A művészek vidéken művészkednek. Az emberek odamennek, megnézik, jaj de érdekes, hogy ezek a művészek mi mindent csinálnak. Úgy mondják, csinának, mert vidékiek és nem tudnak rendesen beszélni, (beszényi). De most, hogy meglátták a művészetet, lehet, hogy megváltoznak. Ilyen a művészet hatása az emberre, kivált a vidéki emberre, aki már leszokott a művészetről, nem maradt neki más társa csak a csend, a jólevegő, meg a házipálinka,
amit persze kormányzati engedéllyel nyugodtan főzhet.
Nem úgy van, mint volt (vót) régen, nem az a nap van az égen, bánkódnak a vidéki élet kutatói a néprajzszakos hallgatók és tanáraik. Sehol nincs már rendes tollfosztás, meg kukoricafosztás, meg rendes disznóvágás, ahol például a szalonna kockázgatása közben, megered a nép nyelve. Először adomázgatnak, hogy emlékszel (emléksző), mikor (mikó) a Misko Janibácsit elgázolta (elgázóta) az ártány, meg amikó a malac pörzsölés közben fölpattant oszt beszalatt a szalmakazalba oszt meggyullatt a kazal, oszt még a tűzótók se tutták elótanyi.
Ahogy ezek a vicces történetek elhangzanak, isznak egyet, osztán rákezdenek egy szomorú nótára, mer eszükbe jutott, hogy a Misko Janibácsi má meghalt, osztán mindenki aki él meghal, oszt az embert még elhaggya a felesége is, pláne a szeretője, oszt marhára fáj a szíve. Ebbő a fájdalombó, meg a kiskonyhábó, ahol a malacot darabolják, kinéznek az ablakon, oszt látják ott a természeti képet az ablak előtt. Ez egy olyan természeti kép, ami épp illik ehhő a hangulathó. Osztán ezze is kezdik a nótát, hogy kurva sötét van, mer átállították az órát, de az én szívemben is az óra átát. Nem látom az elejit csak a hátát. Ezzel fejezték ki, hogy lezárult az életük futamideje,
vagy lezárulófélben van, mert megöli őket a szerelmi bánat.
Akkor aztán ebben a szomorúságba, amiben összefonódott a természet a fájdalommal, a halál a leánykával, aki nem mellesleg elhagyott bennünket, ebbe a szomorúságba beleszaladtak a gyerekek, akik a biblia felhívására, hogy sokasodjatok, jöttek létre a családban és egyben a létrejöttükkel értelmet is adtak annak a folyamatnak, aminek a végén a halál ólálkodik. De a gyerekzsivaj olyan, hogy elfeledteti ezt az ólálkodót.
Hú, a mindenét, kiált fel az egyik szalonnakockázó, népmesét még nem is írtunk, pedig mikó még ét Elek apó, mennyi mesét tudott mondani
és akkó nem köllött mindig a halálra meg a nőkre gondónyi.
Szegin Elek apó is hogy járt.
Ja, mindenkinek az a vége, hogy az a vége.
Az, hát az, monták a többiek.
De azé a gyerekek miatt kéne írni legalább egy népmesét.
Mirő írjunk?
Legyen állatmese.
A disznó.
Ez meg hogy jutott eszedbe?
Véletlen.
De azé ez se lesz egy vidám mese, legalábbis, ha pont ez a disznó a főszereplője, amit itt má szétszedtünk.
De még meg se írtuk és má megvan a tanúsága.
Mi az?
Az a tanúsága, hogy egy disznót szétszedni lehet, de összerakni nem.
Emútak, bizony e azok a szép évek, amikor még étek igazi művészek, amikó még vidéken élni, az volt a művészet, most is művészet, csak nincs benne zenés aláfestés. Ezé köllött, hogy legyüjjönek ide hozzánk, ezek a mai művészek, hogy megismertessenek minket az alkotás örömével. És az alkotás mellé felzárkózott mindenki, az alpolgármester, mint főszponzor, az alvég, az alsógatya, mint további támogatók, és persze legfőképpen az alkalom, ami szülte a tolvajok mellett a művészeket is, és a lehetőséget, hogy nézhetjük őket munka közben, meg utána is. De mennyire jó, hogy vannak művészek, hogy valaki emlékeztet arra, hogy élni nem is annyira vészes, bár azért rettenetes és véges, gondoljunk példaként a szövegben feldarabolt tegnap még vidám sertésre és a róla szóló tanúságos mesére.
