Neal Stephensonnak megvan a maga markáns elképzelése a kortárs science fictionről. 2011-ben azért hozta létre a Project Hieroglyph nevű, írókat tömörítő kreatív kezdeményezést, hogy elterelje a műfajt a népszerű, ám tudományos szempontból általában teljes mértékben kiforratlan űroperáktól és YA-disztópiáktól. A projekt lényege, hogy olyan sci-fik születését segítse elő, amelyek a mai trendeknél optimistábban tekintenek a jövőre, nagy teljesítményeket, nagy találmányokat és nagy változásokat vizionálnak, tökéletesen következetesek saját, belső logikai rendszerükhöz, és nem utolsósorban majdani zseniket, tudósokat, világformálókat inspirálnak, és indítanak el a tudományos érdeklődés útján.
A 850 oldalas Seveneves ehhez képest azzal kezdődik, hogy a Hold felrobban, aztán azzal folytatódik, hogy az emberiség pár ezer főt leszámítva odalesz egy évezredekig húzódó, az egész Földet lángba borító meteoritzápor (a Kemény Eső) kezdetén.
Nesze neked, optimizmus, gondolhatnánk. De a lényeg éppen az, hogy Stephenson borzalmas, szélsőséges körülmények közt mutassa meg: az ember túlél bárhol, bármikor, bármi áron; lehet, hogy izzad, vérzik, mindent feláldoz, sőt, még az is lehet, hogy kiszenved, de előtte eléri, amit akar. Kár, hogy ebben az irtózatosan ambiciózus, monumentális, technokrata túlélőeposzban pont az egésznek a lényege veszik el: az ember maga.
Neal Stephenson: Seveneves - A hét éva
Fordította: Galamb Zoltán, Fumax, 2016, 853 oldal, 5995 HUF
Első mondat: A Hold mindenféle előjel és látható ok nélkül robbant fel.
Stephenson kétségkívül olyan hard sci-fit írt, hogy a fal adja a másikat. Oldalak tömény tucatjain át részletezi az emberiség megmentéséhez szükséges vívmányok kreálását, szállítását, összeszerelését, működését – ha az első száz oldalnak legalább a fele nem azzal telik, hogy a Nemzetközi Űrállomás kibővítését és benépesítését részletezi tudományos alapossággal, megeszem a kalapomat. Mindegyiket. (Sok kalapom van.) Később csak fokozódik a helyzet: meteorkibelezés, robotika, röppályák, üstökösbefogás – dialógusok csak néha, félénken és röviden bukkannak fel a masszív, véget nem érő leírások és magyarázkodások közepette, és akkor is úgy meg vannak pakolva szakzsargonnal és technikai részletekkel, hogy nem árt Bill Gatesnek lenni az értelmezésükhöz.
Mindez szép és jó és főleg nagyon érdekes. De mivel a könyv nagyjából háromnegyed részt ebből, tudniillik világépítésből áll (a harmadik harmadban, ahol az író besózott szupernerdként ismerteti az új civilizációt, ez az arány tovább nő), ez azt is jelenti, hogy a történet és a karakterek elsikkadnak. Képzeld el A marsit (kritikánk ITT) stílus és humor nélkül: problémák száraz, hosszas ismertetése, aztán problémák megoldásának száraz, hosszas ismertetése, aztán ugyanaz elölről, csak éppen A marsiénál sokkal-sokkal nagyobb léptékben és sokkal-sokkal nagyobb tétekkel. A két főhősnő, Ivy és Dinah ugyanolyan gondolkodásmódúak és világnézetűek, így egymással szinte felcserélhetőek, azok pedig, akikkel konfliktusba kerülnek, sekélyesen ábrázolt vagy már-már karikatúraszerű figurák (mint például az USA elnöke). A könyv végén az eleve felszínes történetmesélés ráadásul jókorát bukfencezik nem egy, hanem mindjárt két egy-a-milliárdhoz véletlennek köszönhetően.
Mindez különösen szomorú annak fényében, hogy Stephenson egyébként átkozottul jól tud karaktert és drámát írni – ha akar (csak ezúttal nem igazán akar). Mert pl. az emberiség megmentésére irányuló küldetés vége az egyik legizgalmasabb sci-fi olvasmány, amelyhez az utóbbi években szerencsém volt. Etika, evolúció, szociológia, tudomány és kihalásveszély ütközik össze egymással az emberi kicsinyesség, őrület, aljasság és az emberi nagyszerűség, optimizmus, állhatatosság káoszának árnyékában. Iszonyatosan depresszív, egyben felemelő oldalak, csupa csoda és borzalom.
Szóval amikor a Seveneves jó, akkor nagyon, sőt kivételesen jó, rakétameghajtással küldi a science fictont annak teljes potenciálja felé. Máskor azonban (és sajnos ez a gyakoribb) legfeljebb csak tisztelni lehet roppant ambíciójáért, tudományos pontosságáért és grandiózus ötleteiért, szeretni nem igazán. Mert túl rideg, túl nagy távolságot tart attól, amiről a műfajnak alapvetően szólnia kellene: az embertől.
