Átok ül a Van Laar-családon, valaki utazik rájuk vagy két gyerek eltűnése csak véletlen? A New York Times év thrillerének és év krimijének választott, Barack Obama nyári listáján is szereplő thrillerben a 1970-es évek Amerikája rajzolódik ki gazdasági és nemi egyenlőtlenségeivel. Liz Moore előző Hosszú fényes folyó című regényéből (Itt olvashatsz bele) idén miutatták be az Amanda Seyfried főszereplésével készült sorozatot.
Barbara Van Laar üres tábori ágya indítja be az eseményeket 1975 augusztusában, ismerősei megpróbálják felidézni a jeleket, a rendőrség pedig keresi a nyomokat, amelyekből kiderül, hogy a vadóc lány önként ment el, esetleg bűncselekmény történt. Teóriákból nincs hiány: egy szökött sorozatgyilkos tért vissza, aki legutóbb Maci, a lány testvérének eltűnésekor portyázott erre, a tábori kísértettörténetek szellemét, Őrült Mary-t is látták a környéken, esetleg Barbara a szeretőjéhez szökött vagy eltévedt a vadonban.
Váltakozó nézőpontok és idősíkok
A regényben összesen öt idősík és nyolc karakter nézőpontja váltakozik. Az olvasóknak a szereplők nevével ellátott fejezetek és alattuk az idő megjelölése segítenek eligazodni, hogy épp kinek a szempontját követjük és mikor.
A 12 éves Tracy-t elvált szülei passzolták le a táborban, egyetlen barátságot sikerült kötnie, azt is a frissen eltűnt Barbarával. A faházuk vezetője, Louise azt reméli, hogy menő egyetemista pasija elveszi, akkor pedig sikerül magához vennie öccsét is, aki jelenleg alkoholista anyjukkal él.
Judyta a környék első női nyomozója, aki a kissé gúnyos és atyáskodó kollégák és a túlaggódó családja között egyensúlyozva próbálja kideríteni, hova lett Barbara.
Alice Barbara édesanyja, aki egyszer már átélte egy gyerek elvesztését. 1961-ben nyolcéves fia, Maci tűnt el. Az asszony azóta az alkohol mellé a nyugtatókat is beveti, hogy élete elviselhetőbb legyen. Négyük nézőpontja adja a történet gerincét.
A központi rejtély mellett számos kisebb titokra is fény derül a történet során. Felidézzük az 1961-es eltűnés nyomozását, akaratlanul is belelátunk a tábor és valamennyiük otthoni életébe és a neves Van Laar-család belső világába.
Pénzarisztokrácia az osztálynélküli társadalomban
A befolyásos és gazdag dinasztia alapítóját, I. Peter Van Laart egy helyi vezette erre a csodálatos vidékre, ahol egy hegyi tó melletti emelkedőn felhúzták hatalmas, Függetlenségnek keresztelt házukat, utána természetvédelmi parkot majd nyári tábort alapítottak. Ezt örökli minden generáció egyetlen fiúgyermeke.
Amikor Alice 18 évesen, menyasszonyként meglátogatta jövendőbelije birtokát, III. Peter Van Laar a felmenői nagyságáról és különleges képességeiről áradozott, akik felépítették ezt a csodás helyet. A lányt odafuvarozó taxisofőr meséli el Alice-nek, hogy a nemlétező utakon az egész város cipelte az anyagot és építette a Svájcból rendelt faházat.
Nem felejti el felhívni a figyelmet az iróniára, hogy egy összefogásból létrejött épületet „függetlenségnek” neveznek.
Ez az attitűd plasztikus példája annak, ahogy a gazdagok látják a világot. Trump Amerikájában, az egyre növekvő társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek közepette ez a téma aktuálisabb, mint valaha. Ez a befolyás azonban épp olyan romboló lehet, mint amennyire mindenhatónak tűnik.
Különösen elgondolkodtató a vagyon és a jogok összefüggése. Az olyan figurák, mint Elon Musk és Jeff Bezos saját zsenialitásuk bizonyítékaként mutatják fel brutális vagyonukat, míg a valóságban az Amazon kizsákmányoló munkáltatói gyakorlata vagy mások ellopott szabadalmai és egy eleve jelentős családi örökség állnak a háttérben.
Szintén ironikus, hogy Alice-nek ahhoz, hogy beköltözhessen a házba, épp a függetlenségét kell feladnia. Egy olyan csapdahelyzetbe lavírozza magát a dinasztiába beházasodással, amitől nem biztonságot, hanem elvárásokat kap.
Bezzeggyerek
Alice gyászának a bemutatása a regény egyik legnagyobb erőssége. A regény egésze során képtelen a lánya iránt bármit érezni, végig, még ennyi év után is a fiát gyászolja. A valóság és a saját bódult fantáziavilága között lebegő asszony figuráját eleinte egy interjú tanúsága szerint maga az írónő is elviselhetetlennek tartotta, azonban ahogy egyre több derült ki a nő múltjáról és szerepéről a családban, úgy kezdte megérteni ő is a szereplőjét.
