John Scalzi nevét már nem nagyon kell bemutatni a magyar olvasóközönségnek: 2023-ban ő volt a Könyvfesztivál díszvendége, és beszélgettünk is vele többek között zenéről, mesterséges intelligenciáról és az emberi hülyeségről. Ezúttal legújabb regénye, a magyar címet egy Republic-számtól kölcsönző Csak a hold az égen megjelenése apropóján kérdeztük videóhívásban. A kötetben különféle szereplők sokaságát ismerjük meg, akik mindannyian ugyanazzal a világméretű krízissel néznek szembe: a Hold sajttá változott. Az egyszerre humoros és komoly, abszurd és filozofikus sci-fiből itt mutattunk egy részletet.
Nem titok, hogy lelkes olvasóként nőtt fel, és már jóval a saját alkotói útja kezdete előtt is falta a sci-fiket. Mit gondol, változott a műfaj az évek során?
Szerintem változott, az USA-ban legalábbis biztosan: az emberek jóval szélesebb köre olvas és ír sci-fit. Régebben ez tulajdonképpen egy csapat kocka – mérnökök vagy tudósok – műfaja volt, de most már a legkülönfélébb háttérrel rendelkezők is belelátnak ebbe a világba.
Én 56 leszek idén, tehát nagyjából 50 évvel ezelőtt kezdtem el sci-fit olvasni.
Akkoriban ez inkább valamiféle mellékvágánynak számított, ma sokkal inkább mainstream: ott van a mozikban, a videójátékokban, és távolról sem csak kockák fogyasztják, hanem mindenki. Ez óriási változás, és nagyon jó azoknak az embereknek – például nekem –, akik ezzel foglalkoznak, mert folyamatosan nő a közönség.
Egy ideig azt gondoltam, hogy a science fiction a realitásunktól való menekülésről szól – távoli időbe és helyekre utazunk, ahol eltűnnek a mindennapi gondok. Most azonban egész másként látom: nagyon is valós problémák sorakoznak itt.
Abszolút így van. A science fiction ugyan gyakran szól a jövőről, de mindig a jelenből születik meg. Így azok, akik írják, illetve olvassák ezeket a könyveket, szükségszerűen beléjük látják az őket aktuálisan foglalkoztató ügyeket. Igazából a sci-fi egyik legnagyobb erénye, hogy teret ad nekünk ahhoz, hogy gondolkodhassunk a saját problémáinkról, reményeinkről és félelmeinkről. Sőt, képes ezeket egy más térbe áthelyezni, így megoldja a kortárs irodalom egyik legnagyobb dilemmáját: hogyan lehet érinteni bizonyos politikai, társadalmi, gazdasági vagy egyéb kérdéseket, anélkül, hogy túl konkrétak lennénk?
Ha ugyanis más térben ábrázolod napjaink ügyeit, a következmények is ott maradnak.
Így nem érzik az emberek, hogy bármit is az arcukba tolnál, igaz? És mivel nincsenek letámadva, elgondolkoznak azon, amit mondasz, majd amikor visszatérnek a valóságba, talán használni is tudják az olvasottakat. Tehát igen, a sci-fi mindig is a mostról szólt, csupán egy jövőbeli világba áttéve.
Öntől ugyanakkor az sem áll távol, hogy direkt módon véleményt formáljon politikai és társadalmi kérdésekkel kapcsolatban, bár ezt inkább a közösségimédia-felületein vagy a több mint 25 éve működő blogján teszi. Ön szerint feladata ma egy írónak, hogy reagáljon a közéleti eseményekre?
Nos, akkor játsszunk nyílt lapokkal: nem arra a személyre szavaztam, aki jelenleg az amerikai elnök, mert enyhén szólva nem rajongok az általa képviselt elvekért. És az a helyzet, hogy alkotóként – valamint az országom állampolgáraként – kötelességemnek érzem, hogy mondjak valamit. De az éremnek persze két oldala van.
