A ‘60-as évek végén, ‘70-es évek elején induló magyarországi roma emancipációs törekvések egyik legfontosabb alakja Daróczi Ágnes népművelő, újságíró, kisebbségkutató, nem mellesleg a mozgalom legismertebb női alakja egyben. Hosszú az út előttem című életinterjú-kötete 2023 őszén jelent meg a Tények és tanúk sorozatban, ennek kapcsán beszélgettünk vele a cigányok jogaiért és elismertségéért folyó küzdelemről, a romák közti nemzetiségi összefogás hiányáról és az azt aktívan ellehetetlenítő politikai szándékról. De szóba kerültek a cigány népdalok, a mesék és a kedvenc olvasmányai is.
Aki túl korán jött
Az interjú előtt ejtsünk néhány szót a könyvről, ha már annyiszor emlegettük a beszélgetés során. A Hosszú az út előttem Kóczé Angéla szociológus interjúi alapján és szerkesztésében jelent meg. Zsigó Jenő könyve után ez volt a második a sorozatban, amelynek fókuszában a magyarországi történelem roma szempontú vizsgálata állt. A kötet tematikus fejezetekben sorra veszi Daróczi gyermekkorát, iskolaéveit, közösségszervező, folklórgyűjtő, mozgalmi munkáját, nem kikerülve a mozgalom tagjai közti konfliktusokat sem.
Szóba kerül, hogy milyen szerepeket vártak el tőle roma nőként és hogyan vált ez hátrányára. Beszél arról, hogy miként váltak egyre súlytalanabbá a romák képviselésére hivatott szervezetek. Ír egyebek mellett arról is, hogyan született meg és működött a közmédia első romák által készített, romákról szóló műsora, a Patrin magazin, melynek főszerkesztője volt, majd felidézi, hogyan szorította ki az MTVA változó vezetése őket a saját műsorukból. A visszaemlékezések mellett a kötet számos fontos dokumentumot is tartalmaz.
Életed során elég sok interjút készítettél és adtál is. Azokhoz képest milyen élmény volt a Tények és tanúk kötethez interjúzni?
Egészen más. Korábban mindig egy többnyire általam szervezett esemény, vagy ünnepi évforduló kapcsán adtam interjút. De amikor az embert a saját életéről faggatják, az különleges helyzet. Kóczé Angéla jelenléte, nyitottsága, ahogyan megpróbálta megérteni, hogy mi is az, amit csináltunk, és hogy a legkülönfélébb tevékenységek ellenére, valahogy mégiscsak egyenes ez az út, engem lenyűgözött. Beszélgetés közben sokat csapongtunk, de az ő szerkesztői munkája mellbevágóan meglepett. Egyrészt megtisztelőnek érzem az érdeklődését, másrészt nagyon okos szemmel rendet vágott a fontos és kevésbé fontos dolgok között is.
Érintettetek olyan témát, amit egyébként már kicsit elfelejtettél, de a beszélgetés hatására eszedbe jutott?
Persze, sokat. Ehhez hozzátartozik, hogy Jánossal (Bársony János jogász, író, folklorista – a szerk.) több, mint 51 éve vagyunk egy pár: neki kutatóagya van, úgy emlékszik dolgokra, mintha tegnap lett volna. Én egy sokkal intuitívabb, előre felé néző típus vagyok, sokkal inkább úgy rendezem a mondanivalómat, hogy mit kellene tenni azért, hogy a cél elérhető legyen. Ily módon nagyon gyakran szorulok Jánosra, a beszélgetésekbe is folyton belevontuk és kérdeztünk.
Ami a legfájdalmasabb volt, és amit nagyon okosan válogatott Angéla, hogy a női elnyomottság milyen pregnáns példái voltak jelen az életemben. Ezeken túllendülni, nem hagyni, hogy annyira szíven üssön ennyi idő múltán, az például ilyen volt.
A könyv végén mondod azt, hogy „Korán születtem”. Egyből a Kései születés című dokumentumfilm ugrott be róla, az viszont épp arról szól, hogy milyen későn ébredt öntudatra a cigányság, hogy szükség van roma értelmiségre. Érdekes a két állítás közti ellentét.
