Már hallottuk zenékből, láttuk rajzfilmeken, sőt talán gyerekként el is hittük, de most végre megtörtént: a Hold sajttá változott John Scalzi sci-fijében. Bármennyire lehetetlennek és abszurdnak tűnik is, ezzel az emberiségnek szembe kell néznie a regényben. Asztronauták, tudósok, milliárdosok, elnökök mind-mind saját érdekből kezdenek el foglalkozni az újdonsággal, míg emberek millió kérdőjelezik meg a valóságba és istenbe vetett hitüket. A Csak a hold az égen egy kalandos utazásra hív, ahol nem egy egyszerű katasztrófával kell szembenézni, hanem egy viccbe illő lehetőséggel.
John Scalzi világhírű sci-fi író, akinek már magyarul is 17, angol nyelven pedig kétszer ennyi könyve olvasható. Két éve a Könyfesztivál vendége volt, akkor interjút is készítettünk vele. Legújabb könyvének magyar címe egy Republic-dalból származik, március 25-én jelenik meg, a külföldi kiadásokkal egyidőben. Olvass bele!
John Scalzi: Csak a hold az égen (részlet)
Ford. Sárpátki Ádám, Farkas István, Pék Zoltán, Tót Barbara
1. nap
Wapakoneta, Ohio – Az Armstrong Repülési és Űrhajózási Múzeum
Virgil Augustine épp a kabátjáért nyúlt, hogy hazainduljon, amikor megcsördült a mobiltelefonja. Bud Roldan kereste, a múzeum létesítményvezetője.
– Még az épületben vagy, Virgil? – kérdezte Bud.
– Már nem sokáig – felelte a férfi. Ma este lenne Virgil és Emily Augustine heti randevúja; fizetnek majd a kamaszlányuknak, Libbynek, hogy vigyázzon az öccseire, az ikrekre. Virgil tudta, hogy ez azt jelenti majd, Libby a nappaliban fog ücsörögni, és chatelni a barátaival, míg Andy és Hunter a pincében játszik valami videójátékot, Emily és ő pedig vagy mexikóit vagy kínait esznek majd, aztán megnézik, amit épp a Wapa moziban adnak. Ezen a héten valami vízimadárról szóló animációs filmet. Így néz ki a romantika két középkorú, Ohio egyik kisvárosában élő ember között, és Virgil ki nem hagyta volna. – Mi a helyzet, Bud?
– Hát… – Bud elhallgatott, Virgil pedig várt, az irodája ajtaját vizslatva, a szabadulás után áhítozva. –
Talán a legjobb lesz, ha feljössz, és megnézed magadnak
– mondta végül Bud. – Egyszerűbb, mint hogy megpróbáljam elmagyarázni. A Holdtárlatban vagyunk. Gyere fel. – Bud letette.
Virgil a homlokát ráncolta, aztán kilépett az irodájából, és átsétált a kis helyi múzeum kiállításán, amit a wapakonetai származású Neil Armstrong, a Holdra lépő első ember életének és pályájának szenteltek, majd végig a hosszú, elsötétített, rendkívül hatásvadász folyosón, ami a Holdtárlatba vezetett, a terembe, ami az Apollo–11 holdra szállását mutatta be. Virgil most is, mint mindig, rápillantott Armstrong pótűrruhájára, sisakjára és kesztyűjére, amitől mindig megállt benne az ütő – egy lefejezett holdlakó!
Aztán most is, mint mindig, észbe kapott. Befordult a közvetlenül jobbra lévő kis kiállítóterembe, ahol Bud és Willa King, az Armstrong kurátora és kommunikációs igazgatója a helyiség központi tárlatánál állt; a holdkőnél, amit Neil Armstrong hozott vissza az útjáról.
– Mi a baj? – kérdezte Virgil.
– Nézd meg a követ – mondta Bud.
Virgil a kőre nézett. Kicsi volt, szabálytalan alakú: a nézőpont szögétől függően lehetett háromszögű, de akár négyszögletes is, tele simább, sötétebb részekkel, amelyek visszaverték a fényt. Virgilnek nem kellett elolvasnia, hogy tudja, a tárló melletti tájékoztatótáblákon az áll, ez a kődarab egy négymilliárd évvel ezelőtti esemény, egy meteorit becsapódása során keletkezett, amikor a Hold bazaltporos felszíne szilárdabbá olvadt össze. A kődarab nagyobbrészt piroxénből és plagioklászból állt, és ha az ember az út szélén találna ilyet, akkor valószínűleg betondarabnak hinné, már ha egyáltalán észreveszi. Virgil olyan gyakran látta a kőzetet, hogy
jó pár másodpercbe beletelt, mire rájött, hogy az most kicsit sem úgy néz ki, ahogy kellene.
