Emberfeletti vállalkozásra indul három férfi a zord északra: Hell Miksa bécsi udvari főcsillagász 1767-ben azt a megbízást kapja, hogy az ismert világon belül utazzon a lehető legmesszebbre északra és keletre, a bolygó legkíméletlenebb helyére, hogy megmérje a Föld és a Nap távolságát. Vele tart Sajnovics János, aki magyar nyelvtörténeti felfedezést tesz, és egy norvég is. A több évig tartó expedíció során Hell Miksa a kor legfejlettebb technológiáját kapja meg, mégis egy sor megoldhatatlan problémával kell szembesülbie: logisztikai gondokkal, elszigeteltséggel, önellentmondásokkal és a természet mindent elsöprő erejével. A regény három férfi és egy kétségbeesésbe hajló vállalkozás valós események által ihletett története becsvágyról, féltékenységről és sikerről.
Vetle Lid Larssen: A csillagtudósok (részlet)
Fordította: Patat Bence
MEGLEPŐ FELTEVÉS
Maursund, 1768. szeptember
A Kågen-hegy tövébe ékelődve egy hosszú, pompás, fehérre festett épület tűnt fel: a kereskedőállomás.
Itt történt meg a dolog.
Egy órával később Hell, Sajnovics, a kormányzó és Kohl elhagyta a hajót. A legénység aludni tért. Egyedül maradtam a fedélzeten. Éreztem az égett tűzifa illatát és a sült hús enyhe szagát. A kutya nyüszített.
Eleredt az eső.
Lementem a fedélzet alá, hogy bejegyzést írjak a naplóba.
Ám alig néhány perccel később Hell alighanem meggondolta magát.
Visszaküldött valakit értem és a kutyáért.
Giæver kereskedő szobájában kellemes meleg volt. A termetes Apropos farkcsóválva bemászott az asztal alá, levert egy vázát a farkával.
A férfiak fölényesen nevettek.
Giæver lánya kávét, pálinkát, sült laposhalat és párolt hagymát hozott be. Végül pedig egy hosszú, vérvörös húsdarabot, amelyből csorgott a lé. Hell gyanakodva megszaglászta. Sajnovics felemelt belőle egy falatnyit, és a lámpás alá tartotta. Aztán óvatosan az ajkai közé vette, és
minden apró rostját úgy rágta meg, mintha attól tartana, hogy mérgezett.
Észak tevéje.
Nem sokkal később már lelkesen ették a rénszarvast, bólogattak egymásnak, és koccintottak minden nyelven: magyarul, latinul, németül. A hangulat fokozódott, a kormányzó pedig elmesélt egy történetet,amelyben, most az egyszer, nem ő volt a főszereplő. Mindenki nevetett.
Másnap reggelre annyira rossz idő lett, hogy nem tudtunk továbbindulni.
Nem tehettünk mást, mint hogy türelmesen vártunk.
Elvégeztük a szokásos tevékenységeinket: sétáltunk a parton, megmértük a tenger szintjét, a helyi halászokat figyeltük, akiknek nem is igazán kellett kievezniük – a szorosban annyi hal gyűlt össze, hogy a parti köveken állva, szigonnyal is meg tudták fogni őket.
A hátamra vettem a vasculum-ot, felmásztam a Kågen hegyének hómentes, déli oldalába, és egy Ranunculus nivalisszal tértem vissza, amely „eleven szikra ebben a hideg pusztaságban”, ahogy mondtam.
Átnyújtottam a kereskedő lányának, aki elpirult, ez pedig jól állt neki.
A harmadik napon annyi hó esett, hogy egy óra alatt elérte a hajókonyha tetejét. Az Urania úgy nézett ki, mint egy márványhegy.
Az emberek csak bóklásztak a kikötőben, hógolyóztak.
Giæver az égő lámpások alatt mindenkinek narancsos forralt bort szolgált fel.
Aznap sem tudtunk elindulni. Még egy darab észak tevéjéből.
Újabb pipa. Újabb adag puncs.
Aztán: egy vadember.
Amint megérkeztünk, Hell hangosan megállapította, hogy ezen a szerencsétlen szigeten egy másik népcsoport is él: alacsony termetűek, fürgék, hosszú a hajuk, és élénk a tekintetük.
Először azt hitte, hogy a híres lappok, de én felvilágosítottam, hogy ez egy másik csoport: egy finn törzs, amely Karéliából vándorolt át ide.
Prémruhájuk tömör volt, kopott, és szalonnaszagot árasztott.
A gyerekeket prémbundába és egyfajta szigetelő fakéregbe bugyolálták; mindenütt késekkel és ékszerekkel csinosították magukat. Amikor elhaladtunk mellettük a parton, kíváncsian figyelték az idegen tudósokat. Az egyikük megpróbált eladni egy tőrt Sajnovicsnak, ám ő tüntetőleg elfordult.
Rajtam kívül az expedíció egyetlen tagjának sem volt tapasztalata ezzel a néppel. Én a püspökkel tett útjaimról jól ismertem őket: ügyes vadászok, és szorgalmas, dolgos emberek.
– Az állkapcsuk furcsán előreáll – jegyezte meg Hell.
– Meglehet. De soha nem betegek. Linné teljességgel csodálja őket.
Szerinte a származásukat illetően több lehetőség is létezik. A legvalószínűbb, hogy Izreel elveszett törzsének leszármazottai.
– És a többi elmélet szerint? – kérdezte Sajnovics.