Az, hogy korán születtem, örök fájdalmam, mert az út java részén magányos voltam. A mostaniaknak sokkal könnyebb és egyszerűbb. Mára mégiscsak faragtunk egy, ha nem is túl széles, de középosztályt, értelmiségi réteget.
Az én sorsom – döntse el az olvasó, hogy átok vagy áldás – nagyon gyakran járt azzal, hogy nekem kellett az elsőnek lenni, aki végigment egy úton.
Az elsőnek, aki egyetemre ment, az elsőnek, aki diplomához jutott, az elsőnek, aki nem csak magára gondolt, hanem egy betiltott népre. Ez nagyon sok vonatkozásban jelent magányt, még akkor is, hogyha ehhez volt egy férjem és lettek társaim. De gyakran meg úgy gondolom, hogy a mostaniaknak nehezebb.
Milyen szempontból?
Mert bármennyire is többen vannak, mintha elveszítették volna az utat. Mi, még ha idővel változott is a helyzet, hosszú évekig egy nagyon szoros magot alkottunk. Az, hogy egyedül kellett utat törni, természetesen nem csak rám vonatkozik, hiszen Lakatos Menyhért, Bari Károly, Choli Daróczi József vagy Péli Tamás nemcsak kortársak voltak, hanem az elsők a maguk műfajában. De az, hogy egymásra találtunk, hogy sok mindent alkalmunk volt megbeszélni, megvitatni, együtt végiggondolni, nagyon sokat jelentett, és
tudtunk együtt menni, megosztani.
A mostaniaknál nagyon kevéssé látom ezt.
Persze, más volt a helyzetünk abban a vonatkozásban is, hogy mindegyikünknek volt egzisztenciája, és a roma ügyekkel foglalkozni küldetés, hobbi, kiteljesedés volt, ami által a tiltott szabadság felé megyünk.
A mostani fiatalok ezt már kvázi foglalkozásként, állásként végzik, és ez sok esetben kiszolgáltatottságot jelent, versenyt a forrásokért. És megfelelési kényszert, miközben a verseny helyett még sokáig összefogásra és együtt mozdulásra lenne szükség.
A könyvben is sokszor említed, hogy milyen fontosnak tartottad volna, hogy egy alulról építkező, demokratikus szervezet fogja össze és képviselje a cigányság érdekeit, mind kulturális, mind társadalmi, mind politikai területen. Ezt ma is gondolod?
Abszolút. Kalla Éva írta nemrég, hogy hasonlíthatnánk egy kicsit a ‘30-as évekbeli elődeinkre, akik muzsikus cigányként felismerték, hogy ha ők nem változtatnak a helyzetükön, akkor senki sem fog, és ezért képesek voltak nagy dolgokat tenni. Szakszervezetet alakítottak, amibe a saját pénzüket tették bele, és segítették például a kiöregedett zenészeket, hiszen akkoriban nem volt még nyugdíj. Vagy tudtak egy szobor állításáért tízezer fős hallgatóságot toborozni.
Most meg hagyjuk magunkat szétforgácsolni. A politikai pártok például egyfolytában keresik az arculatuknak megfelelő, soraikba emelhető cigányt. Ezzel nincs is semmi baj. Csak elsősorban azt nem lenne szabad elfelejteniük ezeknek a fiataloknak, hogy honnan jönnek, és még ha másik politikai pártban van is a másik cigány ember, őket a közös érdekeik kellene, hogy vezessék. Amíg ez meg nem születik, amíg a saját, mind a mai napig igenis elnyomott cigányságuk nem írja felül a másik identitásukat, és nem tartanak egyfelé, nem lesz változás.
Beszélsz arról a könyvben, hogy amikor a különböző cigány szervezetek alakultak, már ott elkezdődött a szétforgácsolódás.
Megindult a verseny a forrásokért. Azért azt tegyük hozzá, hogy ezek a törések általában nem maguktól keletkeznek.
Azt szoktam mondani, hogy ti el nem tudjátok képzelni, hogy a hatalom mit invesztált abba, hogy bennünket megosszanak.