– Ez nem az – mondta Budnak és Willának.
– Tudjuk – felelte Bud.
Virgil közelebb hajolt a nem-kőzethez, orrát milliméterek választották el a tárló plexiüvegétől. A nem-kőzet arányai megegyeztek az eredetiével, csak kicsit nagyobb volt. Az eredetit két, satura szerelt műanyagrögzítő tartotta stabilan, de nem túl szorosan. Ezt a nagy tárgyat ugyanezek fogták, amely azonban szorosan beékelődött közéjük. Egységes, törtfehér színe volt, itt-ott kissé sárga árnyalatú részekkel.
Virgil a szemét meregetve nézte meg közelebbről. A nem-kőzet enyhén zsíros felületűnek tűnt.
– Mi az ördög…? – A férfi felnézett Budra és Willára.
– Tudjuk – mondta Willa.
– Ez egy…?
Bud feltartotta a kezét.
– Mi nem találgatunk, Virgil. Te vagy a főigazgató. Az a te munkád.
Virgil visszanézett a nem-kőzetre.
– Fogalmam sincs. Talán műanyag? Gyurma?
Bud és Willa hallhatóan felsóhajtottak. Virgil felnézett rájuk.
– Szerintünk is erre a kettőre hasonlít – mondta Bud. – Csak nem akartuk kimondani. De most, hogy te megtetted, mi is így gondoljuk.
– Elárulnátok végre, hogy mégis mi folyik itt?
– Nem tudjuk – felelte Willa. – Kettőkor épp egy iskolai csoportot vezettem. A kő akkor még itt volt. Kicsivel fél hat után újra erre jártam, és már ezt találtam. – A tárlóban lévő, fehér tárgyra mutatott. – Bambán meredtem rá pár percig, aztán hívtam Budot. Ő pedig téged hívott. És most itt vagyunk.
– Hm. – Virgil felállt, és elhátrált a holdkőzet tárlójától. A külső burok fémből, kerámiából és plexiüvegből készített, négyszögletű hasáb volt. A plexiüvegen belül elhelyeztek egy második, háromszög alakú prizmát, amelyben a követ tárolták. A tárló körül közepesen széles perem futott körbe, részben hogy a látogatók ne maszatolják össze az üveget az orr- és ujjlenyomataikkal.
Virgil lassan körbejárta és megvizsgálta a teljes tárlót. Bud és Willa közben félreálltak.
– Látszólag nem nyúltak hozzá – mondta végül.
– Ennek én sem találtam nyomát – felelte Bud. – Jól van lezárva.
– Tehát kettő és fél hat között valamelyik látogatónk bejött ide,
szétszedte a tárlót, ellopta a követ, gyurmát tett a helyére, újra összerakta a tárlót, majd kisétált,
méghozzá anélkül, hogy ez feltűnt volna nekünk – mondta Virgil.
Becsületére legyen mondva, Bud teljesen nyomorult látványt nyújtott.
– Így nem történhetett. Viszont…
– Miért hoznának gyurmát? – kérdezte Willa. – Azt megértem, miért lopták el a kőzetet. Milliókat ér.
– Grammonként nagyjából háromszázezer dollárt – bólogatott Virgil. Ezt a Washington Post pár évvel ezelőtti cikkéből tudta.
– Világos. Jó, szóval megvolt a kirakatrablás. De hogy azt teszik a helyére? – Willa a nem-kőzetre mutatott. – Minek?
– És újra felépíteni a tárlót, miután szétszedték… – mondta Bud. – Elég fura.
– Egy holdkőzet ellopása is az – válaszolta Virgil. A Holdtárlat keleti oldalán lévő biztonsági kamerára nézett. – Azt megvizsgáltuk már?
Bud a tárló felé intett.
– Szerettük volna, ha előbb ezt látod.
– Hát, akkor ezzel megvagyunk – mondta Virgil. – Nézzük, a kamerák mit láttak.
