Férfiak hangjára ébredek. 9:57, két férfi beszélget az ablak alatt. Az egyik férfi a mondatok végén felviszi a hangsúlyt, mintha minden állítását megkérdőjelezné. A másik férfi hümmög, egy-egy szót válaszol a kérdő-állító mondatokra. Napfogyatkozás, Kazahsztán. Onnan látni a napfogyatkozást? Csörög a telefonom. Akkor 10:01 van. Hagyom, hogy csörögjön, a csörgéstől nem hallom a férfiak hangját. Mire abbahagyja, a hangok is eltűnnek az ablak alól. Csak dél körül hívom vissza. Szia, most keltem. Igen, sokáig fent voltam, este elmentünk a lányokkal a Kökénybe. Még nem tudom, átmegyek-e. Igen, a múlt héten anyánál voltam, de… Jó. Jó. Akkor átmegyek. 12 körül?
Apám a tűzhely előtt áll. A tetejéről eltűntek a zsírfoltok, pár hete szivaccsal próbáltam leszedni, nem jött le.
Segítsek?
Nem kell, mindjárt kész.
Megkeveri a húst. A zöld konyhaszekrényen cetlik, én írtam őket. Nézd meg Az igazság nevébent. Menj sétálni. Csilla Ferenc vízvezetékszerelő száma. Az ablakhoz megyek, szeretek kinézni ezen az ablakon. Látszik az óvoda teteje, még mindig ott a piros labda. Ellátni a városközpontig, a négyemeletesekig, az elsőben van a lakásunk. Anyám lakása. A fák csupaszak, mégsem látni az ablakainkat a másodikon. Anyám ablakait. A függöny a hajamhoz ér, cigarettaszaga van.
Elpakolom az asztalról a cigarettásdobozt, az újságot, a hamutartót és a székre esett kitkates papírt. Kitkates papír, azt hittem, apám nem szereti a csokoládét. Megnézem a belsejét, hátha nyert egy autót, házat vagy ezer forintot, utána kidobom. Előveszem a tányérokat a szekrényből.
Van alátét a második fiókban.
Végre vettél alátétet?
Igen…
Az Ikeában, ahogy mondtam?
Nem, végül a Pepsiben, vagy hogy is hívják.
Pepco.
Az!
Alátétek, tányérok, villák. Lila alátét, nem gondoltam, hogy apám olyan férfi, aki szereti a lila alátéteket. Apámon gondolkodnom kell, hogy milyen férfi. Egy férfi, aki egyedül él, van két gyereke, volt egy felesége. Egy férfi, aki Pall Mallt szív, de a hamutartójában Vogue is van. Egy férfi, aki szereti a kitkatet és a lila alátétet.
Tegyél ki uborkát is, a hűtőben van. Ne toporogj, nyúljál be nyugodtan, itthon vagy.
Benyúlok a hűtőmbe. Csak az uborkásüvegre koncentrálok, nézem az első, második, harmadik polcon, megtalálom az uborkásüveget, inkább nem veszem észre a felvágottak és a vaj mögött a két sörösdobozt. Apám az asztalra teszi az edényt a sült krumplival, lekapcsolja a gázt a hús alatt.
Nézted a meccset, kérdezi.
Még nem, szóval ne mondj semmit!
Felvettem, ebéd után megnézhetjük.
Leülök az asztalhoz, megreccsen alattam a sarok-ülőgarnitúra. A váláskor anyám ki akarta dobni, de apám nem engedte.
Anyád hogy van, kérdezi.
Jól. Jól megy neki a futás.
Mindig meglep, hogy anyád fut.
Pedig jól áll neki.
Lefogyott?
Jól állnak neki a futóruhák, és szépen fut. Jó mozgása van.
Sose volt kövér. Nem is kell lefogynia.
Szedek a krumpliból és a húsból. Tiszta villával nyúlok az uborkásüvegbe, apám is villával nyúl az üvegbe.
Jó sós, mondom. Nagyon finom.
Anyád nem bírná megenni. Inná hozzá a vizet.
Hozzak vizet? Vagy mást?
Egy pohár vizet csak.
Felállok, megengedem a csapot, öntök a poharába, utána az enyémbe, és elé teszem az asztalra. Nem tudom rendesen elzárni a csapot, ahogy visszaülök a helyemre, látom apám feje mögött, lassan csepeg a víz a mosogatóba.
Dedének is szól a tisztaság, és ő nem látja, hogy apánk miattunk takarított ki, miattunk tett illatosítót a vécébe, miattunk sütötte a brassóit. Most helyette is látnom kell a tiszta padlót, ennem a brassóit, szagolnom a fenyőfaillatú vécéillatosítót, kettő helyett látok, ízlelek és szagolok. Helyette is észreveszem a szürke függönyt, ami a mienk, ebbe a mienkbe mintha apám nem tartozna már bele, hiába van az ő ablakában, mintha apám már külön lenne, külön lakás, külön kávé, külön fodrász, és itt a mi függönyünk, ami csak az otthoni ablakra illik, ide nem. Nem tudtuk, hogy ez a függöny apámé, azt hittük, minden függöny, minden edény, minden könyv és minden párna közös. Ha most Dede itt lenne, összenéznénk, és tudná, mire gondolok, a függönyre, ahogy a konyhánk ablakában lóg.