Egyetlen példát mondok, jó? 1986. június 12. Akkor már két évvel túl vagyunk az új PB (politikai bizottsági) határozat megszületésén, amelyik kimondja, hogy meg kell vizsgálni a lehetőségét egy érdekvédelmi és kulturális szervezet létrehozásának. A felelősök megvizsgálták és úgy döntöttek, hogy az ne egy szervezet legyen, hanem kettő. Az egyik a politikai érdekképviselet legyen, egy látszatintézmény, a másik a kultúrára fókuszáljon.
Érdekes módon, az én ‘86-ban kiűzetést kiváltó követelésem, hogy ismerjék el nemzetiségként a romákat, és hogy lehessünk csak egyetlen szervezet, de az mind a két téren – no, ezt nem lehetett. (Daróczi Ágnes 1986-ban gyújtó hangú beszédet mondott a Művelődési Minisztérium égisze alatt újra-alakuló Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége első ülésén, a 241. oldaltól olvasható. Beszédét nagy felháborodás követte az ülésen, javaslatát a levezető elnök nem bocsátotta szavazásra, hozzászólóknak nem adott hangot, a tiltakozásra a mikrofonokat is kikapcsolták, Daróczit pedig rendőrrel fenyegetőzve kiutasították a teremből – a szerk.)
De ‘89-ben, amikor közelgett a rendszerváltás, megérezvén a szelet, a kormányból szóltak a számukra megfelelő cigánynak és megírták a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szervezetének alapszabályát. Föntről, kívülről, újra. És akkor ne feltételezzük, hogy igaza van Zsigó Jenőnek, aki azt mondja, hogy vezetőszáron vagyunk? (Zsigó Jenő Vezetőszáron című kötetéről itt írtunk – a szerk.)
Ezzel kapcsolatban érdekelne, hogy haragszol azokra a korábbi harcostársakra, akik az ilyen-olyan szervezetek mögé beálltak az egy, közös szervezet helyett?
Nincs bennem harag. Valahogy nem született még meg bennük a felismerés, és attól tartok, hogy a helyzet rosszabb lesz, és akkor már késő lesz. Ezt kell megérteni.
Én 1979 decembere óta semmi másról nem beszélek lényegében, mint az intézmények szükségességéről. Hol tartunk most?
Múzeum nincs.
Könyvkiadó van? Lapunk van? Hamvából élesztették újra a Rom Somot, de egy szerkesztőségi szobájuk sincs. És tévedés azt hinni, hogy erre a cigányoknak lenne a legnagyobb szüksége. Ezekere Magyarországnak lenne a legnagyobb szüksége, és ez kitűnően látszik például a Szentandrássy Galéria vagy a Bura Károly Galéria nagyon rövidke sorsán is.
A Bura most újraindult, Oláh Norbert festőművész a művészeti vezetője.
Mert olyan minőségű kultúrát, önkitárulkozást tud megvalósítani, ami megépíti a megértés hídjait. Mind a két helyen. Ezért van szükség intézményekre.
Ezért kellene, hogy a tankönyvekben legyen érdemben szó a közös, több mint 600 éves történelmünkről, hogy a magyar történelem roma hőseiről is tanítsanak. Az együttes szenvedésre, az együtt építkezésre. E nélkül nem fogunk jutni semmire, az előítéleteket így mindig eszközként fogják használni a szélsőséges és a sima politikai erők is, amolyan feszültséglevezetőnek.
Ne őket utálják, utálják a kéznél levő bűnbakokat.
Állítom, hogy ez az akadálya a tényleges felzárkózásnak is. Mikor lesz ennek vége? Miért nem veszik figyelembe a tervezés első pillanatától kezdve a romák érdekeit? Úgy, hogy nem nélkülünk hozzák meg a döntéseket? Nem folyamatában és nem a végén kell ellenőrizni, amikor már el van költve a pénz, hanem a legelején. Erre ennyit fogunk költeni, ezt várjuk cserébe, ilyenek a játékszabályok.
