„Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció” – állítja a frissen megjelent regény fülszövege. Vajon mikor jön el egy író életében az a pillanat, amikor indulatok nélkül, nyersanyagként tud rátekinteni a saját családtörténetére? És hogyan képes ezt mégis elemelni az igazolható tényeken alapuló valóságábrázolástól? Többek között ezek a kérdések kerültek elő a kötet hétfő esti bemutatóján a Radnóti Színházban.
Öröklődő mintázatok
A beszélgetés megkezdése előtt a könyv szerkesztője, Turi Tímea különleges ajándékkal lepte meg a szerzőt: hozott neki egy asztalterítőt, amelyet éppen olyan minta díszít, mint a Baranyai (b) András által tervezett borítót. Grecsó sietett azonban leszögezni, hogy az ötlet felesége, Árvai Judit fejéből pattant ki, ő fotózta le ugyanis a nagyszülői házban a régi viaszosvásznat, ami hosszú éveken át tett jó szolgálatot a szegvári családnak. „Ez a terítő mindent végignézett: ott volt, amikor asztalhoz ültünk, ehhez izzadt hozzá a könyökünk, ezen csúszkált a pálinkás pohár” – mondta. Jobb borítót el sem lehet képzelni egy többgenerációs családregénynek, de beismerte, hogy
ehhez a koncepcióhoz bizony kellett a „női logika”.
A sokat megélt virágos sormintától az irodalmi minták felé vették az irányt. Jócskán bővelkedünk ugyanis magyar anya- és aparegényekben, elég csak Esterházy Péter életművét említeni. Turi A szív segédigéi utolsó mondatának apropóján – „MINDEZT MAJD MEGÍROM MÉG PONTOSABBAN IS” – arra volt kíváncsi, hogy Grecsó Krisztián mikor érezte azt, hogy képes lesz aparegényt írni.
„10-15 év kellett, mire elértem azt az állapotot, hogy ne terápiás céllal dolgozzak” – kezdte,
majd hozzátette, hogy az Élet és Irodalom szerkesztőjeként rengeteg olyan szöveget kap, amelyekben valaki éppen kiírja magából a fájdalmát. „Most már csak meg kellene írni” – szokta válaszolni ezekre a levelekre, mert az igazi teljesítmény csak a trauma feldolgozása után jöhet.
Ő maga is nagyon sokáig harcolt édesapjával szemben érzett indulataival: még halála után is haragudott rá, amiért nem várta meg az unokája érkezését. Aztán egy napon teljesen váratlanul éppen a kislánya nyitotta fel a szemét. „A te apukád a felhők felett van, ugye?” – kérdezte, aztán összerakta, hogy ily módon Linzer kutyának is ott kell lennie, és akkor már meg lehetne kérni a nagypapát, hogy néha sétáltassa meg. A felismerés, hogy egy gyerekben ilyen magától értetődő természeteséggel folytatódik minden, segített a továbblépésben.
„Állandóan apa voltam”
Kétség nem fér hozzá, hogy egy ekkora családregénynek nekivágni nemcsak mentálisan és érzelmileg megterhelő, hanem komoly kutatómunkát is igényel. Grecsó elmesélte, hogy az igencsak kiterjedt családfa elkészítésében egy távoli rokon segített neki, aki még azt is felajánlotta, hogy megtanítja a felhalmozott adatállomány kezelésére. Bár a szerző saját bevallása szerint hajlamos volt elveszni a bonyolult Excel-táblázat útvesztőiben, a találkozó után végre világosan látta, hogyan fogja megírni ezt a könyvet.
Olyan mintázatokat vett ugyanis észre, amelyek generációk óta szállnak apáról fiúra náluk.
„Nem elég, hogy nekem volt apám: még apámnak is volt apja!” – osztotta meg a közönséggel felfedezését, melynek következtében rájött, hogy ideje leszámolnia a transzgenerációs adósságokkal. A kiindulási alapot viszont mégiscsak a jelen képezte. Elbeszélőnk, Erik – akinek furcsamód épp akkor van a névnapja, amikor a szerző született – meg van róla győződve, hogy édesapja üzenget neki a túlvilágról. Ebből az élményből bomlik aztán ki a történet.
Az est során természetesen részleteket is halhattunk a regényből Bata Éva előadásában: az első felolvasott szakaszban egy fekete hajú, kreol szépséget üldöz csillapíthatatlan vággyal egy férfi. Később megtudhattuk, hogy ők lesznek Erik dédszülei.
