A harmincas évei elején járó Robert Simon egyszerű életet él, nincsenek komoly ambíciói. Amikor azonban 1966-ban, húsz évvel a háború után Bécs kezd magához térni, ő is belevág egy vállalkozásba. Üzletet bérel a város egyik legszegényebb negyedében, és kávézót nyit. Ezzel pedig Simon élete szép lassan megváltozik. A kávéház megtelik emberekkel, szenvedélyekkel, vágyakozásokkal, valamint barátságról és halálról szóló történetekkel.
Robert Seethaler (1966) osztrák író, forgatókönyvíró, színész. Az Egy egész élet című regénye felkerült a Nemzetközi Man Booker-díj listájára 2016-ban. A kötet több mint 100 ezer példányban kelt el, hetekig vezette a Der Spiegel bestsellerlistáját és azonos címmel meg is filmesítették.
Robert Seethaler: A névtelen kávéház (részlet)
Körülbelül ez idő tájt vette észre Simon, hogy furcsamód megváltozott vagy eltorzult az életritmusa. Miközben a napok egyre jobban elhúzódtak, az évek csak úgy röpültek, alig hagyva maguk után többet néhány betemetődött emléknyomnál. Szabad kedd délelőttjein, amiket nemegyszer fáradtságtól letaglózva ágyban töltött, vissza-visszagondolt a kezdeti időkre. A hébe-hóba jelentkező kételyek és kínlódások ellenére nyitottan és barátságosan feküdt előtte a jövő. Ott látta a kávéházában, ami szép lassan saját személyiségre, mi több, Mila szerint valamiféle lélekre tett szert.
Néhanapján a tökéletlenség érzése megfosztotta az álomtól, és hiányzott neki a fiatalkori évek kellemes felelőtlensége,
a céltalan lődörgés a városban, ami lassanként magához tért és apránként kiemelkedett a romok közül. Ugyanakkor tele volt bizakodással. A pult mögötti legyekkel együtt a régi szellemeket is kiűzte, és valami újnak nyitott kaput, eladdig ismeretlen erővel eltelve, ami azóta sem hagyta el.
Az üzlet nem ment valami rózsásan, de azért szégyenkeznie sem kellett miatta. Mégis azt érezte, hogy egy ideje valami üresség kezd szétterjedni a lelkében. A kávéházzal az álmát váltotta valóra, most azonban arra az egyszerű tényre ébredt rá, hogy
minden álom megsemmisül, mihelyt valóra válik.
A ködös, de legalább tág kilátások helyébe kis követelmények és bosszúságok léptek: Kostja Vavrovsky bérfizetési figyelmeztetései, túlszámlázott szállítások, kirepedt sörtömlők, telente az ólomlábakon járó idő, nyaranta a madárpiszok, ami fehér mintával pettyezte a teraszt. Idegölő volt, és fáradságos, de valahányszor megpróbált elképzelni egy másfajta életet, oda jutott, hogy a sajátjával nem is járt olyan rosszul.
Elégedett volt. Mégis akadt egy vágya, ami hosszú idő óta finom gyulladásként feszítette a szívét.
Fiatalkorában Simon a szerelmet valami teljesen megfoghatatlan dolognak tartotta, olyan állapotnak, aminek tehetetlenül ki van szolgáltatva az ember, a szelleme összezavarodik, a teste pedig folytonos riadókészültségbe kerül. Az irgalmas nővérek elbeszéléseivel nem tudott mit kezdeni, akik úgy beszéltek a szerelemről, mintha az valami langyos nyári eső volna, ami szüntelenül szakad mindenre és mindenkire, és amiben akármeddig sétálhatunk, mégsem leszünk vizesek tőle.
Már az első ez irányú tapasztalatai is teljesen mások voltak.
Nem sokkal a tizenhatodik születésnapja előtt történt, épp befejezte az iskolát, minden vasárnap borotválta már az arcát, szép időben még mindig rövid bőrnadrágot hordott, ami a lába között bevágott, viszont csípőben bő volt. Egyik reggel, amikor munkát keresve a Praterstern környéki nagy építkezéseknél bóklászott, megszólította egy nő, aki keresztbe tett lábbal, hátát az ereszcsatornának támasztva állt egy éjjeli kávézó nikotintól megsárgult függönnyel fedett ablaka előtt.
– Gyere csak ide – szólt oda neki a nő. – Mutatni akarok valamit.
Magasabb volt a fiatal Simonnál, nyitott kardigánt viselt selyemblúzzal és rövid, olajzöld bőrszoknyával. A lába vékony volt, és fehér, a jobb térdén elnyújtott háromszög formájú, épphogy begyógyult sebbel. A bal szeme kék volt, és bedagadt, a száját apró ráncocskák vették körül, amik nyomban zavarba ejtően összekuszálódtak, mihelyt beszélni kezdett.
– Igen, nézz csak meg mindent jó alaposan – mondta.
Kabátzsebéből előkotort egy csomag cigarettát és gyufát, majd rágyújtott. A fiatal Simonnak az volt a benyomása, mintha táncba kezdtek volna a ráncok a szája körül, miközben tovább beszélt.
