A feminizmus és a környezetvédelem sok ponton összekapcsolódhat. Elsősorban azért, mert a patriarchális, kapitalista társadalom mind a nőkre, mind a természetre kizsákmányolható erőforrásként tekint (erről írtunk korábban ebben a cikkünben). A fogyasztói társadalommal járó, kizsákmányoló attitűd és az ezzel járó terhes örökség pedig még inkább láthatóvá válik, ha a nyugati világon túlra tekintünk. Chimamanda Ngozi Adichie többkötetes nigériai-amerikai feminista szerző We Should All Be Feminists című könyvében és azonos témájú TED Talk videójában beszélt a női természet félreértéséről, és arról miért is kellene mostantól másként nevelnünk fiainkat és lányainkat.
Bár a beszéd több mint egy évtizedes, több szempontból is megérdemli a figyelmet ma is. Egyrészt bár Adichie 2014-es Az aranyló fél napkorong és ’17-es Americanah című regényei magyarul is megjelentek (írtunk is róla ITT és ITT), We Should All Be Feminists – egyébként igen rövid – könyvét nem fordították még le magyarra. Másrészt állításai ma is érvényesek, és kelet-közép-európai kontextusban is húsbavágóak lehetnek. A feminizmus és a nők jelenléte (vagy annak hiánya) pedig mind a döntéshozatalban, mind pedig az egyéni felelősség kérdésében a klímaválságot illetően is felértékelődött, az életkörnyezet alakításának szerepe a Covid alatt egyre nagyobb szerepet kapott, ebben pedig megint csak láthatóbbá válhattak a zöld és a női szempontok.
Nehéz csomag
„A feminizmust sok nehéz, negatív csomaggal pakolták meg, minthogy utálod a férfiakat, a melltartót és az afrikai kultúrát” – mondja a szerző a TED Talk videójában. A szerepfelfogások és a feminizmus megítélésével kapcsolatban Nigériában szerzett tapasztalatai alapján kifejti, hogy amikor a legjobb barátja először feministának nevezte, körülbelül azzal a hangsúllyal tette, mintha ez a szó terroristát jelentene. Afrikai értelmiségi nők részéről pedig azzal a kritikával szembesült, hogy a feminizmus a Nyugat terméke, ami nem része az afrikai kultúrának. „Miközben a Föld össznépességét tekintve kicsivel több a nő, a világon mindenütt férfiak vannak vezető pozícióban és minél feljebb mész, annál kevesebb nőt találsz. Szóval, szó szerint férfiak uralják a földet” – mondja Adichie, aki szerint mindennek valóban volt értelme évszázadokkal ezelőtt: amikor a fizikai erő volt a túlélés legfontosabb záloga, értelemszerűen egy fizikailag erős embernek kellett vezetnie a közösséget.
„Ma egészen más világban élünk. Most nem a legerősebb, hanem a legkreatívabb, legintelligensebb, leginnovatívabb emberek a legjobb vezetők, és ezek nem hormonális tulajdonságok. Mi fejlődtünk, de a nemekkel kapcsolatos elképzeléseink nem tudnak fejlődni.”
Adichie szerint ennek egyik iskolapéldája az a jelenség, hogy Afrikában az éttermekben csak a férfiaknak köszönnek a pincérek, és ha nő fizet a vacsoráért, azt is a férfinak köszönik meg, mivel azt feltételezik, hogy bármilyen pénzzel is rendelkezzen a nő, az csakis a férfitól származhat. Adichie nem hibáztatja a pincéreket, mivel viselkedésük lenyomata annak, amit a társadalom tart a nemekről: hogy a férfiak fontosabbak a nőknél. Mégis, valahányszor ez történik, láthatatlannak érzi magát.
Miért neveljük másként?
Amikor Adichie megírta Americanah című regényét arról, hogy milyen fiatal nőnek lenni Lagosban, a kiadója azzal a kritikával illette, hogy a szöveg „túl dühös” lett. Mire ő azt felelte: „Persze, hogy dühös vagyok. Mindenkinek dühösnek kellene lennie”. A nemi szerepek, ahogyan ma működnek, súlyosan igazságtalanok, de a düh pozitív változást is hozhat magával, állítja a szerző, aki mindemellett reménykedik is, mert hisz „az emberiség nagyszerű képességében a változásra: hogy képesek vagyunk újraértelmezni magunkat egy jobb életért.”