– A busmanok távoli rokonai. Vagy egyszerűen a hottentották unokatestvérei. Linné a monstrosus fajba sorolta őket. Ezen a Giæver kereskedőnél töltött utolsó délutánon egy, a lappok között szolgáló, fiatal misszionárius is jelen volt: Jacob Daas. A csészealjból itta a kávét, hegyes, sápadt arca volt, és nagy szemeket meresztett Hellre, aki ebből az alkalomból hermelingallért tett a nyakába.
Visszafogott hangon zajlott a beszélgetés.
Ekkor egy karél jött be a helyiségbe, üzenetet hozott a kereskedőnek.
Öreg, ráncos férfi volt egyszerű kabátban, csapzott hajjal és egy iszákoshoz illő orral; élénk tekintettel ránk pillantott, mintha a korhely kinézete csak álca volna.
Daas misszionárius be akarta bizonyítani a két neves csillagásznak, hogy ez a vadember talán mégsem annyira vad, ezért megkérte, hogy imádkozza el a társaságnak a miatyánkot a saját nyelvén. És a férfi meg is tette, tiszta hangon.
– Isä meidän joca olet taiwaisa...
Én Sajnoviccsal szemben ültem, aki a poharát tartotta a kezében.
Észrevettem, hogy már az első finn szavak hallatán annyira összerezzent, hogy a puncsa kilöttyent. Kihúzta magát, és a karélra meredt.
– Pyhitetty olcon sinun nimes...
– Állj – szólalt meg hangosan Sajnovics. Suttogva bocsánatot kért Helltől, letette a poharát, és a misszionáriusra nézett:
– Milyen nyelv ez?
A misszionárius lefordította a kérdést.
– Karél, uram.
– Karél?
– A finn egy változata.
Sajnovics felállt, odalépett a férfihoz, megragadta a kezét.
– Lenne szíves megismételni a mondatot? – kérdezte, hirtelen kedves hangnemre váltva. – Megkérné, hogy ismételje meg, amit az imént mondott, misszionárius úr?
Az immár kissé gyanakvó karél ismét elmondta a miatyánk elejét.
A mondat végére érve elhallgatott, idegesen az ajkába harapott, majd Sajnovicsra pillantott.
– Igen... és hogyan folytatódik? – kérdezte Sajnovics, és lelkesen nézett rá.
– Sillä sinun on waldacunda... – mondta tovább a férfi –, ja woima...
– ... hatalom és a... – folytatta Sajnovics – dicsőség mindörökké.
Ámen.
Csend támadt.
A karél meglepetten nézett Sajnovicsra.
A kormányzó szája tátva maradt:
– Ön beszél karélul, Sajnovics úr? – kérdezte ámulva.
– A barátunk nem karélul beszélt – közölte Sajnovics nyersen.
– Hanem magyarul.
Ezt a pillanatot a Vénusz-expedíció egyetlen tagja sem felejtette el.
Különösen Hell nem.
Előrehajolva, döbbenten ült, tekintetét a karélra szegezve. Az utolsó délutáni napsugarak sütöttek be az alacsony, koszos ablakokon, és kiemelték Hellt a háttérből, mintha a Flora Norvegica egyik növénye volna. Az utóbbi hetekben egyre idősebbnek tűnt, a változás azonban mintha most visszafordult volna: fellelkesült, üde lett a tekintete, a térdére csapott.
– Egy karél, aki járt Magyarországon – nevetett –, nahát, hogy ilyet is megéltünk!
Ám ezzel a dolog még nem ért véget.
Éppen csak elkezdődött.
A kereskedő megemelte a poharát, és pontosabban megfogalmazta, amit mi, a többiek gondoltunk:
– Magyar? Itt, Skjervøy szigetén?
Sajnovics így jutott a talán meglepő feltevésére, miszerint ezek a karél vademberek és közeli rokonaik, a lappok, se nem Izrael elveszett népétől, se nem a busmanoktól, se nem a hottentottáktól származnak.
Hanem Magyarországról.
Egy olyan nyelvet beszéltek, amelyet Hell, lazább magyar kötődése révén, csak töredékesen tudott értelmezni, de ő, Sajnovics, szinte tökéletesen értett: hanglejtése, hangzása és a szavak sorrendje teljesen egybeesett a magyaréval.
Sajnovics a másnapi elutazásig máris tucatnyi szót gyűjtött össze a helyi lappoktól, azokat oszlopokba rendezte, és az összehasonlítások révén meglepő eredményre jutott.
– Érdekes – mondta Hell, amikor szeptember 27-én elhagytuk Maursundöt. – Lehetséges, hogy ezek a népek távoli rokonaink?
– Kevésbé távoliak, mint gondolná – felelte Sajnovics. – A vaj magyarul, amint tudja, vaj. És lappul? Voj. A vörös magyarul vörös. Lappul: vuoris. Mérgo. Méreg. Máne. Mony. Fözam. Főzöm. Ha ez igaz, az átalakítja a nyelvtörténetet.
Integetett a kereskedőnek, aki egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt mögöttünk a kikötőben.
Ott álltam mellette, én is integettem.
Hell Sajnovicsra mosolygott.
– Ich bin beeindruckt, lieber Freund – mondta németül. – Le vagyok nyűgözve. Nagyon szépen hangzott. Filozofáljon még ezen – folytatta. – Biztosra veszem, hogy a dán udvar nagyra értékeli majd ezt a kis különlegességet. De most fontosabb dolgokra fordítsa az erejét.
Közeledünk a Jeges-tengerhez. Az igazi kihívás csak most kezdődik.
Nyitókép: Wikipedia, Julie Tørrissen
