Ha a háború beköltözik, soha nem hagy el

Ha a háború beköltözik, soha nem hagy el

Az első negyedév legérzékenyebb, legköltőibb, legkülönösebb regényét egy vietnámi származású amerikai szerző, Ocean Vuong szállította, akinek Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című könyve egyszerre meséli el egy migránscsalád történetét, beszél a szerelemről, az anya hiányáról és mutatja meg költőien saját másságát. A hét könyve egy roppant izgalmas, kísérletező és szuggesztív fiatal szerző pályakezdő munkája, akiről nagyon sokat fogunk még hallani.

Valuska László | 2020. április 06. |

Ocean Vuong nagyapja amerikai katona volt, a hadsereggel Vietnámba küldték. Ehhez hasonló történetet rengeteget ismerünk, az Amerikai Egyesült Államok számára olyan súlyos nemzeti ügy volt, hogy A szakasztól A szarvasvadászon és A született július 4-énen át az Apokalipszis mostig rengeteg népszerű képi és narratív feldolgozása készült, amelyek általánosságban azt a mítoszt dolgozzák fel, hogy a háború nem egy hősi cselekmény, hanem a humánum elpusztítása, mert a nemzeti történetmesélés szintjén lehet győztes narratívákat gyártani, de valójában mindenki belepusztul. A vietnámi háború popkulturális értelemben a mi történetünk is, akármilyen furcsa is ezt leírni, viszont Vuong számára egy olyan kulturális mém, ami a saját genetikája része lett.

Ocean vuong
Röpke pillanat csak földi ragyogásunk
Európa Könyvkiadó, 2020, 360 oldal

A háború nyelve

A katona nagyapa a rizsföldeken beleszeretett egy nőbe, összeházasodtak, három gyereket neveltek fel. Amikor a nagyapa Amerikába utazott, szétszakadt a család. Ocean Vuong családtörténete valóban színes és bonyolult, így nem csoda, ha első regénye, a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk a kettős identitása legmélyére ás, és azt az alapvető irodalmi kérdést boncolgatja, hogy ki is ő valójában, és hogyan szólítható meg a tőle nyelvileg elzárt másik, az anya. Az én folyamatosan mozgásban van, meghatározzák az elbeszélt családtörténetek, az elhallgatott traumák, a saját és a másik testéhez való viszony, vagy a szerelem is.

A nagymama annyira félt, hogy a három lányát három különböző árvaházba adta, akik csak felnőtt korukban találkoztak újra. Vuong édesanyja egy saigoni fodrászatban mosta a vendégek haját, 18 éves korában adott életet fiának. A kommunista rezsimben nem volt könnyű életük, a Fülöp-szigetekre menekítették őket, majd onnan kerültek Amerikába.

“Mi egy ország, ha nem életfogytiglani ítélet?”

- kérdezi a regényben az elbeszélő, és nemcsak nyelvi értelemben, hanem kulturálisan is, sőt földrajzilag is. 

“Nem tudtam, hogy a háború még mindig benned van, egyáltalán, még azt sem tudtam, hogy volt egy háború, és az ha egyszer beköltözik az emberbe, sohasem hagyja el - csak visszhangzik, egy hangot, ami a saját fiad arcát formázza. Bumm.” Az anya kislány korában egy banánültetvényről nézte, ahogy egy amerikai napalmtámadás után összeomlik az iskolája. A regénynek, ahogy Ocean Vuong életének is, ez a háború a kiindulási alapja, a családtörténet megértése ennek a traumának a családba történő beépüléséről szól. Ahogy megfogalmazza: 

“Anya, a mi anyanyelvünkön beszélni azt jelenti, hogy csak részlegesen beszélünk vietnámiul, a háború nyelvén viszont tökéletesen”. 

Egy olyan anyáról beszélünk, aki megpofozta a fiát, amikor az meg akarta tanítani olvasni. Az anya azt mondta, nincs szüksége olvasásra, mert lát, és addig elég volt az is. Az anya-fiú viszony erős szeretetre épül, amiben mégis állandóan jelen van az abúzus. Az anya mentális beteg, sokszor kiszámíthatatlan, indennap órákig színezi a Walmartban vásárolt kifestőkönyveket. A levélírást Roland Barthes Gyásznapló című könyve indítja be. Az irodalomértelmezést, és így az olvasásról való gondolkodást is radikálisan megváltoztató elméletíró szövegét olvasva jut el az elbeszélő oda, hogy levelet írjon anyjának.

“Kedves Anya,

Azért írok, hogy elérjelek - még akkor is, ha minden leírt szavammal távolabb kerülök tőled.”