„Kezdjünk el egy jobb, igazságosabb világról álmodozni és tervezni, boldogabb férfiak és boldogabb nők világáról, akik igazabbak magukhoz és egymáshoz.”
Ezt pedig Adichie szerint úgy érdemes elkezdeni, hogy másként neveljük a lányainkat és a fiainkat, mint ahogy eddig tettük. Eddig szülőként „rossz szolgálatot tettünk” mind a fiaink, mind a lányaink nevelését illetően, mert elfojtottuk a fiúk emberségét és a férfiasságot nagyon szűken értelmeztük. „Nehéz, kicsi ketrec lett a férfiasság, és a fiainkat bezártuk oda. Azt tanítjuk nekik, hogy féljenek a félelemtől, a gyengeségtől, a sebezhetőségtől, hogy maszk mögé rejtsék saját magukat, mert kemény férfiaknak kell lenniük.”
Az ökofeminizmus képviselői szerint a nőknek és a természetnek nem csupán hátteret kellene adniuk egy erőforrások felett rendelkező, kizsákmányoló rendszernek, hanem szervesen az élet és a kultúra részévé kellene válniuk.
Tovább olvasokDe mi lenne, ha a fiúkat és a lányokat is úgy nevelnénk, hogy a férfiasságnak nincs köze a pénzhez és az erőhöz? Persze most még az a történelmi helyzet, hogy a legtöbb erőforrást a férfiak birtokolják, de már van a nőknek is pénzük, jövedelmük, és ha elkezdjük most a gyerekeket másképp nevelni, ezek a szerepfelfogások megváltozhatnak a következő 50-100 évben. De mindeddig – állítja Adichie – a legrosszabb, amit a férfiakkal tettünk, hogy azt éreztettük velük, keménynek kell lenniük. Ám „minél keményebb férfinak kell valakinek lennie, annál gyengébb az egója” – állítja Adichie, aki nem áll meg itt, mert szerinte:
„Még ennél is rosszabb szolgálatot teszünk a lányoknak, ha arra neveljük őket, hogy kiszolgálják a férfiak törékeny egóját. Arra tanítjuk őket, hogy húzzák össze magukat, legyenek kisebbek. Azt szoktuk mondani a lányoknak, hogy lehetnek ambícióid, de ne legyen túl sok. Lehetsz sikeres, de ne légy nagyon sikeres, mert ezzel fenyegetnéd a férfit. Ha te vagy a kenyérkereső, úgy kell tenned, mintha nem lennél az, különösen társaságban, különben férfiatlanítod őt.
De ez maga a kérdés: miért fenyegető a nő sikere a férfi számára?”
Az eredendő (nő)bűn
A házasság lehet jó dolog: öröm, szerelem és kölcsönös támogatás forrása, de miért készítjük fel a lányokat a házasságra, és miért nem tanítjuk a fiúknak is ugyanezt?
Bár Adichie a nigériai helyzetet elemezve mondja, megállapításai sokaknak itthon is ismerősek lehetnek. Egy nem házas nőről úgy gondoljuk, hogy saját hibájából alakult így az élete, egy nem házas férfiról viszont azt, hogy egyszerűen csak nem találta meg a neki valót.
Ahogy a házasságról beszélünk, amilyen szavakat használunk, az inkább tulajdoni viszonyt ír le, semmint partnerit. A tisztelet szót úgy értelmezzük, mint valamit, amit a nő mutat a férfi felé, de sokszor nem úgy, mint amit a férfi mutat a nő felé.
