Joanna Williams természetesen jól tudta, mi a helyzet Magyarországon, hiszen egy korábbi interjúban is hangoztatta, mennyire egyetért a kormány családpolitikai intézkedéseivel. Ennek a múlt csütörtöki, Brain Baros beszélgetésen ismét több ízben hangot adott. Először a moderátor ellenvetésére - miszerint a legtöbb, családokat érintő intézkedéseket férfiak hozzák - reagált úgy, hogy
Magyarországon éppen a leginkább egy nő, a köztársasági elnök promotálja a családbarát intézkedéseket, míg ezzel szemben vannak olyan nők, akik a család ellen dolgoznak.
A beszélgetés, melyben a moderátor egyébként következetesen a szerző opponenseként szerepelt a színpadon, szintén a kormány családbarát intézkedéseinek méltatásával zárult, ekkor Williams az “anyaság kontra karrier” témáját feszegető, közönség soraiból érkező kérdésére válaszolt azzal: ő is megélte ezt a dilemmát, három gyermek dolgozó édesanyjaként és személyes példája alapján is állítja, hogy mindkettőre csak akkor van esély, ha a nők nincsenek magukra hagyva a családjukban. Éppen ezért szimpatikus neki a magyarországi családbarát politika, mivel a családot közösségként képzeli el és egy közösségben a nőnek is több lehetősége van egész életet élni.
Az előadás során még sok minden más is elhangzott - például, hogy a tanulást tekintve a nők vannak többen és előnyösebb helyzetben, végzettségük miatt pedig sok helyen a munkaerőpiaci viszonyok között is több a lehetőségük mint a férfiaknak vagy, hogy soha nem kerestek még ilyen jól a nők -, viszont ez az a gondolatmenet, ahol személyes beszélgetésünk során felvettük a szálat, ezért innen érdemes folytatni.
Szokatlan elszigeteltség vagy héköznapi tapasztalat?
Az ellenvetések sorát azzal kezdtem, hogy bár a neveltetésünk és tanulmányaink során valóban úgy tűnik, hogy minden ajtó nyitva áll előttünk, ez radikálisan akkor változhat meg, amikor az ember anya lesz, hiszen az elszigeteltség-élményt ad, főleg, ha nem számíthat a családjára. Joanna Williams szerint azonban “szokatlan, hogy egy nő teljesen elszigetelten, a közösség többi tagjától távol tevékenykedjen és viselje a gyereknevelés terheit”, mivel “az egyszülős családok kisebbségben vannak” és nem szabad megfeledkeznünk a férjekről, apákról, valamint a tágabb családról sem. Azzal viszont nagyon is egyetértett, hogy ha kiesik vagy nem működik jól az intézményrendszer, amellyel a gyerekeink nap mint nap érintkeznek, az nagyon megterheli a családokat. Neki személyes tapasztalata erről a covid miatti lezárások alatt volt, amikor az akkor 13 éves lánya addigi teljes szociális hálóját és intézményrendszerét egyszemélyben kellett pótolnia. “Szörnyű volt. Úgy éreztem, hogy nekem kell az anyja, a tanára, a legjobb barátja lennem.
Nem szeretnék a lányom tanára lenni. Az anyja akarok lenni. Úgy akarom iskolába küldeni, hogy tudom, hogy van egy jó tanár az iskolában, és hogy vannak orvosok, nővérek, szociális munkások, barátok, klubok, kultúra körülötte.
Azt akarom, hogy a társadalom része legyen, és ne minden rám háruljon, mert túl sok lenne egy embernek mindezeket a feladatköröket egyszemélyben elvégezni. És talán ez az a pont, ahol még mindig egyenlőtlenségeket tapasztalunk, mert szerintem a kultúránk is azt sugallja, hogy az anya sokkal fontosabb, mint az apa. Kezdetektől fogva ez az üzenet, attól a pillanattól kezdve, hogy a nők teherbe esnek.” Joanna Williams szerint már a babavárást is rögtön beárnyékolhatja az az - egyébként nőktől is jövő nyomás -, hogy “minden, amit eszel, minden, amit iszol, a lelkiállapotod, mindezek a dolgok hatással vannak a babára. Ha nem szoptatsz egy évig, és nem tartasz be minden egyes szabályt, akkor rossz anya vagy, és a gyermeked sérülten fog felnőni, és ez az egész teljesen a te hibád. Ez is mérgező. Gyakran a nők azok is, akik ezt a fajta idealizált képet terjesztik arról, hogy mit jelent anyának lenni. Azt hiszem, azt végül nem mondtam el a pódiumbeszélgetésben, mert lejárt az időnk, pedig fontos:
nem hiszem, hogy lehetsz tökéletes anya úgy, hogy tökéletes karriered van mellette, de lehetsz elég jó anya és lehet elég jó karriered. Mindig nehéz döntéseket kell majd hoznod.
Nem lehetsz napi 25 órát otthon és napi 25 órát a munkahelyeden. Ezek a döntések szerintem inkább a nőkre hárulnak, mint a férfiakra, és nagyon-nagyon nehéz ezeket egyfolytában meghozni."
Nem minden férfi toxikus
Ugyanakkor a Nők vs feminizmus szerzője szerint legalább annyira fontos a nőket érő más toxikus hatásokról beszélni. Például arról, hogy az egyenlőtlenségekről nem csak férfi-női, de társadalmi rétegek szűrőjén keresztül is kell beszélni, és nem biztos, hogy mindig a férfi-női egyenlőtlenség az elsődleges, hiszen “nagyon sok különbség lehet egy felső-középosztálybeli nő és egy munkásosztálybeli nő között, de ugyanez elmondható a férfiakról is.”
