Lehet tudni önről, hogy sok évig tanított, de hogyan befolyásolta a tanári tapasztalata a mostani regényét, és esetleg kellett-e hasonló előítéletekkel szembenéznie, mint hősének, Rebecca Buckfastnek?
Sok mindent beleírtam a könyvbe, amit tanárként tapasztaltam,
hiszen tizenöt évig tanítottam. És amit megéltem, az ilyen-olyan formában megtalálta a maga útját a regénybe. Habár természetesen fikcióról van szó, de van benne egy megélt tapasztalat, ami nélkül nem lennék ugyanaz az ember, és valószínűleg nem is tudtam volna így írni arról a környezetről, ha nem tapasztaltam volna meg. Nagyon nehéz ilyesfajta realizmust elérni, ha az ember nem tud eleget arról a világról, amit a regényében benépesít.
Őszintén szólva, nehezen tudtam eldönteni, hogy főszereplője vajon hős vagy inkább antihős, protagonista vagy antagonista. Ön minek tekinti?
Szerintem ennek eldöntése az olvasókon múlik. A történetnek két protagonistája van, akik valójában egymás antagonistái, de általában nem gondolkodom ezekben a kategóriákban, a jófiúkban meg a rosszfiúkban. A könyveim ennél komplikáltabbak, ahogy a szereplők közti kapcsolatok is. Habár Rebecca objektíven tekintve nyilván nem egy jó ember, az ő történetét nem lehet szimplán egy gonosztevőének tekinteni.
A regényben van egy jelenet, amikor a kötet másik narrátora, Roy Straitley úgy fogalmaz, hogy Rebecca története úgy bomlik ki, mintha hagymát pucolna. Utóbbi személyisége is kicsit a hagymára hajaz, hiszen az ember sosem tudja, milyen rétegek bújnak meg egymás alatt. Önt mi fogta meg leginkább az ő karakterében?
Nos, valamennyi iskolai regényem főhőse Roy, és habár Rebecca már a második könyvben is feltűnt, itt most egészen előtérbe került, és nagyon érdekelt, ahogyan ő szakmailag felemelkedett. Tanári éveim során én is sok változásnak voltam szemtanúja, az iskola, ahol tanítottam, sokban hasonlított a regénybelire. Amikor tanítani kezdtem, akkor az iskolában, Rebecca Buckfasthez hasonlóan, egy női kisebbség tagja lettem, és volt, amit a saját tapasztalataimból aztán átadtam neki. És az is igaz, hogy néhány évtized alatt óriási változásokat láttunk végbemenni magunk körül.
Habár a cselekmény egy olyan eset körül forog, ami akkor történt, amikor a főszereplő még kislány volt, a megértéshez kulcsfontosságú az, hogy ő mit látott vagy mit akart látni. Mindez nagyban emlékeztet arra, ahogyan egy író dolgozik, hogy mi az, amit láttatni enged nekünk, olvasóknak a történeteiben. Beavatna kicsit az írás folyamatába, abba, ahogyan a mostani, vagy akár a többi pszichológiai thrillere megszületett?
Mivel a regényeim egyes szám első személyben íródnak, az olvasó egy ember perspektíváját, nem pedig egy általános szempontot fog kapni. Az elbeszélők általában megbízhatatlanok, és
még ha törekednek is az őszinteségre, akkor is csak az igazság egyetlen szeletét, egyetlen verzióját tudják felkínálni
– ez az oka annak, hogy több narrátort alkalmazok, így több nézőpontot tudok behozni. Egyetlen narrátorban sem lehet teljes mértékben megbízni – még akkor sem, ha ők ezt szeretnék.
Rebecca története valahol a Csokoládé hősnőjének történetét is felidézte bennem. Mindkét történetben erős, független nők jelennek meg, akik valamiféle változást indukálnak egy kicsi, zárt közösségben.
Én nem látok különösebb hasonlóságot, ugyanakkor alapvetően olyan szereplők érdekelnek, akik változásokat érnek el. A legtöbb történet úgy kezdődik, hogy megérkezik egy olyan karakter, aki valamit megváltoztat – az európai folklórban hosszú hagyománya van a meséknek, és közülük rengeteg úgy indul, hogy betoppan valaki. És azután ezek azok a dolgok, amik változásokat indíthatnak el egy közösségben.
Ez a könyve, ahogy már ön is említette, egy széria része, de személy szerint mi vonzza a sorozatokhoz?
Vannak olyan szereplőim, akik egynél több történetet akarnak elmesélni. Roy Straitley ilyen, és kíváncsi voltam, hogy mi történik majd vele, és hogyan éli túl – ha egyáltalán túléli – a St. Oswald-beli változásokat. Roy az egyik kedvenc szereplőm, sok olyan embert ismerek, mint ő, sok hozzá hasonló emberrel dolgoztam együtt – egyszerűen csak folytatni akartam a történetét.
