Nem ez McCarthy legvéresebb regénye, de Az út mellett (melyből szintén készült mozgóképes adaptáció) valószínűleg a legismertebb. A két évvel ezelőtt, 89 éves korában elhunyt író már életében klasszikussá vált, de sohasem félt letérni a már jól ismert útról, még utolsó ikerregénye, a kísérletező jellegű Stella Maris és Az utas (megjelenésekor a hét könyve volt nálunk) is ezt bizonyítja.
Az írót sokan a sötétség mesterének nevezték, aki egy egészen sajátos univerzumot épített fel, melyben, ahogy korábbi portrécikkünkben is írtuk, „táncba hívta a western, a krimi és a horror műfaji kódjait, de sokat játszott a hagyományos szintaxissal is. Sokak szerint Faulkner, Hemingway és Melville legfontosabb örököse, mások pedig azt tartják róla, hogy a maga képére formálta az amerikai prózahagyományt.”
Filmszerű jelenetek, redukált dialógusok
A magyarul Bart István fordításában megjelent Nem vénnek való vidék a szerző kilencedik regénye, mely eredetileg 2005-ben jelent meg, az amerikai Coen fivérek pedig 2007-ben mutatták be a belőle készített filmjüket, mely négy Oscar-díjat söpört be. Az eredetileg forgatókönyvnek íródott szöveg címét (No Country For Old Men) William Butler Yeats Hajózás Bizáncba című versének kezdősora ihlette, mely magyarul Lanczkor Gábor fordításában így hangzik: „Ez nem vénnek való vidék. Fiatalok / egymás karjaiban, a madarak a fákon / – haldokló nemzedékek – élik a daluk, / lazac-zuhatag, tengeri makrélazátony, / hal, hús, szárnyas kínálják nyári gazdagon, / ami fogant és született és halt haláltól.”
A vidék, ahol a regényben járunk, valójában sem öregnek, sem fiatalnak nem való: az erőszak üli torát az 1980-as évek elején Texasban a mexikói határhoz közeli Terrell megyében.
McCarthy, ahogy mindig, ezúttal is az ember sötét oldalát kutatja, az erőszak, a vér, a háborúskodás iránti kitartó vágyát, a benne élő gonoszt próbálja megjeleníteni.
Bár van ennél sokkal véresebb és kegyetlenebb könyve (például a személyes kedvencem, a Véres délkörök), sőt, jobb is, ennek a regénynek az ereje a feszességben, a gyors jelenetváltásokban rejlik. Kiváló példa arra, hogy a fordulatos akciók nemcsak filmvásznon, hanem a nyelv eszközeivel is rendkívül hatásosan működtethetőek. Különösen igaz ez azokra a jelenetekre, amikor az üldözők és üldözöttek útszéli, világvégi motelekben érik utol egymást és már csak a lövéseket, a hirtelen döntéshozatalt és a falra fröccsenő vért és agyvelőt látjuk tárgyilagos, naturalista képekben: „Wells odament a hintaszékhez és szemügyre vette az öregasszonyt. A homlokába kapta a golyót és ahogy előrebukott a feje a velővel együtt kiszakadó koponyaszilánkok meg az agy is nagyrészt ott ragadt a hintaszék fejtámláján. Nyitott újság hevert az ölében és a pongyolája fekete volt a rászáradt vértől.”
A tárgyilagos, lényegretörő képek mellett szintén nagyon erősek a könyvbeli párbeszédek, a szűkszavú szereplők néhány szavas megszólalásai, melyek minden felesleg nélkül, a legkevesebb sallanggal képesek bemutatni a dialógusban részt vevők közötti érzelmeket és az elfojtott feszültséget.
A pszichopata, a megfigyelő és az áldozat
A gyorsan pergő események középpontjában három férfi áll, egytől-egyig magányos, csendes férfiak, tipikus McCarthy-karakterek. Egyikük, az olvasókat talán leginkább érdeklő Anton Chigurh egy szabályos gyilkológép, aki képtelen hibázni. Az ő előtörténetét alig ismerjük, csak egy pszichopata férfit látunk, aki kegyelem és szemrebbenés nélkül végez azokkal, akikkel szerinte végeznie kell.
Nincs az az érv, az a tekintet, ami megrendítené, mintha ő maga lenne a végzet, hatalma van élet és halál fölött.
A másik, legalább ilyen érdekes szereplő az idősödő Bell seriff, aki külön szólamot is kap, így az ő vívódási, múltja hozzáférhető az olvasó számára. Nemcsak a körzetében elszabaduló erőszakkal, de saját démonaival, lelkiismeretével is küzd. Az ábrázolt világnak nemcsak cselekvő szereplője, de megfigyelője is, aki morális, erkölcsi szempontból is valamiféle tanulságot szeretne levonni a történtekből, az igazságról, a bűnről, a világ változásáról elmélkedik.
Ő az a karakter, aki helyettünk, a mi perspektívánkból is szemléli az emberi gonoszságot, az értelmetlen erőszakot – próbálja megérteni, de úgy tűnik, kudarcot vall.
A harmadik főhős a véletlenek következtében áldozattá váló Llewelyn Moss, aki vadászat közben egy kábítószer miatti mészárlás helyszínén óriási pénzösszeget talál, és noha sejti, hogy nehéz lesz megszöknie vele, mégiscsak tesz egy próbát. Vietnámot megjárt veterán, dörzsölt férfi, akit nem kell félteni, de ezúttal olyan ellenféllel kerül szembe, akihez hasonlóval még nem volt dolga.
Az emberi lélek ragacsos sötétje
A regény központi eseménysora egy akciódús történet, ami tényleg izgalmas, képes fenntartani a feszültséget, gyorsítja az olvasást, hiszen soha nem lehetünk biztosak abban, hova fut majd ki.
Mindenki üldöz valakit, a kihalt sivatagi táj tele van fegyverekkel, halottakkal és elszánt férfiakkal, akik számára a törvény nem sokat jelent. Erre épülnek rá a seriff dőlt betűvel szedett monológjai, melyek helyenként megszakítják a cselekménysort, és a regény végére mintha átvennék a főszerepet is. Ezek az oldalak valamiféle tanulságot igyekeznek levonni, értelmezik a múlt és a jelen történéseit, a seriff szemszögéből mutatják be a világot: annak az embernek a töprengéseit, aki a bűn üldözésére és az emberek védelmére tette fel az életét.
A regény szövege sok szempontból az író jól ismert módszereit alkalmazza, elhagyja a mondatok központozását, kendőzetlenül mutatja be az erőszakot és a vérontást. Ugyanakkor talán kevésbé lírai, mint a szerző többi regénye, és a McCarthyra olyannyira jellemző apokaliptikus tájleírások is kevesebb szerepet kapnak itt, ahol a világ egy mészárszékként tárul elénk.
A krimi, a thriller és a western elemeit ötvöző kötetben azonban ezúttal sem öncélú az erőszak ábrázolása, aki mindössze ennyit keres, nem jó helyen kopogtat.
A véres eseménysorok a seriff gondolataival kiegészítve ugyanis megválaszolatlan kérdések egész sorát vetik fel az emberi természetről, a lélekről, a bennünk, emberekben élő sűrű, ragacsos sötétségről és arról, megvédhet-e ettől bármi is.
Nyitókép forrása: Cormac McCarthy portréja - A szerző Facebook-oldala
