Egy tizenhat éves lány elköltözik otthonról, egy fürdőszoba nélküli sorházból – ahol tilos könyvet tartani, hacsak nem vallási témájú –, mert egy másik lányt szeret, és ezt nem titkolja. Egy tanára fogadja be, később felveszik Oxfordba, angol szakra. Az egyetem elvégzése után Londonba költözik, ahol nem akar lélekölő munkát vállalni, ezért nehezen megy a sora. 1983-ban, 23 éves korában jelentkezik egy PR-igazgatói állásra az akkoriban induló Pandora Kiadóhoz, ahol találkozik Philippa Brewster („akivel minden elkezdődött”) szerkesztővel. Philippa rögtön tudja, hogy az állás nem neki való, de beszélgetés közben szóba kerül egy regényötlet, a megálmodott szerkezet, a bibliai keret. A szintén katolikus neveltetésű Philippa érdeklődve hallgatja a Winterson-bolygóról szóló képtelen történeteket, már lent az utcán, a fiatal nő biciklije mellett, és megkérdezi, miért nem lesz ez inkább nonfiction.
Ravasz kérdés, mert a fiatal nő akkor már tudja, hogy a központi karakter az ő nevét fogja viselni, és azt is, hogy a narratíva túllép az életrajz korlátozó keretén.
Örökbe fogadott gyerekként tudja, hogy a története mögött ott egy másik történet, az után érkezett meg az életébe, hogy az már elkezdődött, és az foglalkoztatja, hogyan tudná a világ tudomására hozni, ki ő. A gyerekkort a bigott pünkösdista anya mellett úgy éli túl, hogy megtanulja magát nem pusztán tényként, hanem fikcióként is olvasni. Tudja, hogy így átírhatja, felülírhatja és tovább írhatja saját magát. Ez bizonyul az egyetlen kiútnak egy olyan helyzetből, amely egyébként összetörné. Ezt a technikát a regényekből tanulja, miközben az Accringtoni Közkönyvtárban végigolvassa az angol prózát A-Z-ig. Philippa végül annyit mond, hogy ha meg tudja írni ezt az egészet úgy, ahogy elmondta, kiadja. A fiatal nő hazabiciklizik, megszámolja a pénzét, vesz egy használt írógépet, jó sok újrahasznosított papírt, és néhány hónap alatt megírja első könyvét.
Így kezdődött minden.
A Pandora egy akkoriban induló kis kiadó volt, kevés tőkével, de azzal az ambícióval, hogy az általuk kiadott könyvek azt tudatosítsák, hogy a nők által írt könyvek nem női könyvek. 1985-ben járunk, akkoriban ez korántsem volt nyilvánvaló. A Narancs, melyet kezdetben csak a független kis könyvesboltok terjesztettek, szájhagyomány útján terjedt, megnyerte a legjobb első könyves szerzőnek járó Whitbread-díjat, a BBC máig nagy hatású, kétszeres BAFTA-díjas sorozatot forgatott belőle.
A Narancs jó sok minden: felnövekvés- és coming out történet, tündérmese-gyűjtemény és a személyes múlt feldolgozása, ma autofikciónak neveznénk. De 1985-ben nem volt divat az autofikció, és ha az lett volna, Winterson biztosan nem azt ír. El akart szakadni attól a készen kapott elgondolástól, hogy a nők „saját élményt” írnak meg – iránytűjük a megélt tapasztalat felé mutat –, míg a férfiak a makrokozmoszban mozogva körképet adnak és merészen kísérleteznek a formákkal. A Narancs főszereplője Jeanette, aki a szerző is meg nem is, egy szeretetéhes, nehéz sorsú örökbe fogadott kislány, az „avatárom”, mondja Winterson 2025-ben. A regényben szó esik vallási fanatizmusról, egy észak-angliai munkáscsalád szegénységéről, könyvekről és olvasásról. De mindenekelőtt a szeretetről, illetve a szeretet hiányáról, a szeretet vad, szenvedélyes, soha véget nem érő Winterson-üldözéséről.
A Narancs se nem realista, se nem mágikus realista, se nem fantasy regény. Szokatlan, meglepő, formabontó.
Provokál, felveszi a harcot a fertőző ideológiákkal. Célkitűzése, hogy úgy kérdőjelezze meg a szexualitásról, a nőkről, a vallásról, az identitásról, a társadalmi osztályokról és az ambícióról alkotott elképzeléseket, hogy a képzelet erejét és lehetőségeit hangsúlyozza, azért, hogy rávilágítson: nem feltétlenül azzal kell folyton foglalkozni, ami van, hanem azzal, ami lehetne, hogy legyen erő továbblépni, a rossz helyzetekből kilépni.