Szerinte a legnagyobb probléma az, hogy a férfiasságot eleve toxikusnak, a nőket pedig áldozatnak látja és láttatja a feminizmus a #metoo mozgalom óta, miközben nem minden férfi toxikus és nem minden nő áldozat. Úgy látja, nagyon kellene a férfiasságnak azokról a pozitív értékeiről is beszélni, amiket most gyakran toxikusnak állítunk be, pedig nagyon nagy szükség van rájuk.
Az erő, a határozottság és a bátorság fontos értékek, amelyeket nem kellene kidobnunk. Szerinte mindig a nők kezében van a személyes döntés lehetősége, és a határhúzás a kulcs.
Úgy véli, hogy a legtöbb nő a nyugati társadalmakban ma élhet úgy, ahogy szeretne. Ez azonban - hangozhat az ellenvetés -, megint nem antifeminista megközelítés, hiszen mindez a feminizmusból ered.
“Nem vagyok antifeminista - feleli. - Szerintem a férfiak és a nők egyformán képesek arra, hogy bármit megtegyenek a világon. És szerintem a nőknek és a férfiaknak teljesen egyenlő jogokkal kellene rendelkezniük. A nőknek ott kellene ülniük az elnöki székben, és mindenféle székben. Az én aggodalmam az, hogy a modern feminizmus azt mondja a nőknek, hogy nem tehetik meg ezeket a dolgokat, mert van egyfajta szexista összeesküvés, amely megakadályozza őket abban, hogy mindezeket megtegyék, hogy mindezt még csak megpróbálni is túl stresszes és túl nehéz, mert szexista főnökökkel és szörnyű emberekkel fognak találkozni, akik meg akarják akadályozni őket ebben. De igen, teljesen úgy gondolom, hogy a férfiak és a nők ugyanolyan intelligensek, ugyanolyan tehetségesek, és egyenlő jogokkal kellene rendelkezniük.”
Nem minden nő áldozat
A beszélgetésünk ezen a pontján felvetem, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak 90 százaléka nő és sokan a munkahelyükön is ki vannak téve mindennapi szexizmusnak, ezért talán nem érdemes a feminizmus szemüvegét sietve eldobnunk. “Az, hogy a családon belüli erőszak legtöbb áldozata nő, nem jelenti azt, hogy a legtöbb nő a családon belüli erőszak áldozata” - feleli Joanna Williams. Szerinte
“a legtöbb nő nem traumatizált. A családon belüli erőszak élménye viszont abszolút traumatizáló.
Ezért van szükségünk menedékhelyekre, ahol védelmet kell nyújtanunk a családon belüli erőszak áldozatává vált nőknek. Viszont úgy gondolom, hogy nagyon fontos felismerni, hogy a családon belüli erőszakot elszenvedő nők bűncselekmény áldozatai, és megfelelően kell kezelni őket, mint bűncselekmény áldozatait. De a nők többsége szerencsére nem az.”
Magyar nő valósága vs. brit nő valósága?
Úgy jöttem ki erről a beszélgetésről, hogy bár nagyon sok mindenben nem értettünk egyet, mégis felvillanyozott. Valami mégsem hagyott nyugodni. Talán elsőre az a legbosszantóbb ebben az egészben - próbálom magamat megfejteni -, hogy idejön egy szimpatikus nő Nagy-Britanniából, akit támogató közeg vesz körül, azt csinálja, amit szeretne és meg tudja élni az anyaság örömeit is annak terhei mellett, és úgy tesz, mintha az élet mindenki számára nyitható ajtók sorozata lenne, és mi, (tehát az ősszes többi) nők lennénk azok, akik sötét szobába zárjuk magunkat akkor is, amikor kiléphetnénk. Sok szempontból elgondolkodtató lehet ez a gondolatmenet és
nehéz eldönteni, hogy az igazságtartalma miatt felkavaró, vagy azért, mert hiányzik belőle az empátia azok felé, akik éppen nem látnak kiutat, és akiket mindenki magukra hagy.
Akik nem tudják, miből fizessenek tanári fizetésből albérletet és osztálypénzt egyszerre, hogy legyenek éjszakai műszakban, majd másnap gyerekeik elérhető, legalábbis funkcionáló anyjaként jelen, miközben a CSOK-os házak egyre nagyobb területeket szakítanak ki a budapest környéki zöld felületekből. Ráadásul, a CSOK és a családbarát támogatások egész sora sem lehet garancia arra, hogy az anyák ezekben a házakban ne legyenek ugyanannyira magukra hagyva, ha összeomlanak az intézményrendszerek körülöttük, mint bárhol máshol a világon. Ha - és ebben egyetérthetünk Joanna Williamsszel - egyedül hagyja őket a partnerük, a többi nő vagy a társadalom.
Joanna Williams egy végtelenül kedves, nyitott nő, akivel nagyon jó beszélgetni. És sok mindenben igaza is van. Ugyanakkor, csakúgy, mint könyvének olvasása közben, az lehet az érzésünk, hogy megvitatni érdemes gondolatait sokszor túlzó kijelentések, a magyar nők tapasztalatainak hiánya teszi mégis valahogy ide nem illővé. A magyar közeg ismeretének hiánya, melyben az erőforráshiányos intézményekben dolgozó erőforráshiányos tanárok és nővérek - többségében nők - próbálnak fenntartani rendszereket, amiknek a férfiak rég hátat fordítottak (és akik nem, azok valóban nincsenek jobb pozícióban az ott helytálló nőknél).
Az pedig, hogyha az intézmények erőforráshiányosak, mindig otthon csapódik le, elsősorban az anyák vállán, mert nekik kell pótolni mindazt, ami kórházban, iskolában nem áll rendelkezésre.
És ebben, sajnos, megint csak egyetértettünk egymással.
