Egy fa hokedlin ülök a fürdőszobában, kis bugyi van rajtam, a vállamon egy törülköző. Egy tükörben nézem magam, bár alig érem fel, nyújtóznom kell. A fürdőszobában ülök egyedül, várok. Fehér csempe vesz körül, némelyiken kék virágminta van, amiket bizonyos logika mentén helyeztek el a munkások, amikor a lakást felújították. A wc mellett a radiátoron hegyekben állnak az újságok, a szennyestartóból ömlenek ki a koszos ruhák, egy páfrány van az egyik polcon. A fürdőszobában a Calypso Rádió szól.
Ez mondjuk jó harminc éve volt, de most vasárnap is le kellett ülni egy székre a fürdőszobában, és meglepetésemre most sem értem fel rendesen a tükröt.
Két hete készülünk rá, hogy eljön a szimbolikus kasztrálás pillanata, amikor le kell vágni a hajam.
Anna Youtube-tutorialokat nézett, például a How to Cut Your Man’s Hair címűt. Megnézzük együtt is, elképzeljük, hogyan vágjuk le a hajamat, felmérjük az eszközparkot: nincs fésű, az olló annyi idős, mint én. Megmosom a hajam, vizes vágás lesz.
A tükörből rám visszanéző kisfiúra nem emlékszem, csak az érzésre, hogy riadt vagyok. Nem szerettem, ahogy apám magyarázza, nem lehetek kócos, ő majd megfésül, rendesen el kell választani. Azt sem szeretem, ha tüsi a hajam - ezt anyám mondta mindig így, és hiába tűnik utólag érthetőnek, akkor sem szépíti meg a múltat, hogy
minden hajvágás után úgy éreztem, a testem egy részét veszítem el.
A haj már a Bibliában problémás ügy volt, talán ezt nem kell hangsúlyozni. Két regényt olvastam, amelyekben a haj nagyon fontos szerepet játszott: Chimamanda Ngozi Adichie Americanah című könyvét nagyon szeretem, Sofi Oksanen Normáját kevésbé, viszont emiatt beszélgethettem vele 2017-ben a könyvbemutatóján.
Adichie regényében egy nigériai lány költözik Amerikába, ahol egyik pillanatról a másikra azzal szembesül, hogy fekete. Nyilván ezt addig is tudta, de Nigériában nem rakódott rá egy csomó, többségében negatív jelentéstartalom, mert nem a fehérekhez képest határozták meg őket. A történetben fontos szerepet kap a hajfonat, politikai jelentése is van. Adichie egy beszélgetésben azt mondta, hogy szerinte Barack Obamát sem választották volna meg, ha felesége, Michelle Obama nem vasaltatja ki a haját. Mindennek jelentése van. Az Americanah főszereplője,
Ifemelu a hajegyenesítés után úgy érezte magát, mint akinek a személyiségéből elvettek valamit.
„Az, aki uralja a hajat, uralja a nőket. Az, aki uralja a szaporodási képességüket, uralja a férfiakat. Az, aki elégedetté teszi a nőket, a férfiakat is kielégíti, és az, aki a haj és a gyermek iránti lázban égő emberek körül doktorkodik, az közöttük a király” - ezt már Sofi Oksanen írta Norma című regényében, ami egy Rapunzel-átdolgozás. A főhős elveszíti édesanyját, amivel együtt kiderül egy titok: Norma haja naponta egy métert is nő, fantasztikus a minősége, ezért irtó sok pénzt is hajlandóak kifizetni az emberek. A szépségipar, a társadalmi elvárások kritikájaként is olvasható történet egyfajta szupererővel ruházza fel Normát.
Amikor a hokedlin ültem, anyámék meg vágták a hajamat, azt éreztem, hogy megváltoztatnak, mintha nem lennék elég jó - mert valamilyennek kellett lennem, és leginkább olyannak, akit a társadalom, a kultúra, a hagyomány és család hoz létre.
Otthon a fürdőszobában két hajvágás-iskola találkozott.
Apám nem kérdezett, úgy kezdett el vágni, ahogy élt, hirtelen mozdulatokkal. Nem titkolta, hogy nem nekem vágja a hajam, hanem magának, mert mutogatott magáról gyerekkori képeket, amiken persze tüsi haja volt, az ő anyja is így mondta.
Közben arról beszélt, hogy mindig olyan hajat szeretne, mint Alain Delonnak van.
Akkor még egyáltalán nem tudtam, ki Alain Delon, de mivel apám több képet őrzött róla, ezért megtanultam a séró szót - ő így mondta. Az ő technikája az első határozott vágásnál dőlt el. Ha nagyon belevágott, akkor a következő tizenöt percben már nem volt értelme aggódnom. Ez volt a jobbik eset, mert ha az első vágást egy eredményes második, majd egy harmadik követte, akkor életben tartotta a reményt, hogy ebből nem feltétlenül lesz tüsi haj. A végeredmény persze az lett, így nagy volt a csalódás.
Anyám ezzel szemben máshonnan közelítette meg, szerinte a hajvágás egyfelől szükséges, másfelől olyan gyakorlati feladat, amin úgy a türelmemet, mint az alkalmazkodó képességemet fejleszthetem. Cigizés közben vágta a hajam, apró vágásokkal haladt előre, közben kedvesen próbálta elterelni a figyelmem.
Az nem is hajvágás volt, hanem pszichoterápia,
mert abban a negyedórában bármit mondhattam, kedvesen és nyitottan válaszolgatott. Egyáltalán nem törődtünk a hajvágással, csak egymással. A végeredmény természetesen tüsi lett. Viszont ő tanította meg, hogy nem kell állandóan magabizosnak látszani, el lehet ismerni saját sebezhetőségünket, az nem szégyen, sőt, erősíti a jellemet. Kár, hogy ezt a hajamon gyakorolta ki.
Ezt a havonta jelentkező antik drámát akkor zártuk le, amikor anyám belevágott a fülembe. Lecsúszott az olló, azt mondta, de én még sírni sem tudtam, annyira meglepett, hogy vérzik a fülcimpám. Hatévesen abban a fürdőszobában váltam felnőtté, amikor bekötött füllel azt mondtam anyámnak, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy levágta a hajam, és követeltem, hogy mostantól ugyanúgy, ahogy a barátaimat, vigyen el fodrászhoz.