Szinte az elejétől világos, hogy Barbara az imádott, elveszett fiú, Maci pótlására született. Ezt a pozíciót azonban soha nem sikerült betöltenie.
Moore öt emberrel mesélteti el, milyen is az eltűnt tinédzser, hogy aztán az olvasó szabadon dönthesse el, hogy kinek hisz. Barbarát a családja kezelhetetlennek látja, aki hisztérikus kitöréseivel lehetetlenné teszi azt, hogy továbbra is otthon nevelkedjen. Tracy egy olyan ideált talál meg Barbarában, aki egyszerre laza, vagány és okos. Nem fél a fura táborvezetőtől, akár egyedül is boldogul a vadonban, tökéletesen sminkeli magát és ismeretlen zenéket hallgat.
Lány létedre!
A családi háttér Judyta és Lousie esetében is meghatározó. Olyan érzésünk van, mintha ez lenne az egyetlen különbség a kettejük között, ami azonban alapjaiban határozza meg a felnőtt életüket.
Judyta meleg családi fészekben nőtt fel, a szülei felnőttként is aggódva várják haza. Elköltözni a házasság előtt skandalum. Lousie problémája ennek épp az ellenkezője. Hamar fel kellett nőnie és gondoskodnia magáról. Anyjának fogalma sincs róla merre járnak a gyerekei, magát sem tudja ellátni alkoholizmusa és depressziója miatt.
A lány, ha szükséges pincérként dolgozik vagy táboroztat. Közben várja, hogy a gazdag pasija, akivel évek óta jár, elvegye és megváltozzon az élete. Ezért még azt is megbocsátja neki, ha összeveri vagy hetekig felé se néz.
Judyta hiába tette le a vizsgáit és lett nyomozó, a kollégái lekezelően bánnak vele, alacsonyabbrendű feladatokat kap.
Mivel nő, a gyerekek kihallgatására és adminisztrációs feladatokra használják. Kétszer annyit kell bizonyítania, mint kollégáinak, hogy értékesnek lássák.
Liz Moore egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a küszöbön álló, de a nagyobb világtól elzárt közösségbe még el nem érő társadalmi változások miatt választotta épp a hetvenes éveket. Amerikának ebben a szegletében, amelyhez az író felmenői révén személyesen is kötődik, máig alig tört be a modernizáció: mobiltelefon szolgáltatás és internet csak nagyon kevés helyen található. A forradalmi gondolatok is később értek el ide, ahogy a nők és férfiak szerepével és életmódjával kapcsolatban is mások voltak az elvárások.
Krimi, mint hordozórakéta
Az utóbbi évtizdekben az újra virágkorát élő krimi és a thriller műfaj, amolyan közvetítővé vált, amin keresztül az olvasó még a társadalmi kérdéseket, kemény témákat is megemészti.
Emellett pedig meglepő módon elsősorban női témákat érintenek benne a szerzők.
A 2010-es évek óta megjelent thriller klasszikusok közül a Lány a vonaton a bántalmazás és az alkoholizmus kérdéseit tárgyalja, a Holtodiglan a teljesíthetetlen elvárásokba beleroppanást, a Hatalmas kis hazugságok a családon belüli erőszakot, hogy csak néhány közismert példát említsünk.
Talán a nők mindennapi tapasztalataként megélt kitettség, szorongás, kiszolgáltatottság talál formát a műfajban, aminek mozgatórugója épp a fenyegetettség, annak az érzete, hogy bármikor történhet valami rossz. Ez az élmény közelít a nők mindennapi élményeihez, ugyanakkor egyfajta elégtételt is kaphatnak a többségében pozitív lezárásokkal.
Ebbe a sorba illeszthető Liz Moore kötete is, ami ennek ellenére kerüli a kliséket. A fontosabb karakterek mind nők.
A férfiak ehhez mérten itt szinte csak a nők a viszonylatában léteznek: apja férj, fiú, szerető, főnök.
Ezzel ironikusan tükrözve azt a közelmúltig fennálló helyzetet, ahogy a regények és filmek a női karakterekkel bántak. Az erdő istenében a lányok és nők kapnak hangot, mindannyian önálló, kidolgozott személyiségek, az ő érzelmeik, gondolataik, motivációs hálójuk bomlik ki. Ez a gesztus azonban egy percig sem tűnik performatívnak vagy erőltetettnek.
Amikor elragad a történet
Liz Moore egy csipkeverő ügyességével váltogatja a szálakat, hogy az olvasói ne csak tűkön üljenek, de a megoldás is katartikus élmény legyen számukra. Ennek eredményeként a könyv egyszerűen nem megy ki a fejedből. A napi teendőid közben időről időre bevillan egy jelent vagy eszedbe jut egy szereplő, és alig várod, hogy legyen 5 perced folytatni. Ami emlékeztetett, hogy az olvasás – élmény.
Liz Moore Az erdő Istene - forrás: a szerző FB-oldala