– A darazsak egészen bediliznek ebben az évszakban – mondta a nő a bedagadt szemére mutatva. – Pont ide ült az egyik. Akarod látni a szúrást?
A fiatal Simon megrázta a fejét.
– Nem hinném – mondta. – Már indulnom is kell.– Várjál. – A nő átpöccintette a cigarettáját az úton, és két lépést tett Simon felé. – Hány éves vagy?
– Majdnem tizenhat. Jövő héten lesz a születésnapom.
– Akkor jó – mondta a nő. – Van ugyanis számodra egy ajándékom.
– Micsoda?
– Itt bent. – Megfogta Simon kezét, és a mellére tette. – Még egész meleg. Érzed?
Simon zavartan bólintott. Tényleg olyan érzés volt, mintha a blúz anyaga égetné a tenyerét.
– Mennyi pénz van nálad? – kérdezte a nő olyan halkan, hogy Simon alig értette.
– Tíz schilling.
A nő hirtelen fejmozdulattal átvetette a haját a vállán, és Simonra meredt. Egy pillanatra úgy nézett ki, mintha rögtön faképnél akarná hagyni. De aztán megint odahajolt hozzá, arcát Simonéhoz tette, és a fülébe súgta:
– Még szőr sincs a lába között, de máris a nagy úton, igazam van? Mit akarsz te egyáltalán a világon? – A lélegzete párás volt, és meleg, Simon érezte a bőre szagát, izzadság és édes parfüm keverékét. – Hát jó, add oda a tízest. De meg kell ígérjél valamit. Legközelebb többet hozol. És most gyere.
Később csak homályosan emlékezett Simon az éjjeli kávézó melletti kapualjban, sötétben, szemetesedények és egy nedves indigópapírral beragasztott bódé között történtekre. Tudta, hogy olyasmi esett meg vele, amit nem lehet meg nem történtté tenni. Valami visszavonhatatlanul elveszett. Mégis csuda jó érzés volt.
Minthogyha röpke negyedóra alatt végleg kinőtte volna a rövid bőrnadrágját és a gyerekkorát.
Nem ment vissza többé a nőhöz, és amikor hónapok múlva azon a környéken akadt dolga, az éjszakai kávézós ház helyén mély építési gödör tátongott, amelynek az alján egy kotrógép vájkált, és férfiak szikraesőben hegesztettek össze egy óriási acélrácsot.
Harmincéves koráig Robert Simonnak egynéhány kalandban és rövid szerelmi kapcsolatban volt része. A legtöbb fiatalemberrel ellentétben, akik munka után a vendéglők színes lampionjai alatt múlatták az időt, Simon inkább félénk volt. Nehezére esett tánc közben uralma alatt tartani a tagjait, és szellemességeket sem tudott megjegyezni. De szívesen hallgatta a lányokat, és a szemükbe nézett, miközben beszéltek, ami segített abban, hogy valamelyest elboldoguljon a világban.
Néha egyenesen hihetetlennek tűnt, hogy vannak nők, akik mellette ülnek és ujjbegyükkel megérintik a karját, miközben nevetnek. Érdeklődésük miatt nem tűntek annyira idegennek és kiismerhetetlennek – mégsem tartottak tovább ezek a kapcsolatok néhány hónapnál. Simon szívesen töltötte idejét a nőkkel, de a kívánságaikkal és az álmaikkal nem tudott mit kezdeni. Az az elképzelés, hogy élete végéig minden vasárnap kart karba öltve sétáljon az Augartenben, lehangolta. És a kávéház megnyitása óta amúgy is más gondjai voltak. Örült, hogy nem vár rá senki, amikor esténként dögfáradtan hazaér, hogy egyedül forgolódhat az ágyában, és minden irányban kinyújtózkodhat, amikor kedve tartja.
Csak némelyik estén, amikor az utolsó vendégek is elmentek, ő meg kint állt az ajtó előtt, és végignézett az utcán, csak akkor fogta el az érzés, hogy adott esetben talán nem lenne rossz, ha volna valaki mellette. Valaki, akivel egyszerűen együtt lehet anélkül, hogy mást akarna, mint ezt.
– Nem állíthatom, hogy nagyon sokat értek a témához – mondta a hentesmester, akivel egyszer megbeszélte a dolgot. – Lényegében talán én vagyok az utolsó, akitől érdemes tanácsot kérned. De ha már mindenáron hallani akarod a véleményemet, akkor egyszerűen ne csinálj semmit. Úgyis ahogy esik, úgy puffan minden.
– Ez meg mit jelentsen?
– Azt, hogy a szerelemmel szemben mind idióták vagyunk – mondta a hentesmester.
Ezen az éjjelen Simon azt álmodta, hogy a kávéháza egy fekete lyuk, ő meg benne gubbaszt az új nap első pislákolására várva. Teljes volt a sötétség. Föl akart kelni és elindulni, amikor magasan fenn a feje fölött egy aprócska fény tűnt föl, és imbolyogva egyre nagyobb köröket írt le, ahogy leereszkedett hozzá. Egy éjjeli lepke volt, ami a kézfejére telepedett, egyszer-kétszer megmozdította tündöklő szárnyát, majd kihunyt. És még mialatt a sötétség, mint valami súly, lezuhant volna rá, Simon futásnak eredt.