Benne van esetleg az is, hogy íróként egy jól ismert világ kapuján léphet be ismét?
Az biztos, hogy
öröm továbbépíteni egy olyan világot, amit az ember maga hozott létre.
A világ változik, a környezet nem marad ugyanolyan, és szerettem volna végigkísérni azokat a változásokat, amelyek az egyes könyvek között következtek be. Emellett nagyon szeretem a szereplők történeteit, és kíváncsi voltam, mi történik velük legközelebb. Különösen ennél a könyvnél éreztem, hogy az iskola legalább annyira szereplője a történetnek, mint bárki más.
Többször mesélt már róla, hogy nagyon fontosak önnek az illatok – írás közben is. De mit jelent ez pontosan?
Ez egy olyan trükk, amit a színházi előadásokon sajátítottam el. Az illatok érdekes mód segíteni tudnak abban, hogy az ember belekerüljön egy karakterbe. Így aztán minden könyvemhez hozzárendelek egy illatot; kicsit olyan ez, mintha az ember levágná ezzel az utat, mivel az illatok érzelmi úton működnek. Egy illat néha jobban előhoz egy-egy emléket, mint bármi más. Az én esetemben szerintem nagyon jól működik, így aztán minden könyvemnek van egy illata.
Már beszéltünk arról, hogy tizenöt évig tanított – a Csokoládé sikere kellett ahhoz, hogy abbahagyja a tanítást?
A Csokoládé előtt lehetőségem volt tanítani és könyvet is írni, de miután a Csokoládé olyan sikeres lett, és rengeteg országban kiadták, egy idő után azzal szembesültem, sok időmet elviszi, és valamit fel kell adnom. Így aztán feladtam a teljes munkaidős tanári állásomat, ami persze nem jelenti azt, hogy az ember azután mindig teljes munkaidőben írjon, hiszen ez a munka sok promóciós tevékenységgel, utazással is jár. Sok olyan dologgal, ami nem írás, de mégis abból adódik, hogy valaki író.
Van esetleg olyan, amit nagyon hiányol a tanári időszakából?
Amit hiányolok, hogy
az iskolák tulajdonképpen olyanok, mintha történetgyárak lennének.
A közösség rengeteg sztorit kreál, az embernek olyan érzése van, mintha örökösen valami dráma zajlana, egyfajta szappanopera. Ez egyszerre kimerítő és stimuláló.
Akármilyen közhelyesnek hangzik, de az írás mindig az olvasással kezdődik. Érdekelne, hogy ön milyen olvasó volt gyerekként, különösen úgy, hogy egy kétnyelvű családból származik. Mindez hogyan hatott önre?
A kétnyelvűség azzal járt, hogy hozzáférésem volt az angol és a francia nyelvű könyvekhez is. A szüleimnek és a nagyszüleimnek is megvoltak a maguk történetei, amiket elmeséltek, és szerencsém volt, hogy az irodalomhoz, a zenéhez, a versekhez, a kultúrához két különböző nyelven jutottam hozzá. Már kiskoromban nagyon izgatott az olvasás, és persze az is, hogy történeteket meséljek. Mivel mindkét szülőm tanár volt, rengeteget meséltek a munkájukról, és azzal a benyomással nőttem fel, hogy a tanítás bizonyára nagyon izgalmas munka, hiszen mindig történik valami érdekes.
Nem olyan rég azt mondta, hogy a fiúkat gyakran épp az apjuk riasztja el az olvasástól azzal, hogy túl lányos tevékenységnek bélyegzik az olvasást. Magyarországon az a tapasztalat, hogy a fiúk olyan 12 éves koruk körül kezdenek elfordulni az olvasástól. De mit lehetne tenni, hogy ez ne legyen így, hogy a gyerekek – fiúk és lányok egyaránt – örömmel olvassanak? Van erre valami trükkje vagy tanácsa?
Szerintem meg kell vizsgálni az okokat, amiért a gyerekek felhagynak az olvasással. Ezen okok egy része a szülőkre vezethető vissza.
Ha azt akarjuk, hogy a gyerekünk olvasson, fontos lenne látnia, hogy mi magunk is olvasunk.
Tanárként emellett azt láttam, hogy sok szülő kontrollálni akarja, mit olvasson a gyereke, ami általában nem valami jó ötlet. Azok a szülők szoktak beavatkozni, akik ítélkezőn állnak a gyerekeik olvasmányaihoz, akik például azt mondják, minek választasz képregényeket, vedd elő inkább a klasszikusokat. Ezzel viszont csak azt érik el, hogy a gyerek teljesen felhagy az olvasással. Szóval, szerintem kulcsfontosságú a csendes bátorítás, valamint hogy engedjük a gyereket szabadon megválasztani, hogy mit is akar olvasni.