Sokan mondják – férfiak és nők is – Nigériában, hogy a „házasságom békéje érdekében tettem”. Ha egy férfi ezt mondja, az olyasmire vonatkozik, amit egyébként sem kellene csinálnia – például, hogy nem minden nap, csak hétvégenként megy el kocsmázni. Ha egy nő mondja ezt, az általában azt jelenti, hogy ő egy munkalehetőségről, egy álomról, egy karrierről mond le. „A nőknek azt tanítjuk, hogy a kapcsolataikban a kompromisszum az ő területük. A lányokat versengésre neveljük – de nem a munkával kapcsolatban –, hanem a férfiak figyelméért. Azt tanítjuk nekik, hogy nem lehetnek szexuális lények úgy, ahogy a fiúk azok. Ha fiaink vannak, nem bánjuk, ha tudunk a fiunk barátnőiről. De hogy a lányunknak partnerei legyenek? Az tilos. A lányokat szüzességre és szűziességre neveljük, de a fiúkat nem – sokat gondolkodtam azon, hogyan is lehetne ez kivitelezhető? Mert, értitek, sehogy nem jön ki a matek…”
Adichie szerint a fiúkat úgy neveljük, mintha elfogadható lenne, hogy „kontrollra képtelen vadak” legyenek. „Ennyire keveset gondolunk róluk.
A lányoknak a szégyent tanítjuk: zárd össze a lábad, takard el magad, mintha pusztán azért, mert nőnek születtek, máris bűnösek lennének valamiért.
És ezek a lányok nőkké válnak, akikben nem tudatosul, hogy vannak, lehetnek vágyaik. Nők lesznek, akik elhallgattatják saját magukat. Nők, akik nem tudják, valójában mit gondolnak. Nők, akik a színlelést külön művészeti ággá fejlesztették.”
A nemi szerepekkel a szerző szerint az a probléma, hogy azt írják elő, hogyan kellene lennünk a világban férfiként és nőként, ahelyett, hogy felismernénk, milyenek vagyunk valójában. „Képzeljék el, mennyivel boldogabbak és szabadabbak lennénk, ha nem nyomnának össze a nemünkkel kapcsolatos elvárások terhei. Mi lenne, ha gyerekeinket a képességeik és érdeklődési körük szerint nevelnénk a nemi szerepelvárások helyett? A főzés például nagyon hasznos tevékenység a fiúknak is. Miért is hagynánk más kezében a saját magunkról való gondoskodás képességét?” – veti fel Adichie.
A genderről, társadalmi szerepelvárásokról beszélgetni nem könnyű, férfiaknak és nőknek is nehéz téma, ami sokszor azonnali ellenállást szül. Sok férfi nem is gondolkodik nemi szerepekről vagy észre sem veszi azokat, és Adichie szerint ez a probléma része: „Nagyon sok férfi úgy gondolja, minden rendben van így, és ezért nem tesznek semmit a változásért. Pedig a társadalmi nem, az osztály és a bőrszín különböző formái az elnyomásnak és sokszor vakok egymásra.”
Férfiak és nők különbözőképpen tapasztalják a világot: az, hogy férfinak vagy nőnek születünk, meghatározza, milyen színekben látjuk a világot és mik a lehetőségeink, de ezek megváltoztathatók. „A kultúránk változhat, hiszen nem a kultúra teszi az embert, hanem az ember teremti a kultúrát. Tehát, ha a nők teljes befogadása és elfogadása az emberiségbe nem része a kultúránknak, azon muszáj változtatnunk.
Feminista szerintem az a férfi vagy nő, aki azt mondja: igen, probléma van a szerepfelfogásainkkal, azzal, ahogyan ma a nemi szerepeket látjuk és muszáj helyrehoznunk. Muszáj jobban csinálnunk.”
*
Chimamanda Ngozi Adichie amerikai-nigériai szerző. Számos irodalmi díjat nyert, mint az Orange Prize for Fiction, a Best American Short Story, a Commonwealth Írók Díját vagy az O. Henry-díj. Kreatív írást, afrikai irodalmat tanított a Princeton, majd a Harvard egyetemen. Adichie-t 2010-ben a The New Yorker irodalmi magazin a 20 legjobb negyven év alatti író közé választotta. Az 2013-ban megjelent Americanah Heartland Díjat nyert. A könyv alapján készített filmet a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon 2013-ban mutatták be. Legújabb kötete, a Notes on Grief 2021-ben jelent meg.