Egyfelől annyi minden történik most, hogy nem csodálkozom, ha valaki túltelítődik.
Másrészt viszont nekem muszáj könyveket írnom, meg kell sétáltatnom a kutyát, le kell vinnem a szemetet. Élni kell az életünket, és emellett nem igazán lehet megúszni a részvételt a nemzetről folyó párbeszédben. Valahogy meg kell találnom nekem is az egyensúlyt. Miközben kitalálom, mit és hogyan mondjak az aktualitásokról, teszem a dolgom, vagyis írom a könyveim. Nekünk, alkotó embereknek ez azért is fontos, mert néha tényleg menekülési utat kínálunk: ha túl nagy a nyomás, az irodalomhoz bármikor lehet fordulni. Amit csinálunk, az valóban számít az embereknek.
Bár az új regénye első blikkre vicces alaphelyzetből indul – a Hold egyszer csak sajttá változik –, idővel rájövünk, hogy azért ezúttal sem vagyunk olyan messze a valóságtól…
Tulajdonképpen ugyanaz zajlik a könyvemben, mint az USA-ban, sőt világszerte: az események teljesen kicsúsznak az egyén kontrollja alól.
A karaktereimnek semmilyen hatalma nincs afelett, ami történik, mégis akár az életük is múlhat rajta.
A Csak a hold az égen sok szempontból leképezi tehát a korunkat, pedig egyáltalán nem így terveztem – nyilvánvalóan fogalmam sem volt, hogy ki fogja megnyerni például az elnökválasztást. Valamivel nyugodtabb lenne a szituáció, ha a másik jelölt győzedelmeskedett volna, de ez van. A metaforám hirtelen célba ért.
Mielőtt még bővebben beszélnénk erről a metaforáról, muszáj megkérdeznem, honnan jött ez az őrült ötlet.
Nem tudom, ez a többi nyelvben is így van-e, de nálunk létezik egy ilyen mondás – főleg a gyerekeknél –, hogy „sajtból van a Hold”. Ezen nőttünk fel! Aztán eljön a szomorú nap, amikor rájövünk, hogy végig hazudtak nekünk. Igazából már régóta gondolkoztam rajta, hogy ebből kéne írni egy könyvet, de éppen akkortájt jött ki A hét Éva Neal Stephensontól, amiben egyszer csak felrobban a Hold. És bár a két ötletnek a Holdon kívül semmi köze egymáshoz, úgy voltam vele, hogy egy időre elég a piacnak egy „holdas könyv”. Kivártam tehát a pillanatot, amikor már nem gondolják az olvasók, hogy Stephenson elképzeléséből próbálok hasznot húzni.
Mit szóltak az olvasói a témához? Meg tudja még őket lepni?
Rengetegen kérdezték tőlem a megjelenés előtt, hogy mi lesz a következő könyv, én meg szépen elmondtam, hogy a Hold egyszer csak sajttá változik, és ezzel mindenkinek kezdenie kell valamit. A reakció általában az volt, hogy „ez nagyon te vagy”. Az ezt megelőző két könyvem, A Kaidzsú Állatvédő Társaság és az Állati gonosz is tele volt ugyanis vad ötletekkel és bizarr helyzetekkel, amikkel aztán az embereknek nap mint nap meg kellett birkózniuk. Előbbiben egy alternatív univerzumban 150 méteres lények mászkálnak, utóbbiban pedig egy fickóról egyszer csak kiderül, hogy egy James Bond-féle szupergonosz unokaöccse.
Visszatérve az új könyvre, a legelső kérdése mindenkinek az volt, hogy „na jó, de milyen sajt?”.
Ebből csináltam is egy visszatérő poént a regényben. És egyszer sem adok választ.
Ezt a titkot akkor most sem fedjük fel, ha jól sejtem. Tehát a Hold sajttá változott. És természetesen az első dolog, ami az emberek eszébe jut, hogy itt a világvége. Mintha manapság egyre több könyv játszana el ezzel a gondolattal, nem? Vajon miért foglalkoztat minket ennyire?
