A 30 éves Saba Sams a kortárs brit irodalom egyik legizgalmasabb új hangja: írásait gyakran hasonlítják Sally Rooney műveihez generációs hangja, valamint az emberi viszonyok feszültségeinek érzékeny ábrázolása miatt. A Trutyi az első regénye, ami 2025-ben jelent meg angolul, és ami a Service95 – Dua Lipa nemzetközi olvasóközössége – ajánlásai közé is bekerült. A Trutyi története egy „24 óra és 17 perces” csecsemővel kezdődik, és az időben visszafelé haladva tárja fel, pontosan milyen kapcsolat van a harmincas kocsmavezető, Jules, és volt férje, valamint 19 éves kolléganőjük, Nim között. Az új kolléganő érkezése felrázza Julest az évek óta tartó közönyből. Amikor pedig a lány terhes lesz, és Jules segítségét kéri, a kapcsolatuk gyökeresen megváltozik. A szülés után a fiatal anya eltűnik, Jules pedig hirtelen egyedül marad az apró lakásában egy egynapos kisbabával a kezében.
A regény azt vizsgálja, hogyan alakulnak ki újfajta kötődések ott, ahol a klasszikus családi struktúrák nem működnek, és milyen érzelmi felelősségek születnek ezekben a nehezen megnevezhető vonatkozásokban. Olvass bele!
Saba Sams: Trutyi (részlet)
Fordította: Csonka Ágnes
A baba huszonnégy órás és tizenhét perces. Hogy ezt megünnepeljem, előveszek egy fecskendőnyi kolosztrumot a mélyhűtőből, és a hónom alá szorítom. Amikor az előtej ismét folyékonnyá válik, letelepedek a kanapéra a kicsivel. A tenyerembe fogom a fejét, hogy szemközt legyek vele, a teste függőlegesen nyugszik az alkaromon. Ebben a testhelyzetben apránként a szájába tudom csepegtetni a sűrű, sárga tejet a fecskendőből. A nagy részét lenyeli, csak egy apró csepp szivárog ki a szája sarkából. A szoba túlsó végében bepárásodtak az ablakok. A levegő forró és nedves. A bőröm a baba bőréhez tapad. A redőnyök keskeny résein át nézem, ahogy a lecsapódó pára apró csíkokat rajzol ki az üvegen. Július van, és a nap már megint felkelőben.
Miután elfogyott a kolosztrum, a mellkasomra fektetem a babát. A lábát felhúzza, mint egy kis béka, a nyakát elfordítja, az arca a mellemnek gyűrődik. Így alszik egy ideig, emészt. Nem moccanok, hogy fel ne ébresszem, és hallgatom szabálytalan, reszkető lélegzetvételeit. Figyelem, ahogy a fény változik a plafonon. A baba néha abbahagyja a lélegzést, mintha már ez a rövid ízelítő az életből is elég lett volna ahhoz, hogy meggondolja magát. Ezek a szünetek nyilván csak másodpercekig tartanak, mégis óráknak tűnnek. Én is visszafojtom a lélegzetem, teljes testemet megfeszítem, hogy minden figyelmemet az ő testére összpontosíthassam. Így várok, csendben, küszködök a késztetés ellen, hogy felébresszem, emlékeztessem, hogy levegőt kell vennie.
Valahányszor végre kiszakad belőle az a vékony kis lélegzet, annyira megkönnyebbülök, hogy sírva fakadok.
Amikor a baba felébred, ő is sír. Megmutatja, milyen az igazi ordítás: olyan hangos és kétségbeesett, hogy valósággal kettéhasítja a szobát. A zaj közepette észreveszek egy ovális sárga foltot rózsaszín nyelvén – egy csepp tejet. A kórházban rájöttem, hogy ha felállok, magamhoz szorítom és ringatom, akkor elhallgat. A lakásban is megpróbálom bevetni ugyanezt a trükköt. Próbálom újrateremteni az anyaméhet. De a babát nem lehet becsapni. Egyre csak ordít tovább. Lassabban ringatom. A karomban tartom, nyugtatom.