Winterson így fogalmaz a 40. évfordulóra megjelent Vintage Classics előszavában: „A Narancs egy fiatal felnőtt kísérlete arra, hogy a nyelvet varázsigeként használja. Egy varázslat, hogy semlegesítse a káoszt, egy varázslat, hogy rendet teremtsen, egy varázslat, hogy megidézzen egy olyan világot, amely létezett is meg nem is. A Narancs a valóság és a képzelet határvidékén helyezkedik el: megtörtént események és megmaradt emlékek váltakoznak azzal, ami igaz és azzal, ami a fantázia szülötte.”
1985-ben leszbikus irodalom se nagyon volt.
A legfontosabb előzményen, az Orlandón (1928) kívül nem született olyan mű, amely áttörte volna a témában a tény és a fikció közötti teret, túllépett volna a realizmuson. Abban a négy évben, ami a könyv megjelenése (1985) és a film bemutatása (1989) közben eltelt, Margaret Thatcher az Egyesült Királyságban új jogszabályt vezetett be a helyi önkormányzatok költségvetésére vonatkozóan. A helyi önkormányzati törvény 28. szakasza több költségvetési korlátozásnál. A 28. szakasz tiltotta a homoszexualitásra való pozitív utalást az állami iskolákban, illetve az önkormányzat által finanszírozott rendezvényeken, tereken és helyeken – például könyvtárakban, közösségi házakban vagy fesztiválokon. Mrs. Thatcher különösen nagy figyelmet fordított arra, hogy eltöröljön minden utalást, amit a 28. szakasz úgy nevez: „színlelt családi élet”. Vissza a biológiához. Ilyen körülmények között különösen figyelemreméltó a regény és a sorozat elsöprő sikere.
Jeanette Winterson kötetének külföldi kiadásai - Fotó: Tönkő Vera
Negyven év telt el azóta. A Narancs semmit nem veszített frissességéből, mondanivalójának érvényességéből, megkerülhetetlen klasszikussá vált. Ugyanolyan sikeres Romániában, Törökországban, Kínában, mint Japánban, az Egyesült Államokban vagy Franciaországban. Ezt ünnepeltük együtt 2025 márciusában Londonban Carole Michelnek, Jeanette Winterson ügynökének a házában.
Hogy mitől nem avul egy irodalmi mű? Olyasmi ez, mint a százéves vicc, azon múlik, hogy mondják el.
Igaz ez minden olyan írásra, amely kiállja az idő próbáját, legyen az akár fikció, akár nem fikció, akár hibrid. A kérdés, hogyan válik a szerző története olyan történetté, amelyet az olvasó el akar olvasni. Újra meg újra. Minden újabb felnövekvő nemzedék. Soha nem a történet a lényeg. Hanem az, ahogyan megkapjuk, ahogyan elmesélik nekünk a történetet. Mi az, ami ki lesz mondva, mi az, ami el lesz hallgatva? Hogyan szabadítja ki a szerző a tapasztalatait a valóság linearitásából az irodalom időtlen terébe? Hogyan fordítja a saját tapasztalatot általános érvényűbe?
Az a regény, melynek ez az első két mondata:
Mint a legtöbben, én is sokáig anyámmal és apámmal éltem. Apám nézni szerette a birkózást, anyám birkózni szeretett, mindegy, mivel.”,
örök érvényű.
Winterson sok mindenről mesélt nekünk, kiadóinak azon az estén. Ami a leginkább velem maradt, az a Winterson-univerzum alapvetése, mely szerint az olvasásnak nem az a lényege, hogy az olvasó a saját életének tényeire vonatkoztassa az olvasmányait, hiszen a tények csak tények, hanem hogy szabadítsa fel önmagát azáltal, hogy nem tényként, hanem fikcióként olvassa önmagát, hiszen minél tágabb értelmezésben olvasunk, annál szabadabbá válunk. És ha szabadok vagyunk, képesek vagyunk megváltoztatni a történetet. A saját történetünket. A wintersoni narratívában a fikció egy metaverzum. Belépsz a szöveg terébe, Önmagad vagy. Ott valaki Más leszel. Kijössz, és Önmagad+ lesz belőled. Amit onnan elhozol, az a tied. Egy nap még hasznos lehet. Mesélek neked, hidd el, így lesz.
Nyitókép: Jeanne Winterson kötetének magyar kiadásával - Fotó: Tönkő Vera