A kamerák semmit sem láttak. Visszapörgették a felvételt, nagyjából oda, amikor Willa átvezette a délután kettes iskolai csoportot a múzeumon, aztán előretekerték. A látogatók 16:45-ig egyesével, párban vagy kis csoportokban bóklásztak arra. Egyikük sem maradt szokatlanul sok ideig a helyiségben. Egyikük sem csinált semmit a holdkőzettel, csak megnézte.
Az utolsó látogató, egy középkorú férfi 16:52-kor sétált át a helyiségen, megnézte a tárlókat, amelyek a különböző Apollo-küldetések holdra szállásairól emlékeztek meg, megvizsgálta a felszerelést, amelynek segítségével mintát vettek, és különböző tudományos feladatokat végeztek el. Körbejárta a holdkőzet tárlóját, elolvasta a rajta lévő információt. Amikor végzett, rápillantott a telefonjára, és elsétált a Határtalan terem felé. Egy pillanatra a kamera és a tárló között haladt el.
– Állítsd meg! – kérte Virgil. Bud megállította a videót. – Tekerd vissza. Figyeld a kőzetet.
Bud egy perccel visszatekerte a felvételt. A középkorú férfi lehajolt, hogy megnézze a követ. Aztán megfordult, és előásta a telefonját a kapucnis pulcsija zsebéből. Kis ideig a kijelzőre bámult, majd visszanézett a tárlóra, eltakarva a kőzetet. Amikor a Határtalan terem felé indult,
a kőzet látványosan világosabbnak tűnt a biztonsági felvételen.
– Megvan az emberünk – mondta Bud.
– Talán – bólintott meggyőződés nélkül Virgil. A férfi nem csinált semmit, csak egy helyben állt, és a telefonjára bámult. Hacsak nem rejtett valami ravasz kémtechnológiát a kapucnis pulcsija hátuljába, ami másodpercek alatt elolvasztja és újra felépíti a plexiüveget, illetve lecserél egy holdkőzetet egy hasonló méretű darab valamire, feltehetőleg gyurmára, ez a hapsi egyszerűen csak eltakarta a tárlót.
Mégis, jobb félni, mint megijedni.
– Tudunk róla bármit is? – kérdezte Virgil.
– Ha bankkártyával fizette a belépőt, akkor az alapján talán lenyomozhatjuk – vetette fel Bud.
– Akkor ki kell derítenünk, mikor jött be – mondta Willa.
Bud elmosolyodott.
– Ó, az menni fog. – Megnyitotta a múzeum elejében lévő biztonsági kamerák felvételeit.
Ők hárman a következő percekben azt figyelték, ahogy a rejtélyes idegen 16:28-kor megvásárolja a belépőjét, aztán ráérősen végigsétálja Armstrong életének korai szakaszát. Átugrották, amikor a Holdtárlatba ért, aztán tovább nézték, ahogy a múzeum zárása miatt látogatójuk végigsiet a múzeum második felén, kihagyja a holdra szállás bemutatóvideóját, illetve Armstrong későbbi pályáját és az Apollo utáni NASA-tárlatokat.
Csak az ajándékboltban állt meg, hogy vegyen egy holdas bögrét, amelyen forró víz hatására holddal kapcsolatos tények jelennek meg.
Bankkártyával fizetett a bögréért, és 17:01-kor elhagyta a múzeumot, ő volt az utolsó látogató. A parkoló kamerái felvették, amint pár perccel később elhajt egy Mini Cooperben. Jól látszott az ohiói rendszámtáblája.
– Így már biztosan eleget tudunk róla, hogy lenyomozzuk – mondta Bud.
– Az ember azt gondolná, hogy egy nagypályás bűnöző kicsit óvatosabb lenne – vetette fel Virgil. – Nem mestertolvajra utal a bankkártyás fizetés, meg hogy a saját kocsijával jött.
– Szerintem nem ő tette – mondta Willa.
– Én meg nem tudom, mit gondoljak – ismerte be Virgil.
– Hívnunk kéne a zsarukat – javasolta Bud. – És szólnunk kell valakinek az igazgatótanácsban.
Virgil erre elhúzta a száját.
– Még ne.
– Még ne? – Bud látszólag őszintén meglepődött.
– Ki tudnád nyitni a tárlót, Bud? – kérdezte Virgil, egy pillanatra elterelve létesítményvezetője figyelmét a témáról.
– Hogyne – bólintott a férfi. – De biztos, hogy jó ötlet?
– Azzal manipulálnánk a bizonyítékot – tette hozzá Willa.
