Az ökofeminizmus képviselői szerint a nőknek és a természetnek nem csupán hátteret kellene adnia egy erőforrások felett rendelkező kizsákmányoló rendszernek, hanem teljesen az élet és a kultúra részévé kellene válnia.
Ahogyan a feminizmusnak is többféle megközelítése és irányzata létezik, igaz ez az ökofeminizmusra is. Alapja, hogy rámutasson arra a kizsákmányolásra, amelyet a kapitalista berendezkedés okozott a nők és a természet kárára. Az ökofeminizmus körülbelül négy évtizede jelent meg egyszerre politikai mozgalomként és kritikai diskurzusként, külföldi irodalma ezalatt nagyra duzzadt, ám magyarul eddig néhány alaptanulmány és szakszöveg jelent csak meg.
Bár nem kifejezetten ökofeminista irodalom, a nők szükségszerű másságát és kizsákmányolását, a nőiesség kultuszán alapuló félreértését Betty Friedan is feldolgozta a ’60-as évek USA-jában kultikussá vált könyvében, amelyet 60 év után nemrég magyarul is kiadott a Noran Libro. (ITT eléred a kötetről szóló cikkünket, ITT pedig bele is olvashatsz.) Friedan a nőkkel kapcsolatban azt is kiemelte, hogy a privát szférába száműzetésük a fogyasztói társadalom sarokkövét is letette: nem létezett fontosabb vásárló és fogyasztó erő, mint az amerikai háziasszony. Aki ugyanakkor éppen biologiai meghatározottsága, tehát vélt/valós „természete” miatt száműzetett a közéletből (és úgy általában a világ folyásából és a történelemből) a magánszférába: neveli gyermekeit, vezeti a háztartást, szolgálja férjét és eközben nem érti, miért nem boldog. Ebben a boldogságkeresésben torz módon hivatott támogatni őt a nőiesség kultusza, amit a szerep köré építettek – ha kérdés merülne fel, vajon jól sikerül-e ez a kultuszépítés, gondoljunk csak arra a képre, ami a 60-as évek amerikai háziasszonyáról azonnal az eszünkbe jut. De a kultusz önmagában nem tölti ki a nőkben sajgó hiányt, mivel – mint Friedan állítja –, az ember (beleértve a nőt is), nem így működik.
A nők és a természet kizsákmányolásáért súlyos árat fizettünk
Míg az ökofeminizmus világszerte ismert fogalommá vált, meghatározásában és abban, hogy ki mire helyezi a hangsúlyt, lehetnek különbségek. Németországban például az ökofeministák leginkább az „imperialista életmódot” tartották a nők és a természet kizsákmányolásának alapjának, míg az Egyesült Államokban az ökofeminizmus inkább a kulturális elemzés eszközeire támaszkodott: képviselői szerint a nőket ősidők óta megalázottság éri, amiért a férfiakat az állampolgársággal, a nőket pedig a természettel azonosítják.
A patriarchális „másikká tétel” („othering”) hierarchiája azonban a nőktől lefelé haladva kiterjedt a gyerekekre és az állatokra, növényekre, levegőre, vízre, kövekre és az őslakosokra, erőforrásként tárgyiasítva mindegyiküket.
Ariel Salleh Ökofeminizmus című tanulmánya szerint létezik tehát egyfajta „nemi uralom”, ami politikai elnyomások egész komplexumának alapja. Az ökofeminizmus emiatt egyszerre feminista és ökológiai politika.
Az ökofeminizmus másik meghatározó eleme, hogy kritikával illeti azt a dualista világnézetet, amely a nőket a természethez közelebbinek, – ezzel egyidejűleg – kiszámíthatatlannak, szeszélyesnek, tisztátalannak írta le. Az évszázadok során a nemi ideológiának ez a kettéosztása indokolta az „alacsonyabb rendű mások” száműzését a társadalmi élet peremvidékére (sőt, a nők esetében annak hátterébe, a privát szférába) és gazdasági erőforrásként való fel- és kihasználását, amiért súlyos árat fizet a Föld egész élővilága.
Salleh rámutat arra is, hogy ma a különböző etnikumokba tartozó nők hozzák létre globálisan a bruttó hazai össztermék (GDP) kétharmadát – díjazás nélkül.
