Egyik este a Két Szerecsenben vacsoráztunk és az ismerőseinkről beszélgettünk, amikor valaki felhozta Barbara és Olivér nevét.
– Hallottátok, hogy szakítottak? – kérdezte Schull felesége, Etel.
– Mi történt?
– Ő-ezt-mondta, ő-azt-mondta – legyintett Schull. – Mi történt? Megmondom, mi történt. Attól függ, kit kérdezel.
– De nem az ő esetükben – tiltakozott Etel. – Persze nem akarok hibást keresni, de szerintem elég egyértelmű, ki a hibás az egészért.
– Én épp fordítva látom – mondta Schull. – De miért nem meséled el a többieknek? És meglátjuk, mit szólnak hozzá.
– Ez az, meséljétek el! – lelkesedett a feleségem.
– De ígérjétek meg, hogy nem lesz érzelgős – kértem. – Még csak most kezdtem el a vacsorámat.
– Amúgy is vigyáznod kellene a koleszterinnel – mondta a feleségem.
– Miért? Semmi baja a koleszterinemnek.
– Addig kell vigyáznod rá, amíg nincs vele semmi bajod. Utána már mindegy.
– Ezek szerint aggódnom kellene az összes betegség miatt, amit még nem kaptam el?
– Inkább hallgassuk meg Etel történetét.
– Nem muszáj, ha nem akarjátok – szabadkozott Etel.
– Dehogynem! Nagyon is érdekel minket – mondta a feleségem.
– Kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok.
Barbara és Olivér ugyanahhoz a csontkovácshoz jártak, így elegyedtek szóba egyik alkalommal, a váróteremben. Még az is kiderült, hogy egy közös ismerősük ajánlotta nekik az orvost.
És hát, ismeritek Barbarát. Mint mindig, magabiztos volt és szétszórt, kiegyensúlyozott és sértődékeny, öntudatos és bizonytalan, miközben szüntelenül olyan férfiak figyelmét próbálta magára vonni, akikkel aztán nem sokat törődött, mert tudta, hogy úgy sem lesznek sokáig az életében. A szerelmi élete szokás szerint katasztrófa volt, mert hiába örült volna, ha van valakije, igazából nem volt szüksége senkire. Valahányszor össze akart költözni egy férfival, a gondolat, hogy mindig ott lesz, amikor hazaér, elvette a kedvét az egésztől. Az egyetlen feltétel, amivel hajlandó lett volna elkötelezni magát, ha ez nem jelenti, hogy bármit is ígérnie kell. A férfiak, akikben sorra csalódott, csak azért nem okoztak neki csalódást, mert soha nem várt tőlük semmit.
Mégis úgy tűnt, Olivér talán más lesz, mint a többiek. Más is volt. A pályája elején járó, jóképű (bár Barbarát az sem zavarta volna, ha nem az) üzletember volt, tőzsdei papírokkal kereskedett. Olivérnek már nem volt rá gondja, hogy pénzt keressen, mert a pénze elég pénzt keresett helyette. Miután a csontkovács szakszerűen rontott a fájdalmaikon, egy bárban folytatták, ahol Barbara elmesélte, hogy szerkesztőként dolgozik egy divatlapnál.
– Van valami, amit soha nem értettem a divatban – tűnődött Olivér. – Ugyanazok, akik szeretnek divatosan öltözködni, nem bírják elviselni, ha az utcán valaki máson is meglátják a pulóverüket.
Barbara nevetett, és lenyűgözte őt, hogy Olivérnek mindenkihez van egy kedves szava, mert úgy gondolta, ő erre soha nem lenne képes. A részéről már az is nagy erőfeszítést igényelt, hogy ne legyen gúnyos a szeretteivel. Amikor a férfi felvetette, hogy kísérje el őt Izraelbe az egyik üzleti útjára, Barbara odáig volt az ötletért.
– Egy olyan vállalkozásba fektetek be, ami segít a farmereknek nagyobb hozamú haszonnövényeket ültetni ott, ahol az ingadozó termés miatt nagy kockázata van az éhezésnek – fejtegette Olivér a lakása tetőteraszán, az egyre hosszabbra nyúló tavaszi éjszakák egyikén.
Barbara szinte lelkes lett, ha Olivérre gondolt, amiről tudhatta volna, hogy nem jó előjel. Még nem találkozott senkivel, aki meg akarta volna váltani a világot. Az ő munkahelyén a legfontosabb kérdés az volt, lehet-e alsóruhát készíteni Gore-Texből, a legtöbb ember, akit ő ismert pedig nem az ingadozó termés miatt éhezett, hanem azért, hogy beleférjen egy 34-es blúzba. Egy romantikus hétvége a Galileai-tenger partján, egy elegáns hotellé alakított, oszmán kori palotában több volt, mint elég, hogy valamilyen hazugsággal szabadságot vegyen ki a munkahelyén. Azt mondta, ételmérgezést kapott.