– Pontosan tudni akarom, mivel állunk szemben, amikor felkeressük a rendőrséget és az igazgatótanácsot.
Tudni akarom, mire cserélték le a holdkőzetünket. Előbb jobban meg kell néznem.
Bud és Willa hitetlenkedve meredt rá.
– Jól van – sóhajtott fel Virgil. – Felhívom Herb Wopatot. Ő a rendőrfőkapitány, és benne van az igazgatótanácsban. Úgy két legyet ütünk egy csapásra. Ha idehívom, akkor hajlandó leszel felnyitni a tárlót?
– Ha Herb rábólint, akkor persze – mondta Bud.
Herb Wopat tíz perccel később érkezett meg – a kisvárosi életnek is megvannak a maga előnyei –, és azután tíz perccel Bud és Willa Wapakoneta rendőrfőkapitányának megbízásából elkezdte szétszedni a holdkőzet tárlóját. Virgil kihasználta a lehetőséget: kisétált a múzeumból, és felhívta a feleségét.
– Emily, baj van – mondta.
– Sejtettem, amikor nem értél haza egy órával ezelőtt – felelte Emily Augustine. – Megsérült valaki?
– Nem, senki. Úgy tűnik, lopás történt. Itt van Wopat rendőrfőnök, ő, Bud és Willa intézkednek éppen, de itt kell maradnom, amíg nem tisztázzuk a helyzetet.
– Tehát komoly dologról van szó.
– Ha nem derítjük ki, mi történt, akkor szerintem az igazgatótanács jó alaposan megkérdőjelezi majd, hogy alkalmas vagyok-e ellátni a munkámat – ismerte el Virgil.
– Az nem jó – mondta Emily. – A kitartottam lennél, amíg új munkát nem találsz. – Emily Augustine-nak háziorvosi praxisa volt a Lima Memorial Egészségügyi Ellátórendszer wapakonetai egészségügyi központjában, és többet keresett a férjénél. Többet is dolgozott – épp ezért vezették be a rendszeres randevúkat.
Másképp talán az életben nem látnák egymást.
– Rosszabbat is el tudnék képzelni – felelte Virgil –, de inkább megtartanám a munkámat.
– Teljesen érthető. Na jó, most az egyszer megúsztad, hogy kihagyod a randinkat. De ha hazaérsz, el kell mondanod mindent.
– Természetesen – ígérte Virgil. – És remélem tudod, hogy most azért elég rosszul érzem magam.
– Akkor jobb lesz, ha később kiengesztelsz – felelte pajkosan Emily. – Ne aggódj, nincsen semmi baj. Libbyre ennek ellenére is rásóztam az öccseit, szóval most kint ülök a teraszon, bort iszogatok, és nézem ezt a csodálatos égboltot.
Virgil felnézett, és sárga-narancssárga felhőket látott az alkonyat vörösségében.
– Tényleg csodálatos. Legalábbis amit látok belőle.
Magát a napnyugtát kitakarja egy Waffle House és egy McDonald’s.
– Nem is tudod, miről maradsz le – mondta Emily. – És nem csak a napnyugta ilyen gyönyörű. A Hold ma egészen ámulatba ejtő.
– Látszik a Hold? – Tegnap újhold volt, vagyis ma icipici szeletnyinek kellene lennie az égen, a Nap közelében; ilyenkor általában csak a napnyugta utáni pár percben látszik. Virgil nemcsak azért ismerte ennyire jól a holdfázisokat, mert egy repülő- és űrhajómúzeum főigazgatójaként dolgozott, hanem mert egy hónap múlva gyűrűs napfogyatkozás lesz, amely során a totalitás az Egyesült Államok keleti partvidékének legnagyobb részét érinteni fogja. Ohióban csak részleges napfogyatkozás lehet számítani, de ennyi is elég az Armstrong Múzeumnak, hogy előkészítsen róla az iskolák és kocka felnőttek számára egy sor ismeretterjesztő foglalkozást.
– Hogy látom-e? El se tudnám téveszteni! – mondta Emily a holdsarlóról. – Ebben a fázisban még sosem láttam ilyen fényesnek. – Ő és Virgil a főiskolán, egy holdfogyatkozás alkalmából rendezett eseményen találkoztak, ahová Emily az akkori pasijával érkezett, akit gyorsan dobott is, miután megismerte Virgilt. A házasságukban pozitív szerepet játszott, hogy bár nem az a szakmája, őt is érdekli az asztronómia. – Ezt neked is látnod kell – mondta a férjének.
