A járvány a város egy új, elhagyatott arcát mutatja, elég csak megnézni a Magyar Narancson Németh Dániel drónfelvételét, amely néhány hónappal ezelőtt bármelyik disztópikus Netflix-sorozat főcíme lehetett volna. A videón házakat látunk, üres utcákat, a város kivilágított vénáját. Az emberek nem eltűntek, hogy így vegyék fel a harcot a járvány ellen, hanem hiányukkal vannak jelen. Minden üres utca, bezárt ablak mögött világító lámpa arra emlékeztet, hogy a város mégis a miénk.
"Egy város egészen magányos hely lehet, és ha ezt belátjuk, tudomásul vesszük azt is, hogy a magány nem azonos a fizikai elszigeteltséggel, sokkal inkább a kapcsolatok, a közelség, a rokon lelkek hiányával, szűkösségével függ össze: amikor ezért vagy azért, de képtelenek vagyunk arra a meghittségre, amire vágyunk" - írta Olivia Laing csodálatos esszékötetében (A magányos város - Kalandozások a magány művészetében), amiben annak a gondolatának jár a végére, hogy
igazán magányos nagyvárosban lehet az ember, több millió ember között.
Egyik napról a másikra felejtettük el a lökdösődést a mozgólépcsőn, az összeütköző testeket éjszaka a Kazinczy utcában, a szardíniázást a Központ vagy az Urimuri előtt, a fűszagot az Erzsébet téren, az egyes emberek izzadság, cigi- vagy parfümszagát. Az idegen emberek tekintetét, akikkel véletlenül összenézel, és már tudod a történetüket. Miközben a levegő kitisztult, elvesztettem a város illatát és tapintását is.
Edward Hopper, Nighthawks, 1942. Photo via Wikimedia Commons.
Edward Hopper 1942-ben festette meg az Éjjeli baglyok (Nighthawks) című képét, nem sokkal azután, hogy a japánok megtámadták az amerikaiakat Pearl Harbornál. Egy zöld fényben úszó gyorsétkezdében, dinerben késő éjszaka beszélget egy vörös ruhás nő egy kalapos férfival. A pult másik oldalán egy másik férfi iszik, a pultos dolgozik. Óriási üvegfelület hiteti el a nézővel, hogy ez a hely nyitott, átlátható, befogadó, igazán metropoliszra jellemző hely. Miközben a színek és a képen szereplők közötti távolságok is azt a melankolikus érzést erősítik fel, hogy ezekben a nagyvárosokban borzasztóan magányosak vagyunk.
A festményről, más művekről és a városi magányosságról írva Olivia Laing arról a belső elszigeteltségről beszél, ami lehet teremtő energia is, és amit úgy élhetünk meg, ha látszólag folyamatosan körbevesznek minket munkatársak, barátok, idegenek és a nagyvárosi tömeg. A nagy masszában nemcsak feloldódhatunk, hanem megtalálhatjuk saját identitásunkat is. Laing szerint Hopper a
"magányt mint nagyvárost, azaz demokratikus közteret ábrázolja, ahol szándékosan vagy sem, de sok lélek sereglik egybe".
Hopper képét a koronavírus miatt Nat Mossnál újragondolta: az étkezdében nincsenek vendégek, se csészék, nem ég a lámpa, az utca fénye nem oldódik fel a belső tér világításában. Minden kiürült és elhagyatottá vált.
1942-ben az embereket nem vette körbe a közösségi média, ahogy minket most, amikor társas kapcsolataink virtuálisan működnek: intenzívebbé váló családi skype-olások, szerkesztőségi megbeszélések Zoomon, élő közvetítések a Facebookon. A Könyves Magazinon a múlt héten elindítottuk az Összekötve című sorozatunkat, ahova minden nap egy vendéget hívunk. Beszélgettünk Horváth Dorkával, a Bookr Kids alapítójával arról, hogy az iskolák bezárását követően hogyan álltak át egyik éjszakáról a másikra arra, hogy kiszolgáljanak kétezer tanárt, több tízezer diákot.
Jordán Ferenc hálózatkutató biológussal arról a világról beszéltünk, ami nem lesz már sosem. Arról, hogy váltunk most a rendkívül sok kapcsolatunk miatt sebezhetővé. Ő lemaradt egy Milan-meccsről, mások meg eljutottak február 19-én az Atalanta-Valencia Bajnokok Ligája-meccsre. A virológusok járványok esetében a nulladik beteget keresik, de most a nulladik meccset találták meg: 40 ezer bergamói és 2500 Valencia-szurkoló volt jelen a focimeccsen, az egyik első ismert fertőzött a spanyol csapat védője volt. A világ kinyílt mindannyiunk számára, utazunk, repülünk, egyre nagyobb a háló, egyre több csomópontot hozott létre.
Hopper képének szereplői belső elszigeteltségükben vannak jelen, ahogy a Totth Benedek fordításában készült gyász- és szeretetregény, A bánat egy tollas állat apája és fiai. A járvány azt is megmutatja, hogy a valós kapcsolataink mennyire erősek, és azt is, hogy bár technikai megoldások léteznek, egyáltalán nem olyan könnyű kommunikációs csatornákat találni a másikhoz.
Az Összekötve adásában Károlyi Csabával, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettesével és Beck Zoltánnal, a 30y énekes-dalszerzőjével, egyetemi tanárral beszélgettem. Aznap jött ki a Libri irodalmi díj 2020-as 10-es listája. A szerzőket egy közös képen mutatják be: az idei fotó Edward Hopper Éjjeli baglyok című festményét idézi meg. A tíz jelölt egy helyen, interakciók nélkül, ebben az értelemben egymástól távol helyezkedik el, a háttérben a Batthyány tér és a budai vár látható. Egy ilyen kampány felépítése hosszú idő, úgyhogy ez a párhuzam a korszellemből következő véletlen, de mégis jelen van az a nagyvárosi melankólia, amit Hopper 1942-ben megfestett.
"A magány (...) sűrűn lakott hely: önmagában is város. Márpedig ha valaki városban él, még ha olyan mereven és logikusan konstruált helyen is, mint Manhattan, eleinte biztosan eltéved. Aztán ahogy múlik az idő, az agyában térképet rajzol kedvenc útvonalakból és úti célokból: ezt a labirintust senki más nem tudná lemásolni vagy újrateremteni"
- ezt szintén Laingtól olvasom, miközben két hete Budapest kiürült, kétmillió ember kezdte el rajzolni a saját térképét, hogy megismerje magányát, mert máshogy nem lehet ezt a helyzetet megélni.