– Hol? – kérdezte meglepetten a főnöke.
Barbara nem készült a kérdésre.
– A Két Szerecsenben – vágta rá.
A következő hetet romantikus tervezéssel töltötte az előttük álló utazásról. Megértette, hogy csak egy hétvégét lesznek ott, de egész hónapra elég programot talált ki. Szerette volna végigjárni a bazárokat, nagyokat úszni, lebarnulni a strandon, hummuszt enni egy árnyékos, forró étteremben, megnézni a múzeumokat, egyik nap délig aludni a hotel szatén ágyneműjében, másik nap korán felkelni, körbeutazni a vidéket, eltévedni, és este egy hallgatag, vendégszerető pásztor kunyhójában vacsorázni. Elképzelte, ahogy a nyitott tetejű autóban lobog a nyakába kötött kendő, és próbálta nem elképzelni hozzá a sivatagi port, az égető napot és a bogarakat, de hamar rájött, hogy a nyitott tetejű autó tévedés volt, mind a fantáziájában, mind a valóságban. Miért létezik egyáltalán nyitott tetejű autó? Mi baja van valakinek a tetővel? A házakat sem hagyják abba, miután felhúztak négy falat. Elégedetten, amiért jár a levegő és besüt a nap.
De az utazás még azelőtt váratlan fordulatot vett, hogy elkezdődhetett volna, véget vetve az álmodozásnak és meglehetősen borús hangulatban hagyva Barbarát.
Az eset a repülőtéren történt, a biztonsági átvizsgálás során, amikor keresztül kellett menniük a fémdetektoros kapun. Barbarának megakadt a szeme egy apróságon, ami legalább annyira váratlanul érte, mint amekkora zavart okozott számára. Bár jelentéktelen részlet volt, sokáig mégsem tudta kiverni a fejéből. Meglátta, hogy Olivér kitágult, fekete zoknijából egy lyukon át félig kilógott a nagylábujja.
Az egész egy pillanat volt, Olivér hamar visszavette a cipőjét, és Barbara nem is tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Kivéve, hogy nem tudta kiverni a fejéből. A repülőúton, hiába próbált kicsit dolgozni a számítógépén, a gondolatai újra és újra visszakalandoztak a zokni felé. Amikor megérkeztek a hotelbe, szokatlan hangulatban találta magát.
– Valami baj van? – kérdezte Olivér az étteremben.
Barbara elhessegette a dolgot.
– Dehogy, semmiség – mosolygott, miközben egykedvűen turkálta az ételt. – Csak a gyomrom. Biztosan ettem valamit a repülőn.
– De nem ettél semmit a repülőn.
– Talán akkor tegnap este – mondta Barbara.
– Nem ettél tegnap este sem. Azt mondtad, nem vagy éhes – értetlenkedett Olivér.
– Akkor lehet, ez a baj, hogy üres a gyomrom.
– Azért nem kívánod az ételt, mert üres a gyomrod?
De a délután maradék részében sem érezte jobban magát, sőt. Amikor később, este romantikusan együtt voltak, képtelen volt elengedni magát.
– Olyan, mintha nem is lennél itt – mondta Olivér.
– Dehogynem, itt vagyok. Folytassuk!
De Olivérnek igaza volt. Barbara tényleg nem tudott koncentrálni, végig a plafont nézte és az egyetlen, amire gondolni tudott, a férfi zokniból kilógó nagylábujja volt. Emlékeztette magát, hogy ő is viselt már olyan ruhát, ami el volt szakadva, és volt, hogy erre mások figyelmeztették, mert észre sem vette. Volt lyukas ingje, lyukas pólója, lyukas pulóvere. Néhány hete a cipőjének vált le a talpa, az egyik munkatársa még együttérzést is tanúsított, amikor meglátta. A nadrágjai között akadt, amit kiszakítva vásárolt. Miért kéne pont a zokninak jelentőséget tulajdonítani? Lehetséges, hogy Olivér észre sem vette a lyukat (mondjuk annál jobban kilógott belőle a lábujja). Kiszakadhatott a zokni nap közben is (ugyan még reggel volt). Vagy ez lehetett akár a szerencse zoknija is, ha fél a repüléstől. Mindenképpen többet kellene kiderítenie.