Bár az Apám üzent tele van sokat bíró női karakterekkel, Grecsó Krisztián számára ezúttal mégis a társadalomban betölthető férfiszerepek voltak a legérdekesebbek.
Elmesélte, hogy egyszer részt vett egy családállításon, amelyet meglepően emlékezetes tapasztalatokkal zárt.
„Állandóan apa voltam – hűtlen, alkoholista” – mondta, majd hozzátette, hogy náluk a férfiak bírták az extrém terhelést, amikor azonban ez enyhült, perspektíva nélkül maradtak. „Két út van előttünk: az egyik az alkoholizmusé, a másik járhatatlan”.
Valóság vagy fikció?
Hasonló művek esetében persze megkerülhetetlenül adja magát a kérdés, hogy miként viszonyul egymáshoz valóság és fikció. Hogyan illeszthetők össze a kutatás során megszerzett információk az írói fantázia szülte elemekkel? „A család az a színház, ahol mindenki főszereplő” – fogalmazott Grecsó, hiszen mindenkiről él valamilyen izgalmas történet a közös legendáriumban. Ezekről azonban nemritkán kiderül, hogy valójában csak mítoszok, ahogy az is hamar nyilvánvalóvá válhat, hogy
egyes családtagok radikálisan másképp emlékezhetnek bizonyos dolgokra.
A két nagynénje például nagyon rosszul reagált a regény előzetesen publikált részleteire. „Születőben látták a családi Pletykaanyut” – utalt a szerző 2001-es, Szegváron nagy port kavaró novelláskötetére. Rá ugyanakkor felszabadító hatással voltak az eltérő narratívák. Felismerte, hogy tulajdonképpen nem az érdekli, hogy minél pontosabban vissza tudja idézni az eseményeket. „Nem az igazságot, hanem a megértést keresem” – foglalta össze.
A mostanában nagy népszerűségnek örvendő autofikciós írásmód témájánál maradva kitért arra is, miként próbálta öniróniával kezelni, illetve eltartani magától Erik figuráját. „Akkoriban újraolvastam a Mondják meg Zsófikának című könyvet Szabó Magdától, ami akár remekmű is lehetne, ha nem lenne benne egy Szabó Magda-alteregó, akit Szabó Magda döbbenetesen szeret” – jegyezte meg viccesen azzal kapcsolatban, hogy mi segített neki a saját magához való viszony rendezésében. Komolyra fordítva a szót, hozzátette, hogy
tudta, „bitangul, kegyetlenül, vérszomjasan” őszintének kell lennie.
Valahogy úgy, mint Móricz Zsigmond a naplóiban. Szerinte csak ily módon lehet felgombolyítani életünk történetét, és reméli, hogy a befogadó is hasonló őszinteséggel néz majd szembe önmagával a regénynek köszönhetően.
Nem csupán saját személyét illetően kellett ugyanakkor jó arányérzékkel eljárnia, hanem arra is igyekezett figyelni, hogy más karakterek feje fölé se nőjön azért glória. „Csodásan tudunk átemlékezni dolgokat” – mondta. A korábbi Grecsó-művek ismeretében talán nem meglepő, hogy Juszti mamával volt a legnehezebb dolga, hiszen köré bőven lehetne mítoszt építeni – bár állítólag néhány barát már finoman jelezte, hogy ha még egyszer Juszti mamáról kell olvasniuk, sarokba hajítják a könyvet.
Milyen apának lenni?
Az est végéhez közeledve újabb vendég érkezett a színpadra: az utolsó részletet Holman Endre olvasta fel, aki évtizedeken át nagy riválisa volt Grecsó édesapjának a regényben is fontos szerepet betöltő szavalóversenyeken.
Az Apám üzent Ignáca – a való életben János – ugyanis sokáig színész akart lenni,
ehhez pedig azt tartotta a legbiztosabb útnak, ha rendületlenül verset mond, naphosszat gyakorol. „A Janinak már megint nagyon fáj” – nyugtázták állítólag a hazafelé bicikliző falubeli tehenészek, amikor az apa szokása szerint épp József Attila híres versét üvöltötte.
A rövid anekdota után Turi Tímea szeme megakadt az előttük lévő asztalon pihenő plüssteknősön, amit, mint megtudhattuk, a kislányától kapott a szerző, méghozzá azért, hogy megvédje őt a közönségtől. Az utolsó kérdés az apaság okozta belső változásokra vonatkozott. „Olyan tárnákat nyitott ez bennem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Alázatra tanított” – mondta zárásként Grecsó Krisztián.
