„A rabruhánk mocskos és foszlott, olyan rongyos és szakadozott, hogy alig takarja testünk. A bőrünk is alig takarja csontjainkat. […] Könyökök, térdek, bokák, arcok, ujjpercek és bordák állnak ki mindenütt, mint a kérdőjelek. Kik vagyunk most?” – írta a magyar származású Edith Eva Eger A balerina című memoárjában.
Elefánt Edit Éva 1927. szeptember 29-én született Kassán. Tehetséges balett-táncos és tornász volt, az olimpiára készült, az antiszemitizmus felerősödése miatt azonban az edzője kizárta a csapatból, és egy kevésbé tehetséges, nem zsidó lányt rakott a helyére. Edit 16 éves volt, amikor családjával együtt Auschwitzba hurcolták Kassáról. Édesanyját és édesapját már a táborban töltött első napon elvesztette.
Ugyanezen az estén Josef Mengele arra kényszerítette, hogy táncoljon neki, és fizetségként egy egész kenyeret kapott.
Nővérével, Magdával rengeteg érzelmi és fizikai megpróbáltatás után túlélték a borzalmakat és lehetőséget kaptak arra, hogy új életet kezdjenek. Később klinikai pszichológusként segített másoknak a traumák feldolgozásában.
„Ha a mai napot túlélem, holnap találkozni fogok a szerelmemmel”
Több koncentrációs tábort is megjárt, végül a gunskircheni táborba került. Amikor 1945-ben az amerikai hadsereg felszabadította a tábort, a fiatal lányt először halottnak hitték. Egy katona vette észre, hogy valaki mozog a holttestek között. Edith mindössze 32 kilót nyomott, tífuszos volt, és számos egyéb betegséggel is küzdött.
„Minden nap azt mondták nekem, hogy soha nem fogok innen élve kijutni, én viszont azt mondogattam magamnak, hogy ha a mai napot túlélem, holnap találkozni fogok a szerelmemmel… Ő volt az első, aki azt mondta, hogy gyönyörű szemeim vannak, és csodaszép kezeim.” – mondta 2018-ban a Könyves magazinnak adott interjúban. A szerelmével nem találkozott többé – kiderült, hogy egy nappal a háború vége előtt halt meg. Edit a kassai kórházban ismerkedett meg későbbi férjével, Éger Bélával. 1949-ben úgy döntöttek, elhagyják Magyarországot, és az Amerikai Egyesült Államokba költöztek.
Visszatérés a pokolba
Ekkor már Edith Eva Egernek hívták. Sokáig senkinek sem beszélt a vele történt traumákról. 1978-ban klinikai szakpszichológus diplomát szerzett a Texasi Egyetemen, és vietnámi veteránoknak próbált segíteni a poszttraumás stressz szindróma leküzdésében, de rájött, hogy nem tud segíteni, amíg ő maga tovább nem tud lépni.
Még a gyerekei sem tudtak a koncentrációs táborról. Egyszer, amikor a lánya táncolni indult, a férje azt mondta neki, hogy
érezze jól magát, mert amikor az anyukája olyan korú volt, mint ő, éppen Auschwitzban volt.”
Ez indította el Edith Eva Egert az úton, hogy képes legyen elmondani az igazat, és szembenézzen a múlttal. Elhatározta, hogy visszatér Auschwitzba, hogy megbékéljen a múltjával. A túlélők bűntudata is kísértette, meg kellett megbocsájtania magának azt, hogy túlélte, ami ott történt. A testvére, Magda azt mondta neki, amikor ezzel előállt, hogy bolond és mazochista, de az utazás mégis jó döntésnek bizonyult.
„A túlélők, és nem az áldozatok vére folyik bennünk”
Philip Zimbardo amerikai pszichológus buzdította arra, hogy írja meg A döntés című kötetet. Ez a könyv sokak számára vált nagyon fontos könyvvé az elmúlt években. Legfőbb üzenete, hogy mindig van választásunk: múltbeli sebeink, veszteségeink ellenére is dönthetünk a lelki szabadság és a teljes élet mellett. Négy nagy fejezetre osztotta kötetét: Börtön, Szökés, Szabadság, Gyógyulás. Ezzel a négy fogalommal egyszerre ragadta meg saját élettörténetét, és ezek mentén értelmezte magának és pácienseinek fejlődési folyamatát is, és a kettőt párhuzamba állítva mutatta be – írtuk a könyvről.