– Waffle House és McDonald’s – emlékeztette Virgil.
– Viszont van lábad – mondta Emily. – Gyerünk, nézd meg! Szeretlek. – Ezután bontotta a vonalat.
Virgil elvigyorodott, és megfogadta a felesége javaslatát: végigsétált az Apollo Drive-on a Bellefontaine Streetre, Wapakoneta főutcájára, amely nagyjából kelet–nyugati irányban futott. Az eget itt-ott benzinkutak és gyorséttermek takarták ki, ám valóban látszott a Nap, és tőle nem messze a káprázatosan fénylő holdsarló.
Emilynek igaza volt. Virgil sosem látta még a holdnak ezt az icipici szeletét ilyen ragyogónak.
A nap még nem bukott teljesen alá, a hold mégis kegyetlenül jól látszott.
Egyik oldalról egy Murphy USA benzinkút, a másikról meg egy O’Reilly autóalkatrész-bolt keretezte, Virgil Augustine mégsem látott még ennél szebb csillagászati jelenséget.
Nem kellene ilyen fényesnek lennie, hívta fel rá a figyelmét az elméje.
Pofa be, ünneprontó! – vágott vissza a fejében.
Megcsörrent a telefonja. Bud kereste.
– Kinyitottuk – mondta. – Jobb lenne, ha visszajönnél.
– Minden oké?
– Csak gyere vissza, Virgil. – Ezután Bud letette.
Pár perc múlva Virgil újra a Holdtárlat termében állt. Ahogy kiért a folyosóról, és elhaladt a fejetlen szkafander mellett, felhúzta az orrát.
– Nagyszerű, akkor te is érzed – mondta Bud. Willa és a rendőrfőnök mellett állt oldalt.
– Mégis, mi ez a szag?
– Mondd meg te – mutatott a tárlóra Willa.
Kinyitották, és eltávolították a külső plexiüveg egyik lapját. Innen Bud, Willa vagy Wopat leemelte a háromszög alakú üvegprizmát, ami körbevette a nem-holdkőzetet. Az a satujában pihent, a szabad levegőn.
– Egy ujjal se nyúltunk hozzá – mondta Herb Wopat Virgilnek. – Úgy gondoltuk, meghagyjuk neked a megtiszteltetést.
– Babrált valaki a tárlóval? – kérdezte Virgil.
– Csak mi, amikor kinyitottuk – felelte Bud. – Szorosan le volt zárva.
Virgil odament a tárlóhoz, és mélyet szippantott. A szag sem az égett szénre nem emlékeztetett, amiről a Holdat megjárt űrhajósok beszéltek, sem a gyerekgyurma édes vegyszerszagára. Valami sokkal ismerősebb volt.
Mielőtt még alaposan átgondolhatta volna, hogy mit tesz, Virgil odanyúlt a satuba fogott tárgyhoz, megkarcolta a körmével, aztán lenyalta az ujját.
– Mégis mi a jó… – kezdte Herb.
– Ez sajt – jelentette ki Virgil.
– Tessék? – vágta rá egyszerre Bud és Willa.
– Ez sajt – ismételte Virgil.
Hosszú pillanatokig csend honolt a teremben.
Aztán Bud megkérdezte:
– Milyen sajt?
Virgil ezt elengedte a füle mellett, helyette inkább eltöprengett azon, hogy mi történt az imént, mit ízlelt meg, és mit látott pár perccel ezelőtt az égen. Aztán a nadrágjába törölte az ujját, elővette a telefonját, és felhívta barátját, dr. Julie Dosst, a Houstoni Űrközpont Holdanyagtárolójának munkatársát. Náluk a NASA Holdról származó mintáinak jelentős részét tiszta szobákban, inert nitrogénlégkörben tárolták.
Dr. Doss a hetedik csöngésre vette fel, pont mielőtt a telefon hangpostára kapcsolt volna.
– Virgil – mondta szigorúan.
– Mondd csak, mi újság ma a holdanyagaitokkal? – kérdezte Virgil, és várt.
Ezt olyan hosszú szünet követte, hogy Virgil azt hitte, megszakadt a vonal. Már épp letette volna, hogy újrapróbálkozzon a hívással, amikor dr. Doss újra megszólalt.
– Te Virgil – mondta. – Mégis mi a jó kurva élet folyik itt?
Fotó: Valuska Gábor