“Azért írok, mert azt mondták nekem, hogy nem szabad mert-tel kezdeni egy mondatot. De én nem mondatot akartam írni - szabadulni akartam. Mert a szabadság, azt mondják, nem más, mint a vadász és az áldozat közötti távolság.”

A Röpke pillanat... című regény egy lehetetlen elbeszélői helyzetet teremt meg: a Kiskutya nevű elbeszélő E/1-ben levelet ír az anyjának, Rose-nak, aki ezt nem tudja elolvasni. Az anya nem beszél angolul, de nem is olvas semmilyen nyelven. Mit jelent egy ilyen helyzetben egy neki írt levél? 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

ocean vuong (@ocean_vuong) által megosztott bejegyzés,

A Kiskutya nevet Lan nagymamától kapta az elbeszélő, mert csak egy “olyan nő tesz ilyet, aki vigyáz a sajátjaira”, és mert “amit szeretünk, azt valami értéktelenről kell elneveznünk, akkor nem esik bántódása - és életben marad. Egy név habár láthatatlan, mégis lehet pajzs is.” A kisfiú sokáig nem beszélte rendesen a nyelvet, valójában sem a vietnámit, sem az angoltt, és mivel “nem tudott a korának megfelelő könyveket angolul olvasni, azt már tudta, milyen messzire vihet egy történet, és ezek a könyvek azt jelentették, hogy legalább két másik világba beléphet majd”.

Az elbeszélő Kiskutya keresi a kommunikációs csatornát, a nyelvet, hogy ne csak megszólítani tudja az anyját, hanem elmondani neki mindazokat a történeteket, amelyeknek nemcsak ő, a fiú, hanem az anya is a részese, mert anya és fiú, sőt nagymama ebben a regényben szétszálazhatatlanok a kitettségben. Az ő közös nyelvük a biológiai összetartozás volt: 

“a méhlepény egyfajta nyelv - talán ez az első nyelvünk, az anyanyelvünk. (...) Ti ketten beszélgettetek - vérben fejeztétek ki magatokat”.

Ocean, ne félj

Újságcikkekben találkoztam már Ocean Vuong nevével, de akkor kezdett el érdekelni, amikor Závada Péter lefordította egyik versét: Egy nap szeretni fogom Ocean Vuongot (Someday I'll Love Ocean Vuong című versét meg is lehet hallgatni a New Yorker oldalán). Így kezdődik (az egészet a Versumon érdemes elolvasni):

"Ocean, ne félj.

Az út vége olyan messze még,

hogy már mögöttünk van.

Ne aggódj!

Az apád csak addig az apád,

míg egyikőtök el nem feledkezik róla. Ahogy a gerinc

sem emlékszik a szárnyakra,

mindegy, hogy a térdünk hányszor

csókolja meg a járdát. Ocean,

figyelsz? A tested legszebb pontja az,

ahová anyád árnyéka vetül."

Ami a verseiből kiderült, hogy Ocean Vuong szívesen hozza játékba saját éntörténetét, nagyon erős képalkotói képessége van, amelyek a prózájában is megjelennek. A regény első folyóiratközléseinél még a memoár műfaján volt a hangsúly, ami nem csoda, mert az elbeszélő és a szerző nagyon közel áll egymáshoz. Vuong 1988-ban Saigon mellett egy rizsföldön született Vinh Quoc Vuong néven. A manikűrösként dolgozó anyja le akart menni a tengerpartra, de a beach szót bitchnek ejtette, ezért azt javasolta neki az egyik vendége, hogy mondjon inkább óceánt. Majd új nevet adott a fiának. Nehéz elhinni, hogy Vuong 11 éves koráig nem olvasott, majd 28 évesen, 2016-ban ő volt a második költő, aki elnyerte a T.S. Eliot-díjat a legjobb első könyvért, ami egy verseskötet volt, Night Sky with Exit Wounds.

Hiába csak egy pályakezdés lehetséges, Ocean Vuong debütált már költőként, majd prózaíróként. A két terület különbözik egymástól, de esetében szorosan összefügg a kettő. Ahogy a verseibe beköltöznek a személyes élettörténet elbeszélhetőségének kérdései, úgy a prózájának természetes része a sokszor elemelt, költői hang. Nem a különbségtevés a fontos, hanem az a nyelv, ahogy Vuong keresi az utat kérdéseinek, történeteinek, problémáinak megszólaltatásához. Testről, queerségről, erőszakról, az amerikaiak vietnámi háborújáról. A regény pedig Vuong egyik verséből kapta címét.

