Vezet vajon listát valaki azokról a kötetekről, amelyeket végül nem olvas el? Amelyek nem válnak be a mágikus 50 oldal után, vagy később dobnak le magukról? A Sally Diamond, a furcsa lány nálam majdnem felkerült erre a listára, és nem azért, mert nem jó könyv, hanem azért, mert nyomasztó, nehezen elbírható sötétségbe rántott.
Liz Nugent thrillerszerző 2014-ben lett ismert a Mit tettél Oliver? című regényével, ami magyarul 2018-ban jelent meg. Azóta még öt könyvet írt, ezek közül a Mindig is éjjel lesz kapott magyar fordítást. Nugent a regényeiben tökéletesnek tűnő életekről és házasságokról mesél, és persze kiderül, hogy a háttérben sötét titkok és emberi szörnyetegek vannak.
Legújabb, Sally Diamond, a furcsa lány című könyve is egy feszültséggel teli pszichothriller, ami a kötet ajánlója szerint egyszerre emberi dráma-, fejlődés- és meneküléstörténet. 2023-ban ez volt az év krimiregénye Írországban és a második legnagyobb példányszámban eladott könyv, csak Paul Lynch Booker-díjas regénye, a Próféta éneke előzte meg abban az évben (ez a disztópia tavaly jelent meg és az év végi toplistánkon 2025 legjobb világirodalmi kötete lett).
Ha meghalok, csak dobj ki a kukába
A címszereplő a negyvenkét éves Sally, aki egy ír falu közelében, a semmi közepén, a világtól szinte teljesen elzárva él az apjával. Különös buborék ez, ahol mindennek megvan a rendje és az ideje. Két szett nyári, két szett téli ruha, három pulóver, napi háromszori étkezés, bevásárlás hetente egyszer – Sally ezt füldugóval képes csak megtenni, vagy úgy, hogy süketnek tetteti magát. Mert Sally-t PTSD-vel diagnosztizálták volna – ha az apja, Thomas Diamond, aki neves pszichiáter hírében állt, beleegyezett volna, hogy más vegye át a lánya kezelését.
„Biztosan lett volna, aki autizmus spektrumzavart állapít meg, esetleg a kötődési képesség elégtelen voltát. A valóság ezzel szemben az, hogy pusztán furcsa vagy egy kicsit”
– írta az apa egy olyan levélben, amit a lánya csak a halála után bonthatott fel. Ebben arról is írt, hogy arra törekedett, távol tartsa Sally-t a pszichoterapeutáktól, a pszichiáterektől és a pszichológusoktól – saját magát leszámítva.
„Ha meghalok, csak dobj ki a kukába” – mondogatta a már beteg apa, Sally pedig kidobja, aztán el is égeti a szemétégetőben. Csak azt teszi, amire az apja kéri, mert Sally nem tudja, hogy az emberek nem mindig azt gondolják, amit mondanak.
A szemétbe dobott holttest nem ég el teljesen, a bűzre felfigyelnek a környéken, Sally pedig a figyelem fókuszába kerül. Üzeneteket kap egy idegentől, aki úgy tűnik, sokkal többet tud a nő zavaros múltjáról. Egy nap kopott játékmackó érkezik egy csomagban, Sally pedig tudja, hogy valaha az övé volt, de nem emlékszik semmi másra.
A buborék szétpattan
A regény főszereplője eddig kényelmes, kiszámítható világban, egy védelmező buborékban élt, ami darabjaira hullt. Ez a burok az apja műve volt, és eddig elzárta tőle a borzalmas múltat. Thomas Diamond egyik leveléből derül ki, hogy Sally-nek rettenetes gyerekkora volt.
„Nem azért vagy furcsa, mert bármi baj volna az agyaddal, hanem mert szörnyű körülmények között éltél, amíg meg nem találtak”
– írta az apa, aki, mint kiderül, pszichiáterként kezelte, majd örökbe fogadta a fogságból kiszabadított kislányt. Sally az első sokk után egy időre begubózik, de aztán úgy dönt, saját életet, kapcsolatokat és jövőt akar. Terápiába kezd, közösségbe jár, és keményen küzd azért, hogy beilleszkedjen a társadalomba – amitől a saját nevelőapja zárta el.
Sally járt ugyan iskolába, de nem szocializálódott, kiszabadulása óta csak nevelőapja és nevelőanyja érinthette meg. Utóbbi azt szerette volna, ha egyetemre megy, és beilleszkedik a társadalomba, de a nő korai halála miatt Thomas Diamond akarata érvényesült. Diamond halála után Sally magára marad egy olyan világban, amelynek egyáltalán nem ismeri a játékszabályait.
De keményen próbálkozik, pedig számára egy bevásárlás egy veszélyes expedíció, egy hétköznapi csevegés pedig egy aknamező.