– Mondd csak, félsz a repüléstől? – kérdezte.
– Ezt mondom én, hogy nem vagy itt! – háborodott fel Olivér, csalódottan félrerántva a takarót.
– Már mondtam, hogy itt vagyok.
– Akkor miért akarsz beszélgetni?
– Csak feldobtam egy témát.
– De most?
Másnap Olivér üzleti ügyeket intézett, Barbarának pedig egyedül kellett eltöltenie az idejét. Nem volt kedve sem múzeumba, sem strandra menni. A szobájában maradt és felhívta az egyik barátnőjét, hogy tanácsot kérjen.
– Engem hívott – mondta Etel. – Azonnal hallottam a hangján, hogy valami nem stimmel. – És akkor mi van? – kérdeztem, miután elmesélte, ami történt. Nem akartam hinni a fülemnek.
– Mi van akkor, ha lyukas a zoknija? – kérdeztem.
– Hát nem érted?
– Nem értem – mondtam. – Mi van a zokniban, ami mindent megváltoztat?
– Én sem tudom! – felelte. – Magamnak sem tudom megmagyarázni. De van valami a zokniban, ami mindent megváltoztat.
– Olivér sikeres üzletember – emlékeztettem. – Nyilván megengedhet magának egy pár zoknit. Majd felvesz egy másikat.
– Nem a pénzről van szó – bizonygatta Barbara. – Olyan, mintha varázslatot szórtak volna rám. Valami megváltozott. Már nem tudok ugyanúgy ránézni. Hiába tudom, hogy ugyanaz a nagyszerű, melegszívű ember, akit megismertem. De eltűnt a vonzalom.
– Nem a zoknival van a baj – mondtam neki. – Hanem veled. Mindig fennakadsz valamilyen apróságon. A múltkorival az volt a bajod, hogy rossz volt a helyesírása. Aztán ott volt, amelyik kiállhatatlanul kedves volt veled. Amelyik beszélt a filmek alatt. Amelyik mindig lassított a sárgánál. Amelyik túl hangosan telefonált az utcán. Amelyik mindenre máshogy emlékezett, mint te. Meg amelyik mindig azelőtt mondta, hogy „Szívesen!”, mielőtt megköszönhetted volna. Bár elismerem, hogy őt én se bírtam.
– Én nem tehetek semmiről. Látnod kellett volna!
Barbara tisztában volt vele, hogy a problémái abból fakadnak, hogy túl sokat gondolkodik, vagy abból, hogy nem gondolkodik eleget, vagy a problémái annak ellenére is fennállnak, hogy pont eleget gondolkodik, ebben az esetben viszont nincs remény. Etelnek sikerült meggyőzte őt a telefonban, hogy adjon még egy esélyt Olivérnek, és végül egész jól érezték magukat a hétvégén. Persze az egész viszony így sem tartott tovább két hétnél, aztán mind a ketten a saját útjukon folytatták.
– Azóta Barbarának már megint van valakije. De az épületben, ahol lakik, túl lassú a lift, és Barbara azt mondta, nem hiszi, hogy még túl sokszor képes lesz felmenni hozzá.
– Ez aztán nem semmi – mondta a feleségem, amikor Etel befejezte a történetet. – Ebből is kiderül, hogy bizonyos embereknek egyszerűen semmi nem elég jó.
– Én nem ezt szűrtem le belőle – felelte Schull. – Szerintem arról szól, hogy ha valakivel együtt akarod tölteni a jövődet, minden apró dolgot fel kell nagyítanod vele kapcsolatban.
– Ha én ezt tettem volna veled, most nem ülnénk itt – kuncogott Etel.
– A történet tanulsága szerintem, hogy a zokniból kiderül, milyenek vagyunk – mondtam –, amikor azt hisszük, senki nem lát minket. Nincs más ennyire személyes ruhadarabunk. A zokninak ereje van.
– Azt még nem is mondtam, mi történt Barbara főnökével – mondta Etel. – A Két Szerecsenbe mentek volna a feleségével megünnepelni az évfordulójukat, de miután hallották, hogy Barbara ételmérgezést kapott, áttették a foglalást máshová.
– Hová?
– A Da Marioba. Kagylót ettek és mind a ketten ételmérgezést kaptak.
– Milyen kiszámíthatatlan az élet.
– Mi miért nem utazunk el egy hétvégére a Galileai-tengerhez? – kérdezte a feleségem.
– Nem kell azért három órát repülnöd, hogy hummuszt egyél és napszúrást kapj.
– Én azt hallottam, gyönyörű.
– Szerintem, kérjük a számlát.