Megdöbbentő volt olvasni, hogy a különféle érvtípusok, amiket felhoznak a cigányokkal szemben, milyen régiek, és valójában ma is ugyanazokat a mondatokat lehet hallani. Ebben érzel bármiféle változást?
Igen is, meg nem is. Az előítéleteket a távolságok táplálják, és a társadalmi szakadékok iszonyatosan nagyok.
Azért valaha együtt jártunk iskolába, együtt dolgoztunk, és volt egy erős akarat, hogy együtt is lakjunk egy településen. Most mi a helyzet? A szegregáció nő, nem járunk együtt iskolába. A munkanélküliség a romák körében tízszerese a nem romák körében tapasztalhatónak, tehát nem dolgozunk együtt sem. Lakásügyben pedig gyakorlatilag kitelepítés folyt. A városfejlesztést még itt Budapesten, az anno szabad demokrata vezetésű kerületekben is úgy oldották meg, hogy az új építkezésekhez felhasznált területekről elküldték a népeket. De vajon adtak nekik tisztességes cserelakást vagy kompenzációt? Hogy kerültek az ország leszakadó aprófalvaiba tömegesen?
A másik, hogy kiket szórtak ki először a munkából, azon a címen, hogy képzetlenek? Mennyit invesztáltak az orosztanárok átképzésébe, hogy angoltanárok legyenek belőlük?
Nem kellett volna a cigányzenészekbe is invesztálni, akik addig az egész életüket tanulással, gyakorlással töltötték?
Mondjuk kitalálni, hogy ezután jazz lesz minden helyen. Vagy minden iskolában kórus vagy kamarazene.
Az ember szíve megszakad, hogy azok a világhírű, több száz évre visszamenő nagy dinasztiák, akik Magyarországot képviselték, a gyerekeiket jobbik esetben – ha nagyon tehetségesek – komolyzene vagy jazz felé irányítják. Rosszabb esetben akár ők maguk is elmennek biztonsági őrnek vagy taxisofőrnek. Micsoda történelem van a szemétdombra dobva, és micsoda tudás, micsoda kultúra! Az emberrel együtt.
Ez óhatatlanul olyan feszültséget kelt az emberben, hogy értetlenül áll: vakok ezek a cigányok? Nem látják, hogy egy cipőben járunk? Nem értik, hogy csak az erős összefogás tudna ebből kijuttatni minket? És persze ez arról is szól, hogy milyen jövője lesz a gyerekeinknek, ha ezt így hagyjuk? Gondoljunk bele, a cigányoknál még mindig – nem sokkal, de – nagyobb a gyerekszám, mint az országos átlag.
Ha ezeknek a fiataloknak nem adunk tisztességes oktatást, minőségi szakmát, diplomát a kezébe, ki fogja eltartani az időseinket?
Ki lesz a villanyszerelő, a kőműves, a tanár, az orvos, ha lemondunk róluk? Ez nem Magyarország legelemibb érdeke lenne? És megengedjük magunknak, hogy növekedjen a szegregáció, hogy ne legyen előttük nyitott út? Ezt nevezik elnyomásnak, vagy ahogy Zsigó mondja, „közvetett népirtásnak”.
Felhívott egy asszony a napokban, hogy az egyik fia már középiskolás, de hol eszik, hol nem, mert nem jut a kollégiumi díjra se. És azzal fenyegetik, hogy elveszik a gyerekeket. Az ember ilyenkor azt mondja, hogy az egész családot nem tudom megváltani, de látom, hogy hol a kulcs: kifizetem a gyerek kollégiumi díját, amíg meg nem szerzi a szakmáját.
Vajon hányan fizetnék ki egy-egy gyerek kollégiumi díját, ha tudnák, ezzel segítenek változtatni! Hányan mondanák: „Hallod, három-négy évig fizetem a gyerek kollégiumi díját, vagy adok neki havonta x ezer forintot, csak tanuljon! Álljon minden félév végén elém, és mutassa meg a bizonyítványát.” Olyan szívesen kötném össze ezeket a családokat, csak azért, hogy a következő nemzedék többre jusson, meg tudja váltani önmagát, és ezt az országot.