Sally kimondja, amit gondol, ami kellemetlen, amiről nem beszélünk, és ami nem politikailag korrekt – de igaz.
Felteszi a kérdést, hogy „Megcsaltad a feleséged?”, és elmondja, hogy rászolgáltál, hogy nem bocsátott meg. Sally azt is megtanulja, hogy az emberek – vele ellentétben – nem azt mondják, amit gondolnak. Sally fejében lenni egyszerre vicces és szomorú. Tükröt tart, leleplezi a képmutatást, de arra is rávilágít, hogy mennyire nehéz és küzdelmes a neurodivergens létezés.
A gonosz emberi arca
Amikor épp elmerülnénk Sally megható fejlődéstörténetében, amikor megjelenik a második narrátor, Peter, és egyből szélesre tárja a pokol kapuját. Hirtelen olyan mélységbe ránt, amit nehéz feldolgozni. Ő Sally egykori fogva tartójának fia, aki szintén a külvilágtól elzárva nő fel, és egészen kamaszkoráig igazolást keres egy emberi szörnyeteg, a saját apja tetteire. Egyszerre áldozat és részvétlen börtönőr, aki a hallgatásával bűnrészessé válik.
Olvasóként egy olyan karakter fejébe kerülni, aki intellektualizálja a bántalmazást, nagyon megterhelő. Egy ponton azt gondoltam, végeztem ezzel a könyvvel, jöhetnek a sárkányos romantasy-k, az elvarázsolt japán könyvesboltok, vagy bármi, amiben több a fény, mert nem akarok és nem bírok ilyen mélységekbe merülni. De már késő volt, mert túlságosan érdekelt Sally sorsa, így pár nap szünet után újra elővettem a könyvet a sarokból, és fejest ugrottam a sötétségbe.
A Sally Diamond innen két szálon fut tovább. Az egyik a múltba vezet, Peter meséli tovább a fogva tartott lány és a saját történetét – a másikon Sally jelenébe nyerünk betekintést. Peter szólamait követve egyre mélyebbre kerülünk. Nem kérdés, hogy a gyerekbántalmazás a legsúlyosabb bűncselekmény. Az emberi gonoszság és az erőszak felkavar, és végignézzük, ahogy a félős fiú maga is szörnyeteggé válik,
de ennél is félelmetesebb szembesülni azzal, hogy a legromlottabb karakterek is sebezhetők, és a gonosznak is van emberi arca.
Peternek igenis vannak kétségei azzal kapcsolatban, hogy helyes-e, amit tesz, de tényként kezeli, hogy ő – miközben fogvatartóként nő fel – semmiképp nem kerülhet börtönbe, és ha ennek a hallgatás az ára, akkor hallgatni fog. Ő egy elhanyagolt, hazugságban felnevelt és bántalmazott gyerek, akinek a lelke egy dublini ház titkos szobájában maradt, és aki felnőttként sem tud máshogy kapcsolódni a nőkhöz, mint az apja. Csak azért, mert nem alkalmaz erőszakot és csokit visz az áldozatának, ő maga alkotja meg élete legnagyobb hazugságát: „Én nem olyan vagyok, mint az apám”.
A feloldozás elmarad
Miközben Sally lassan újraépíti a világát, eredeti személyazonossága és megrázó története az érdeklődés fókuszába kerül. Önjelölt true crime-rajongók, újságírók figyelik, a mikroközösség egy része ellenségesen viselkedik vele. És ha ez mind nem lenne elég, előkerül egy elveszett rokon, majd maga Peter is megjelenik az összezavarodott nő életében. Amikor néhány hónap után a férfi eltűnik, Sally világa újra széthullik.
Míg a biológiai apja fizikailag zárta el a világtól, nevelőapja a saját gyerekkorának ismeretétől, és egyben a normális élet lehetőségétől fosztotta meg.
Amikor Sally története összeáll a vérrel és mocsokkal szennyezett mozaikdarabkákból, az olvasó feloldozást, vagy valamilyen elégtételt akar. Drukkol, hogy Sally boldoguljon a sok szinten kegyetlen és ijesztő világban, de ez nem egy tündérmese, ahol a jók elnyerik a jutalmukat, és a rosszak megkapják a büntetésüket.
Sally Diamond története sokáig az olvasóval marad, az is lehet, hogy rossz álmokat okoz. Kiszolgáltatott és bántalmazott Sally-k a valóságban is vannak, félreeső házak melléképületeiben, vagy éppen városok közepén. Van, aki megmenekül közülük, és van, aki soha nem kerül elő.
Sally Diamond története ugyanakkor a neurodivergens emberekről is szól,
akik máshogy látják a világot, és akiknek egy egyszerű beszélgetés is nehézséget okozhat. Valamint arról, hogy hogyan tudunk feléjük több figyelemmel és megértéssel fordulni.
Nyitókép: Liz Nugent Facebbok-oldala