Nők adják a világ szegénységének háromnegyedét, ám csupán a világ összes tulajdonának egy százaléka fölött rendelkeznek.
Háttér és környezet
Az ökofeministák szerint már a szavak is, amelyeket használunk a természet és a nők szférájának leírására, szimbolikusak: azt jelzik, hogy máshol, valahol a kultúrán és a szellem szféráján kívül, annak hátterében, annak környezetében vannak, tehát nem szerves részei.
Másik alapmű az ökofeminista szakirodalmat tekintve Val Plumwood Feminizmus-ökofeminizmus című tanulmánya, amely magyarul az Oikosz és Polisz című tanulmánykötetben jelent meg. Ebben fogalmazza meg a szerző, hogy „az anyák láthatatlanná válása az a pont, ahol a feminista elméletek eltérő szálai összefonódnak. Az a mérhetetlenül lényeges fizikális, lelki és szociális készség, amit az anya tanít a gyerekének, pusztán háttérként szolgál a valódi tanuláshoz, mely az ész és tudás hímnemű világának képezi részét. Így lesz az anya maga is háttér, akit a gyerekéhez vagy annak apjához való viszonyban értelmeznek, mint ahogy a természet is „környezet” az emberhez viszonyítva. Amint a nyugati személyiség is a természettel szemben, annak elutasításán keresztül határozódik meg, úgy az anya „terméke” – rendszerint a fiúgyermek – is az anya lényével szembeállítva határozza meg férfiúi önazonosságát – főleg ami a nevelést illeti –, kirekeszti azt a saját lelkialkatából, hogy erőfölénnyel és mások eszközzé alacsonyításával helyettesítse. Nem hajlandó felismerni a függést, hanem fogalmilag továbbra is a szabad cselekvés hímnemű („igazán” emberi) szférájának megfelelően rendezi el a világot, mely a szükség nőnemű (és természeti) háttere előtt zajlik.”
A dualizmus kérdésének vizsgálata pedig segít megérteni azt a csapdahelyzetet, melyet a patriarchátus állít a nők elé: ősi azonosságukat a természettel vagy elfogadják (naturalizmus), vagy elutasítják (és ezzel szentesítik az uralkodó mintát). A megoldás azonban nem ez a kettős szerepfelfogás lenne Plumwood szerint, hanem az, hogy „a nőket a férfiakkal egyenértékű embernek és a kultúra tagjának kell tekinteni.
Férfiaknak és nőknek közösen kell létrehozni egy olyan alternatív kultúrát, mely az emberi személyiséget a természetből eredőnek, nem pedig azzal ellentétesnek tekinti.”
A Föld iszonytató nőisége
„Az ökofeministák azt állítják, hogy aki feminista, annak a természetvédelemért is harcolnia kell, mert ugyanaz a rendszer, amelyik a nőket elnyomja, elnyomja a természetet is” – állítja Hódosy Annamária irodalmár, a hazai ökofeminizmus egyik képviselője, a Tiszatájnál 2019-ben megjelent Biomozi című könyv szerzője. A szerző a kötet „A föld iszonytató nőisége” című fejezetében fejti ki, hogy „a reproduktív Természet szinte minden archaikus mítoszban női figuraként jelenik meg, minek következtében az »asszonyállatok« sokkal természetközelibb lényeknek tűnnek, mint a férfiak – ami az elmúlt párezer év patriarchális kultúráiban nagyban befolyásolta a nők társadalmi helyzetét éppúgy, mint a természethez való viszonyt (és annak reprezentációit).”
Hódosy sorra veszi a „természetanya” különböző megjelenési formáit is, akit karikatúrákon is sokszor szeszélyes nőként vagy idősebb hölgyként festenek le, amint rakoncátlan (fiú)gyermekeit regulázza. Filmekben pedig a természet jó eséllyel nő lesz, ha megelevenedik (gondoljunk csak az Avatarra).
Összefügg-e a természetnek tulajdonított nőiség azzal, ahogy vele bánunk? Ez az a kérdés, amin az ökofeminizmus mentén a leginkább érdemes elgondolkodnunk.