Az embereket mindig is megbabonázta a világvége. Gondoljunk csak a nagy mitológiákra vagy vallásokra: mindegyik rendelkezik valamilyen képpel vagy próféciával arról, hogy egyszer mindennek vége lesz – legyen szó apokalipszisről vagy éppen a Ragnarökről a skandinávoknál. Mindannyiunkban dolgozik a velünk született félelem, ami azt súgja, hogy „igen, mindez szuper, de mi lesz, ha vége?”. Minden korszaknak megvan a maga világvégéje: a nyolcvanas években, amikor felnőttem, az atomháború tűnt a legvalószínűbb forgatókönyvnek. „Mind meghalunk egy gombafelhő alatt.”
De hányszor előfordult már, hogy megjósolták a végnapokat?!
Inkább az az érdekes kérdés, hogy most éppen mitől tartunk: a klímaváltozástól, mert élhetetlenné tettük a Földet? Vagy egy újabb járványtól a Covid után? Az USA-ban éppen olyasvalakit állítottunk az egészségügy élére, aki egy komplett őrült. Ezek a gondok rátelepednek az elménkre. Íróként azt a legizgalmasabb megnézni, hogy a különféle szereplők mit kezdenek ezzel a helyzettel.
A regényben egy ponton felröppen a hír, hogy valószínűleg még két év van hátra. Ön mit csinálna, ha kiderülne, hogy már csak ennyit élhet?
Nem is tudom. Ha belegondolunk, két év tulajdonképpen elég hosszú idő. Szerintem az emberek többsége úgy lenne vele, hogy „oké, de valamit muszáj addig is csinálni”. Csak a végén esne le a tantusz: „miért megyek egyáltalán dolgozni? Mi értelme van?” Azt hiszem, ha tudnám, hogy minden véget ér, elmondanám a számomra fontos embereknek, hogy mennyire fontosak nekem. Igen, ez nyálas, de akkor is.
Őszintén szólva én már mindent elértem, amiről gyerekként álmodtam.
Író akartam lenni, író lettem. Van 30 könyvem, abból 20 regény. Mindig azt mondom, hogy én már eljutottam oda, hogy ha hirtelen elütne egy busz, vagy felfalna egy medve, nem tudnám azt mondani, hogy bármit is elmulasztottam. Jó karriert futottam. 30 éve vagyunk házasok a feleségemmel, aki csodálatos ember, és felneveltük a lányunkat, akire szuper büszke vagyok. Nem mondom, hogy elégedett lennék, ha jönne a világvége, de nekem nem lenne olyan szörnyű, mint sokaknak.
Az egyik fejezetben filmesek tanakodnak, hogy vajon vígjátékot vagy drámát lehetne inkább forgatni a kialakult helyzetből. Ön szerint ez a könyv melyik irányba húz? Vicces, tragikus vagy esetleg filozofikus hangvételű regényt akart írni?
A válaszom: igen! Ez mind bennem volt ugyanis. Tudtam, hogy a sajttá változó Hold az összes szereplőmre hatással lesz. Rám is hatással lenne. A holdciklus 29 napig tart, így az is adott volt, hogy van 29 fejezetem ezekről a megélésekről írni. Sok különféle karaktert akartam teremteni, így egyes történetek viccesek – például a milliomosé, aki meg akarja kóstolni a „holdsajtot” –, mások komolyabbak lettek.
Az emberi reakciók minél szélesebb skáláját szerettem volna ábrázolni ezzel az abszurd és kontrollvesztett helyzettel kapcsolatban.
A témáim általában első hallásra inkább szórakoztató történeteket sejtetnek – és szerintem van is bennük humor –, de más aspektusok is érdekelnek. Nem először csinálok egyébként hasonlót: a Vörösingesek című könyvemben például egy csapat űrhajós rájön, hogy ők valójában egy nagyon rossz tévésorozat szereplői, de mivel nem ők a főhősök, mind meg fognak halni. Teljesen bizarr és nevetséges az egész, közben viszont mégis a szabad akaratról mond valamit, illetve arról, hogy milyen értékkel bír az életünk.