Én írok levelet

A regény a klasszikus levélműfajt írja szét, a levélszerkezet elemei viszonylag gyorsan feloldódnak az emlékfolyamban, ami nemcsak a családtörténetet hozza játékba, hanem érdekes bölcsészkedést is Roland Barthes szövegeivel, a golfozó Tiger Woods ázsiai gyökereinek esszéisztikus ismertetését vagy Duchamp piszoárját.

Mivel csak egy elemi, biológiai nyelv tartja össze őket, ezért nagy szabadsággal lehet mesélni, és 

minden történet újramesélése újraírás is, így az elbeszélő saját családtörténetét teremti meg.

Anyjának ebben a 350 oldalas levélben azt is megvallja, hogyan lett szerelmes. Tizennégy évesen biciklizett haza a dohányföldön keresztül, amikor találkozott Trevorral. Hiába szenvedélyes a kapcsolatuk tinédzserként, ha Trevornak abba a fehér hetereoszexuális középosztálybeli amerikai férfiképbe kellett belenőnie, amelyik vasárnaponként amerikai futballt néz, mobilházban lakik, Sprite-ot iszik, gyorséttermi hamburgert eszik, egyébként meg 50 Centet rappel, és egyet biztosan tud: titokként érdekes ez a kíváncsiság és vonzalom Kiskutyához, de ő nem lehet felnőttkorában meleg. A nem lehet jelenti a hagyományt, a családdal és az amerikai mítosszal történő szembenézést. Első szexuális kísérleteik béna pornófilmekre hasonlítanak.

Csodás, fájdalmas szembenézés a családtörténettel

Az 1988-as születésű Vuong első regénye úgy mesél el egy coming-of-age történetet, hogy közben egy töredékes családregénnyé válik, amiben a Kiskutya nevű elbeszélő édesanyjának és nagyanyjának történetét is megismerjük. A nagymama, Lan szexmunkával élte túl a háborút Vietnámban, az egyik kuncsaftja egy amerikai katona volt, akitől Rose született, és akit emiatt a háborút követő időszakban hátrányosan megkülönböztettek. Kiskutya Vietnámban született, babaként került Hartfordba a 90-es években, ahol a körömszalonban dolgozó, iskolázatlan anyja és a varázsvilágban élő nagymamája nevelte.

Az emlékek hol színesek, hol szürkék, hol nincsenek, ahogy például a skizofrén Lan nagyinál, aki sokszor alig emlékszik valamire.

Az apafigura leginkább egy árnyékként jelenik meg az elbeszélésben,

érezni, hogy bizonyos megvilágításokban elárulja, lebuktatja az árnyék, de önállóan nincs jelen, ami nem csoda, hiszen utoljára akkor lehetett látni, amikor a rendőrség elvitte, miután megverte az anyját.

A sokszor költőien vagy meseszerűen hömpölygő mondatok, amiket Varga Zsuzsanna fordító magával ragadóan ültetett át magyarra, nem elfedik, hanem felerősítik, hogy a connecticuti Hartfordban élő Kiskutya története mindig arról a másságról szól, ami a többség számára nem az érdekes vagy különleges jelzőkkel párosul, hanem az elkülönböződéssel, a kirekesztéssel. Hol vietnámi származása, hol homoszexualitása miatt, de nem képes feloldódni, megmarad különbözőnek.

Források: New Yorker, Gurdian, Gaurdian, New York Times

 













Még több olvasnivaló
...
Nagy

Vlagyimir Szorokin: Alulértékeltem Putyin őrültségét

„Tragikus időkben nehéz az oroszoknak az orosz irodalomról beszélni” – Vlagyimir Szorokin és M. Nagy Miklós mégis erre tettek kísérletet tegnap este a Három Hollóban. A beszélgetés során az emigráns orosz írók tragédiája, az oroszok és az erőszak viszonya, valamint a szerző magyarul megjelent szövegei is előkerültek. Beszámolónk.

...
Nagy

Visky András: Van, amikor az Isten egy elveszett gyermek

Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe. Kitelepítés című regényének alapját az otthon és az apa elvesztése, valamint a gyerekkori lágerbeli emlékei adják, melyben biblikus narratíva keveredik az elbeszélő hangján testvérei, valamint az édesanya történeteivel. 

...
Kritika

Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat

Hogyan fér meg egymás mellett az irodalom magánya és az élet? Erre a kérdésre kereste a választ Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író, aki regényével tavaly elnyerte a Goncourt-díjat. Az emberek legtitkosabb emlékezete a hét könyve, amely egy titokzatos afrikai íróról, egy kánonból kimaradt zseniális botránykönyvről és a nagy mű létrejöttének útvesztőjéről mesél.