Mit látsz, kérdezi apa, és ő is elkezdi nézni az ablakot, a keretet, hogy van-e ott valami bogár. Tudja, hogy félek a bogaraktól, azt hiszi, egy bogarat látok, és azt figyelem.
Mintha egy bogár lett volna.
Rengeteg a poloska, minden nap lehúzok legalább négyet-ötöt a vécén.
Anyu Zoltánnak hívja apámat, ha idegenek előtt szóba kerül. Lehet, hogy amikor még együtt voltak, akkor is Zoltánnak hívta, de az egy másik Zoltán volt. Zoltán, a férj. Most már Zoltán, a volt férj. Vagy régen csak simán úgy mondta, a férjem. Utána lett neve, már otthon is így beszélt róla, először nem tudtam, kiről beszél, aztán ő is érezte, hogy furcsa a gyerekei előtt Zoltánnak emlegetni, akkor lett az apátok az apa helyett. Zoltán a férjem helyett. Anyám véletlenül sem mondja ki apám vezetéknevét, amikor bemutatkozik. Apám nem tűnik Zoltánnak.
Szereted a neved?
A nevem?
A Zoltánt.
Persze. Szeretem.
Szerinted illik hozzád?
Hát ez a nevem.
Kopognak.
Létezik, hogy az öcséd?
A fejem rázom, hétvégés, legalábbis ezt mondta. Kimegy ajtót nyitni. Suttogás, ingerült suttogás, nem értem, mit mond, aztán meghallok egy női hangot. Az előszobába megyek, apa éppen azt mondja, minek jöttél ide, tudod, hogy vasárnap nem érek rá, mondtam, hogy átjön, igen, mondtam, épp ebédelünk, nem tudsz bejönni, ne most beszéljük meg, miért csinálod ezt, mondtam, hogy nem tudsz bejönni.
Jó napot, köszönök a nőnek, akit még nem látok, eltakarja az ajtó és apa teste. Elhallgatnak, apa hátranéz és meglátom, hogy a nő vörös hajú, az arcát még mindig nem látom, de hallom a hangját, jó napot, válaszolja, és erre a jónapotra apa arrébb áll az ajtóból, két jó napot már beszélgetés, ezt már nem lehet megakadályozni. Ötvenes, vörös hajú, szép arcú nő. Nem tudom, tényleg ötvenes-e, vagy negyvenes, aki ötvennek néz ki. Apa ötvenes, aki hatvannak néz ki.
Jöjjön be, épp ebédelünk.
Jaj, tegezz nyugodtan!
Akkor gyere be, épp ebédelünk.
Apára néz, nem látom az arcát, de nem ellenkezik, nem vagyok vendég, itthon vagyok, behívhatok embereket az ajtón. A nő belép az előszobába, leveszi a cipőjét, felakasztja a kabátját az enyém mellé. A konyhába megyek, előveszek még egy lila alátétet, még egy tányért. Megreccsen az ülőgarnitúra, ahogy leül.
Annamari vagyok, mondja.
Juli.
Nagyon sokat hallottam már rólad. Apukád mindig elmondja, éppen mi történik veled. Lehetnék az életrajzíród is! Hogy van a fogad?
A fogam? Ja, a bölcsességfogam. Jól. Vagyis jó, hogy már nincs.
Mondta apukád, hogy tegyél az ínyedre teafiltert, és szorítsd rá, ha megint vérezni kezd? Mondtam neki, hogy mondja! Csodásan elállítja a vérzést.
Apám egyikünkre sem néz. Villájára szúr három-négy húsdarabot, aztán három-négy krumplit.
Mivel foglalkozol, Annamari?
A Pepcóban dolgozom. Nagyon jó kis hely, kiegészítőket árulunk, ismered? Lehet, hogy találkoztunk is párszor! A Pólus centernél vagyok.
Ott még nem voltam.
Kár. Milyen vicces lett volna, ha tőlem vettél volna zoknit vagy képkeretet, tök cuki zoknijaink vannak, elefántos, meg flamingós. Sokkal szebb vagy, mint a képeken, nem ismertelek volna meg.
Jó régiek. Mindig mondom apának, tegyen ki újakat.
Azokat szeretem, mondja apa, belenyúl az uborkásüvegbe.
Nyelvtanár vagy, ugye?
Angolt tanítok.
Egyszer tanultam angolt, amikor munkanélküli voltam. Az önkormányzat szervezett ingyen nyelvórákat. Annyira emlékszem, hogy Vat iz jor ném. Meg háv ár ju, akkor mégis emlékszem másra is. Kedves nyelvtanárunk volt, sokat sztorizott Leedsről, ott élt egy pasival, aztán a pasi elhagyta, ő meg Londonba költözött. Ott kezdődött az igazi élet, ezt mondogatta. Az igazi élet Londonban van, lányok, merthogy csak lányok voltunk a tanfolyamon. Mindig Suttont emlegette.