A Csak a hold az égen lapjain is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy valójában távolról sem a sajt a lényeg…
Mert rájövünk, hogy sokszor olyan események áradata irányítja az életünket, amelyeket egyszerűen nem tudunk befolyásolni. Ebben a könyvben éppen a Hold változik meg, de elég körülnézni a világban: háború, gazdasági válságok, járványok – csupa olyan dolog, amikre nincs ráhatásunk, de muszáj kezdenünk velük valamit. A metaforám reményeim szerint lehetőséget nyújt arra, hogy mélyebb érzéseket is előássunk, miközben persze végig ott a humor.
Beszéljünk kicsit a jövőről! A Tor Kiadóval 2024-ben 10 további kötet megírására szerződött, de már előtte is volt egy hosszú távú megállapodásuk.
Így van, összesen 23 könyvről van szó, mert már volt korábban egy 13 kötetes szerződésünk. Haladok az írással, de így is körülbelül 70 leszek, mire végzek, ha évi egy kész munkával számolunk.
Amikor 2023-ban Magyarországon járt, mesélt nekünk arról, hogy A Kaidzsú Állatvédő Társaság megírásakor volt egy kisebb alkotói válsága. Ilyenkor nem növeli a nyomást, hogy még ilyen sok könyvet meg kell írnia?
Nem, és el is mondom, miért nem. Amikor A Kaidzsú Állatvédő Társaságot írtam, eredetileg egy másik történetet terveztem, de az nem működött. 2020-ban jártunk, a járvány kellős közepén és az elnökválasztás tájékán, én pedig egy sötét politikai thrillerhez kezdtem hozzá. Egyszerűen nem ez volt az ilyesmire a megfelelő időszak, így félretettem. És amint elengedtem, már elő is állt az agyam egy újabb ötlettel – ez lett a Kaidzsú, amit nagyon gyorsan be tudtam fejezni. Ami azt illeti, számomra inkább könnyebbség, hogy nem kell azon aggódnom, kiadják-e a könyveim, mert ez már el van intézve. Nem kell a megélhetésem miatt szoronganom.
Rengeteg energiát felemészt, ha a piaci szempontokat is szem előtt kell tartania egy írónak.
Nekem ezzel már nem kell foglalkoznom szerencsére, csak gyártani kell az újabb és újabb könyveket. Valójában sokkal szabadabb vagyok így. A szerződésem ugyan megszabja, hogy sci-fiket kell írnom a következő 15 évben, de mivel amúgy is azt írnék, abszolút nyert ügyem van.
Sosem érte még el a kiégés?
Az a helyzet, hogy én semmi máshoz nem értek, tehát muszáj ezt csinálnom. Ennél lehetne jobb válaszom is erre a kérdésre, de valójában tényleg nincs B tervem. Persze én is úgy működöm, mint mindenki más: időnként kiégek. Ha túl sokat dolgozom, az agyam egyszer csak bejelenti, hogy „most kiveszek egy hónap szabit, és semmit nem tehetsz ellene”. Minél idősebb vagyok, annál jobban kell ösztönöznöm magam a munkára. A kiégés általában akkor jön, amikor egyszerre túl sok dologba vágunk bele. Sajnos nem vagyok jó tervező, márpedig ha nem tervezek, minden összetorlódik, és megőrülök.
Tehát: ha előre gondolkodom, nem égek ki, de mivel nem vagyok jó az előre gondolkodásban, kiégek.
Olyan viszont soha nincs, hogy nem akarok írni. Csak néha túl sok időt töltök videójátékokkal meg a közösségi oldalakon, és utána elszabadul a pokol.
A sci-fi nagymesterét ráadásként megkérdeztük a mesterséges intelligencia hatásairól is, itt elolvashatod, mire jutottunk.
