A bejegyzés megtekintése az Instagramon
- Amikor 1985-ben a Bevezetés a szépirodalomba ötödik fehér füzeteként megjelent ez a szöveg, nagyon jó volt olvasni, mert nagyon más volt, mint amit akkoriban mások írtak. Ekkor Magyarországon még kommunizmus volt, de ez a kötet már kibújt a lazuló cenzúra alól, volt benne valami forradalmi, valami renitens.
- A kötetet a pszichológusok gyászmunkának hívnák, hiszen egy édesanya elvesztésének feldolgozásán dolgozni kell. Ahogy olvashatjuk is az első oldalon: “Majdnem két hete már, hogy az anyám meghalt, munkához kell látnom”.
- Vajon ki az előszó elbeszélője? Hiszen az előszóban leírja, hogy épp előszót ír a könyvhöz. Ez a gesztus már EP játékossága, nem hiába, hogy posztmodern szerzőnek szokták nevezni. Talán az építészeten keresztül lehet a leginkább megfogni, mert ott a leglátványosabb, hogy mit is jelent ez a kifejezés. Például úgy építenek modern épületet, hogy a közepén hirtelen mégis egy gótikus elemet láthatunk. Ahogy ők játszanak a gravitációval, a statikával, úgy játszanak, rúgják fel a posztmodern szerzők az elbeszélés egyenesvonalúságát.
- A szöveget olvasni olyan érzés, mint amikor egy temetésen az ember áll a sír mellett és egyszer csak rájön a röhögés, mert eszébe jut valami vicces.
- Bátran és meghökkentően írja le a testi romlás jeleit és pillanatait, ez EP sajátja volt mindig. A szövegben olyan közel megyünk valakihez, hogy már a bőrének a pórusait is látjuk, már a szagát is érezzük. Ezek a pillanatok szépen, férfiasan vannak megírva, de van bennük valami ijesztő.
- Felmerül a kérdés, hogy ez vajon egy vagy két könyv, hiszen a lapok alján mindig fut egy másik szöveg csupa nagybetűvel írva. Az alsó egy elképzelt, álomszerű, kalandszerű történet, aminek van is köze a felsőhöz és nincs is. Azt mutatja meg EP, hogy hiába akarja kordában tartani, az feltör, betör a normál szövegbe, mint amikor az ember hiába próbálja elhessegetni a benne feltörő emlékeket.
- A szerzőt néha elragadja a szöveg önmozgása, a szöveg bukfencezése; EP akrobata inkább, mint sportoló. Szemben például Nádas Péterrel, aki nem hogy sportoló, sokkal inkább egy dízelmozdony, aki nyolc vasúti kocsit húz a hátán a súlyos mondataival.
- EP-nek nem az erénye az emberi sorsok bemutatása, a helyzeteké annál inkább. Remek pillanatfelvételeket készít, de ezek ritkán állnak össze filmmé.
- Nádasdy számára az apró pillanatok teszik ezt a könyvet nagy könyvvé. Például amikor az elbeszélő leírja, hogy úgy áll az anyja sírja mellett, mintha ő lenne a hibás az anyja haláláért. Majd hozzáteszi, az ember mindig hibás egy kicsit. A másik ilyen pillanat, amikor az anya felsorolja, hogy bakfis korában mennyi mindenen tudott nevetni. Olyan, mintha ez a felsorolás csak össze lenne hányva, közben mégis patikamérlegen számolta ki.
- Mikor segítséget kérek, hogy mégis hogyan kellene olvasni az oldal tetején és alján szereplő szövegeket, hogy egy egészet kapjunk, akkor Nádasdy azt mondja, ne felejtsük el, hogy EP matematikus volt. Itt megjegyzi, hogy azért az ő agyuk nagyon furcsa. Lehet, hogy ha ezzel a szemmel vizsgálnánk meg, akkor rájönnénk, hogy az előző oldal négyzetgyökének háromszorosányi sor van minden lapon, de ez maradjon az ő titka, az olvasónak ezt nem kell tudnia. Olyan ez, mint amikor zeneműveket elemeznek és kiderül, hogy Mozart egy ártatlan kis zeneműve mögött is egy nagyon pontos matematikai képletet lehet felfedezni, de ezeket nem kell tudnunk, maradjanak csak meg nekünk a mélységesen emberi pillanatok.
- Ez a könyv nem egy háromfogásos nagy vacsora, hanem egy huszonöt apró csemegéből álló büféasztal.