„Az motivált, hogy van három nagyszerű dédunokám, és azt szerettem volna, hogy ők is tudják, mit cipelnek magukkal.
Szeretném, ha büszkék lennének arra, hogy a túlélők, és nem az áldozatok vére folyik bennünk. És el akartam mondani nekik azt is, hogyan tudják az életüket állandó ünneppé változtatni”
– mondta az említett interjúban.
Egy másik interjúban, amit a Jewish Book Council készített, így vallott:
Nehezebb volt megírnom A döntést, mint túlélni Auschwitzot. Auschwitzban csak annyi dolgom volt, hogy az egyik pillanatból eljutok a másikba”.
A döntésből színpadi adaptáció és hangoskönyv is készült.
Munkássága paradigmaváltást hozott a traumák megközelítésében, bizonyítva, hogy a belső szabadság a legnehezebb körülmények között is választható. A gyakorlati tanácsokban bővelkedő Az ajándék című kötete abban segít, hogy megszabadulhassunk romboló mintáinktól és bénító gondolatainktól, és ezáltal szabadon élvezhessük az életet. Edith Eva Eger saját pácienseinek történeteiből vett példák segítségével mutatja be az olyan, lelkünket fogva tartó érzelmi állapotokat, mint a félelem, a gyász, a düh, a titkolózás, a stressz, a bűntudat, a szégyen vagy a hárítás.
90 évesen még swingelni járt
Bár balettkarrierje kettétört, a tánc mindig fontos maradt Edith Eva Eger számára. Amikor 8 évvel ezelőtt interjút adott a Könyves magazinnak, azt mondta, hogy vasárnaponként swingtánc-órákra jár: „A tánc a legegészségesebb dolog, amit az ember csak csinálhat” – mondta.
A balerina című könyvében (ami a Hét könyve is volt nálunk) is a haláltábor történetét dolgozta fel, de nem pszichológusként, hanem túlélőként, memoár formájában mesélte el egy holokauszt alatt felnőtt lány küzdelmeit. A balerina úgy meséli el a történetet, hogy a középpontba a testet helyezi, és egy lány, aki éppen belenő testébe, bekerül egy táborba. Elveszti haját, ruháit, sőt még mindennapi mozgását és kinézetét is. A test a háború után sem épül újra, emlékezik. A test a szenvedés alapja, de a túlélésé is, írtuk a kötetről.
Így állt bosszút Hitleren
A Covid-járvány idején videóban üzent az embereknek, és arra buzdított mindenkit, hogy a világjárvány közepette is lássuk meg a lehetőséget mindabban, amit ez a helyzet hozott és hoz az életünkbe, fordítsuk a javunkra, és hagyjuk, hogy olyan készségeket fedezzünk fel magunkban, melyekről nem is sejtettük, hogy rendelkezünk velük.
Tavaly februárban megindító posztban emlékezett meg Auschwitz felszabadításának 80. évfordulójáról. Két képet osztott meg, amin dédunokáival látható, és így fogalmazott:
80 évvel a felszabadítás után a legjobb bosszú, amit Hitleren állhatok, hogy a dédunokáimat fejükön csókolom.”
Nem volt ideje arra, hogy áldozat legyen
Sokan szokták kérdezni tőle, hogy hol volt Isten, amikor Auschwitzban volt. Ő úgy vélte, Isten benne volt, a valódi foglyok pedig a fogvatartók voltak, nem ő. Többször is hangsúlyozta, hogy nincs ideje arra, hogy áldozat legyen, nem azonos azzal, amit tettek vele. Azt is hangsúlyozta, hogy áldozatok áldozatai vagyunk, ezért abba kell hagynunk mások hibáztatását. Így foglalta össze ezt:
Majdnem minden nap eszembe jut Auschwitz, de nem ragadok ott, nem hagyom, hogy tönkretegye a napomat.”
Nyitókép: Edith Eva Eger Facebook-oldala
