredékei, amelyeket mellékelek is a levélhez. A barátnőm lefordította őket sumerről angolra, én pedig angolról izlandira. Tessék, itt vannak a sorok, amelyek ötezer évig némán pihentek a föld alatt, most pedig feltámadtak, hogy újra megszólítsák az életet. Valóban mindenki a maga módján hal meg.
Ne feledd, a halál mély álom, de nincs az a mély álom, amelyet ne lehetne megzavarni. Néha egy ásó is elég”.
Egy ásó is elég – ez a mondat, ez a kaján megjegyzés áramütésként ért, és régmúlt strandiri nyarak kezdtek motoszkálni a mélyben. Egyesek ásót ragadnak, sírköveket és halottakat ásnak ki, mások elveszett, ősi verseket, amelyeket meteoritok írtak.
Egy ősi mezopotámiai költeményből, amely valószínűleg Kr. e. 2600–2300 között született, sumer nyelven, szerzője ismeretlen, szabad fordítás
Elfelejtettük a tegnapi madárdalt,
akkor hát sosem szólt?
Magát a tegnapot is elfelejtettük,
akkor hát sosem létezett?
Nincs élet fájdalom nélkül,
nincs halál élet nélkül,
és nincs élet tegnap nélkül.
De talán emlékszem arra, ami sosem történt meg,
elfelejtem, ami megtörtént –
ezért izzik a bánat a szívemben?
Amit leírunk,
ott életre tud kelni –
akkor megtörtént,
és valósággá válik, ami le tudja győzni a halált.
Ami legyőzi a halált, megvigasztal bennünket.
A bánat azonban olyan izzás, amely sosem távozik a szívedből.
Fotó: Valuska Gábor