Nézem, ahogy a sárga folt továbbra is ott remeg a nyelvén, a szemét szorosan lehunyja. Nem hallom magamat, miközben csitítgatom, ami azt jelenti, hogy ő sem hall engem. Félek, hogy sosem fogja abbahagyni a sírást. Félek, hogy sosem fog megbocsátani nekem.
Elhatározom, hogy pelenkát cserélek. A babát a földre fektetem, textilpelenkát terítek a matracra, hogy ne érjen a csupasz bőre a hideg műanyaghoz. Még mindig üvölt. Tudom, miért, és nem a nedves pelenka az oka.
Valami másért sír, valami olyan után, amit én nem tudok megadni neki.
Zavarodottságomban olyan erővel rántom meg az új pelenka egyik ragasztós fülét, hogy elszakad. A hangra a baba abbahagyja a sírást. Kinyitja sötétkék szemét, az írisze olajosan fénylik, felháborodottan néz rám. Aztán kisimul a homloka, és az arcán olyan természetes tudás, olyan elfogadás jelenik meg, hogy végigfut a hátamon a hideg. Kivár. Látom rajta. Egyszerűen csak úgy döntött, hogy kivár.
Nem én vagyok a baba édesanyja, emiatt sír. Nincsenek szavai arra, hogy elmondja nekem: nem vagyok jó neki, mégis értésemre adja a testével, a tekintetével. Naiv voltam, amikor azt hittem, ha egyenesen az anyaméhből veszem magamhoz, és azonnal a meztelen mellkasomhoz szorítom, úgy, hogy az első lélegzetvételeivel csak az én szagomat érezze, akkor majd azt hiszi, hogy én vagyok az anyja. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy ha hazahozom, az idő kitörlődik. A valóságban a lakás pontosan ugyanolyan, ahogy hagytuk: a kád tele hűvös, kék vízzel; Nim ruhái gyűrött kupacban a padlón; a jégkockatartó fejjel lefelé a mosogatóban.
Amint hazaértem a babával, azonnal lehúztam a redőnyöket, és újra lekapcsoltam a villanyt, hogy olyan legyen, mint az anyaméhben, hogy visszatérhessen, akár csak egy pillanatra is. Hogy színlelhessük, hogy az anyja is itt van. A kórházban töltött órák végtelennek tűntek. A legjobb rész a közvetlenül a szülést követő öt perc volt, az új élet extázisa. Aztán Nimet elvitték, hogy összevarrják, én pedig a rideg folyosókon járkáltam fel-alá a babával, miközben vártunk, és azon töprengtem, mit fogok mondani Nimnek, ha végre kettesben leszünk, ha aludt már pár órát, ha minden lenyugodott. Már ott, a kórház folyosóján világos volt a számomra, hogy a baba tudja, ki vagyok, illetve, hogy ki nem vagyok. A szagom és az ízem miatt pontosan tisztában van vele, hogy nem én vagyok az anyja. Az újszülött állati lény, nem tudtam volna becsapni még akkor sem, ha akarom. Persze be akartam csapni, de az még azelőtt volt. Abban a pillanatban, hogy megláttam, minden reményem szertefoszlott, hogy megtéveszthetem, és az igazság hirtelen gyönyörűnek tűnt. Miközben a születést néztem, úgy éreztem, én magam is megnyílok.
Nem tudom, mikor jöttem rá, hogy Nim nem fog visszajönni.
Csak lassan esett le számomra. Nem tudtam pontosan, mennyi ideig tart az összevarrás: tizenöt perc, fél óra? Egy óra elteltével vettem rá magam, hogy szóljak valakinek. A nővérek azt hitték, Nim eltévedt a kórházban, vagy talán rossz kórterembe küldték vissza. Észrevettem, hogy a kis bőrönd, amit bepakoltam neki, váltóruhával, fogkefével, a telefonjával, eltűnt. Erre felhívtam a nővérek figyelmét is. Lassan néma pánik lett úrrá mindenkin. A baba aludt. Végül megnézték a biztonsági kamerák felvételeit, és jól látszott, ahogy Nim egész egyszerűen kisétál a kórház parkolójából. Melegítőalsót és egy ócska, szürke kapucnis pulcsit viselt, még mindig kissé nehézkesen, kacsázva lépkedett, a jobb szemöldökén elkenődött vérfolt látszott.