Elképzelem, hogy a Pepcóban találkozunk Annamarival, tőle kérdezem meg, merre vannak a kulcsszekrények, mert mindig elveszítem a kulcsaimat a lakásban. Azt mondja, menjek utána. Próbálom elképzelni, mit gondolok róla. Kedves, kicsit rekedtes hangú nő. Erősen festi magát, a kék szemére kék szemhéjfestéket tesz, és ki van rúzsozva. Mi barna szeműek vagyunk, azonnal észreveszem a kék szemét. Elváltnak gondolom, vagy olyan nőnek, akit nem dicsér meg soha a férje. El tudom képzelni, mint óvónőt egy külkerületi óvodában, félnek tőle a gyerekek a rekedtes hangja miatt, de éppen amiatt szeretik is, mert jól utánozza a mesében a boszorkányt. Nem kérdezem meg tőle, hogy régen tényleg óvónő volt-e. Zöldre van festve a körme, belenyúl az uborkásüvegbe, a suttoni tél nagyon hideg, akkor szakított a suttoni pasijával. Nem Annamari, az angoltanárnő.
Persze várható volt, hogy ezzel a pasival is vége lesz, na és akkor jött haza, mi voltunk az első csoportja. Hű, ez nekem nagyon sós!
Apa sósan szereti.
Meg te is.
Meg én is.
Jaj, apád kedvenc története! Amikor túlsózta az ebédet gyerekkorodban.
Mi? Dehogy! Nem túlsóztam, éppenhogy kifelejtettem a sót. És Juli szólt, mikor már minden más benne volt. Lehettél mennyi is? Három-négy?
Igen, tényleg. Bocsánat. Hű, ez annyira sós, hogy erre inni kell! Zoli, neked sör, nekem is, Juli, neked?
Én csak vizet kérek, mondja apám. És nincs itthon sör.
De hát a múltkor…
Nincs itthon sör.
Jó, persze. Igen. Akkor rosszul emlékeztem. Kólát, kérdezi, és rám néz. Bólintok, kiiszom az utolsó korty vizet. A spájzhoz sétál, és egy nagy üveg kólával jön vissza. Hangosan szisszen, ahogy kinyitja, félig megtölti a poharam, a hab felfut a pohár széléig, várjuk, hogy kifut vagy nem, aztán rátölt még. Apám poharában még van víz. Kiönthetem, kérdezi. Apám a fejét rázza.
Eláztatod az egész konyhát, mondja apám. Annamari elment, állítólag dolga van. Adott két puszit az ajtóban, édeskés parfüm és cigiszag. Erről a parfümről mostantól mindig ő fog az eszembe jutni. Épp az utolsó tányért mosom el, a csöpögtetőre teszem, és Annamarira gondolok, ahogy mosogat, ugyanezt a szivacsot használja, ő is vette, aloe verás mosogatószer a puha bőrért, Annamari puha bőréért, a csepegtetőre teszi a tányért, megtörli a kezét. A konyharuhával körbetörlöm a konyhaszekrényt.
Elzárod a csapot?
Te gyerek.
Mindig csöpög.
Elforgatja, abbamarad a csöpögés.
Mindjárt kettő, nézzük meg a meccset, mondja apám, és a szobába megy. A konyharuhát a mosogató mellé terítem. A tévéképernyőn vízi csillag kúszik a tengerfenéken. Leülök a kanapéra, apám a fotelből nézi a vízi csillagot. Talán Annamari is éppen itt szokott ülni, innen nézi apámmal a meccset. Törökülésbe húzom a lábamat. A tévé mellett a szekrényen családi fényképek. Az egyiken hárman vagyunk az öcsémmel és anyámmal. Anyám ugyanúgy néz ki most, mint azon a hat évvel ezelőtti képen. Inkább hét évvel ezelőtti, még hosszú volt a hajam. A képek mellett flamingóvirág, apám első virága. Inkább pálma vagy szanzavéra illik hozzá, de otthonosnak tűnik tőle a lakás. Próbálom felidézni, milyen volt pár hete a nappali. Az a kisszekrény itt volt? Eddig is volt párna a kanapén? Az ölembe teszem a párnát, végigsimítok rajta a tenyeremmel. Elkezdődik a meccs, apám a gólok, szép passzok, ügyes cselek előtt rám néz, hogy figyelek-e. Nem nézek rá, hagyom, hogy figyelje az arcomat, miközben Müller passzol Lewandowskinak, és Lewandowski berúgja a harmadik gólt. Megbeszéljük, hogy a partjelző nem intett lest, pedig les volt, a visszajátszásból látszik. Mindjárt vége a kilencven percnek, nagyon drukkolok Lewandowskinak, hogy újra lőjjön gólt, és legyen egy harminc perces hosszabbítás. Tudom, hogy lesz, mert apa megint rám néz, figyeli az arcomat, Müller passzol Gnabrynak.