Ezután rengeteg kérdést tettek fel nekem. Először a nővérek, aztán az orvosok, végül a rendőrség. Leginkább arra emlékszem, ahogy Nim telefonja kicsöng, kitartóan, újra és újra. Az a szabályos trilla, aztán az üzenetrögzítő. Hagytam egy üzenetet, amelyben igyekeztem nyugodtnak tűnni, emlékeztettem arra, hogy pihenésre és segítségre van szüksége, hiszen nemrég szült. Egy másikat, amelyben elmondtam, hogy szeretem, mindig is szerettem, csak lassan jöttem rá. Aztán egy harmadikat, amelyben már annyira sírtam, hogy nem volt érthető, amit mondok.
A rendőröknek elmondtam, amit tudtam, vagyis azt, hogy Nim a távozásával egy korábbi ígéretét váltotta be. Hozzátettem, hogy ha akarják, kereshetik, de nincs sok értelme.
Nim már korábban is elszökött, jegyeztem meg. És ügyesen tud rejtőzködni.
Kérdeztek a családjáról, és azt hazudtam, hogy nem tudok róluk semmit. Higgadtan válaszoltam mindenre. Nem akartam okot adni nekik arra, hogy azt higgyék, túl labilis vagyok ahhoz, hogy hazavigyem a babát. Nem is volt okuk nem engedni, hiszen Nim terhesgondozási papírjain én voltam a partnereként feltüntetve. De láttam a rendőrök arcán az ítélkezést, ahogy végigmértek, alkalmatlanságra utaló jelek után kutatva.
Amint egyedül maradtam a kórházi szobában, a baba arcát a sajátomhoz húztam. Lehunytam a szememet, és belélegeztem az illatát. Még nem volt megmosdatva, és rágcsáló-puhaságú fejbőrén még érződött Nim bensőjének szaga. Igaz, én azt vártam, hogy a baba idegen lesz számomra, makulátlan, akár egy dobozból kicsomagolt játékbaba. Azt hittem, a születése mindent eltöröl majd, és engem is vadonatújjá változtat át. De amint megláttam őt, azonnal felismertem. Az arca annyira egyértelműen ismerős volt – és ettől még nem kevésbé megdöbbentő. A szaga pedig buja, földes, olyan, mint a moha, mint valaki, aki mindig is élt. Úgy éreztem, ő az egyetlen, aki megért engem abban a hideg kórházban Nim eltűnése után.
Könyörögtem az orvosnak, hogy hadd vigyem haza a babát, ne kelljen még egy éjszakát a kórházban töltenünk. Biztos voltam benne, hogy ha Nim visszatér, a lakásban fog megjelenni. Az orvos átlátta a helyzetet, elismerte, hogy a baba súlya, annak ellenére, hogy koraszülött, megfelelő, így végül engedélyt adott rá.
A baba időközben beletörődött a várakozásba. Nem csodálom, hiszen én is várok.
Kétségbeesetten vissza akarom kapni Nimet. A telefonja egyre csak kicsöng. Rámondom az üzenetrögzítőre, hogy sajnálom, hogy tévedtem. Hogy én is azt akarom, amit ő, bármi legyen is az, de legalább annyit muszáj tudnom, hogy biztonságban van. Elmondom neki, hogy a baba nemcsak egészséges, hanem varázslatos is. Hogy valami természetfelettit érzek benne. Aztán idegesen felnevetek. Aztán elvesztem a kontrollt, és kérlelem, hogy jöjjön vissza. Könyörgöm neki. Leteszem, aztán újra hívom, hogy bocsánatot kérjek az előző üzenetért. Elmondom neki, hogy nem tartozik nekem semmivel, ezzel tisztában vagyok. De legalább hívjon fel, kérlelem. Legalább beszélhetnénk?
Fotó: Bloomsbury Publishing