Persze, de hát ez messzire vezet, olyan értelemben is, hogy az állam gátolja a civileket, akik ilyesmivel foglalkoznának, miközben a civilek végzik el sok esetben azt, amit az államnak kéne.
Tökéletesen igazad van. De mit ajánlok én? Személyes kapcsolatot, több ismeretet. És aki ezzel rendelkezik, az nem fogja hagyni sem azt, hogy éhezzen a család otthon, hanem tisztességes szociálpolitikát fog követelni, sem azt, hogy elvesszen a következő nemzedék.
Makro szinten hiányzik minden – és nem tudjuk másképp megbontani ezt az ördögi kört, mint egyéni felelősségvállalással. Meg persze, hogy olyanokat válasszunk vezetőknek, akik nem félretolják Ferge Zsuzsa hagyatékát (a szociológus az interjú napján hunyt el – a szerk.), hanem megvalósítják végre.
Térjünk még vissza egy kicsit a könyvhöz. Mi lett azokkal a művelődő roma közösségekkel, amik a mozgalmatok hatására elkezdtek kialakulni a ‘70-es években?
Fontos, hogy ezek szinte mind úgy keletkeztek, hogy a közösségből nőtt ki a helyi vezetőjük, akinek tapasztalata volt a közvetítésben, az ügyintézésben, meg olyan kiállása volt. Tényleges vezetői voltak a közösségnek, akire hallgattak. Igen ám, csak közbejött a rendszerváltás. Mind az intézményhálózat rengeteget változott, lásd a művelődési házak fenntartása, gazdálkodása – például amikor már csak pénzért adják ki a termet –, mind a nép helyzete.
Amikor erre voltak állami források, akkor a cigány közösségi házak elkezdtek szaporodni. Az első egy káli cigány embertől indult, aki a saját erejéből építette fel a közösségi házat, aztán ennek híre ment. Maguktól nem nagyon mentek a cigányok a művelődési házba, voltak olyan konfliktusok is, hogy beengedik-e őket a diszkóba, hát csináltak maguknak szórakozási lehetőséget. Mostanra ennek vége, nagyon ritka az a hely, ahol még megmaradt.
Azt is mondhatnám, hogy megette a rendszerváltás meg a politika.
100 körüli szám rémlik a könyvből, ezek mind eltűntek, eljelentéktelenedtek?
Azok részint spontán szórakozási alkalmak voltak. És ne felejtsd el, hogy közben mekkorát változott a világ. Részint atomizálódott, az internet, a telefon is befolyásolta, és közben az intézményhiány, amiről már korábban is beszéltem. A művelődési házba beengedték őket, ott lehetett klubozni, és mind emögött ott volt a Népművelési Intézet (ez, már másik néven először beolvadt a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft-be 2012-ben, azt pedig 2022-ben megszüntették – a szerk). Ahogy ez a rendszer megváltozott, úgy a helyzet is.
A másik része viszont a folklórmozgalom volt, az világhírű lett. A Kalyi Jag és az Ando Drom biztosan. Ez utóbbinak előbb adták ki Franciaországban a lemezét, mint itthon, és szaporodtak a zenekarok. Nagyon sok tapasztalatot szereztek a nemzetközi kulturális cseréken és fesztiválokon. Az borzasztó sokat jelentett azoknak a fiataloknak, akik addig szinte a településük határát sem lépték át, és akkor egyszerre az Európa Parlamentben fogadják őket, ott koncerteznek. Ezzel beindult egy szerintem nem csak Európában érzékelhető folyamat: amit ma világzeneként hallasz, az ezekből a forrásokból indult.
A folklórban ott volt a kutatás is.
Igen, a mi munkánkat is az határozta meg először. Írom is, hogy a Monszun együttessel előbb kutattunk, munkásszállásokra jártunk és közösséget szerveztünk. Nem csak hallgatóságot, hanem időről-időre együtteseket, klubokat is. Ennek köszönhetően két hét alatt sláger lett egy-egy dalunkból. Tudtad például, hogy a Nincsen apám… kezdetű József Attila versből hogyan lett cigány népdal? A Szodé séja dallamára, a másik meg a Téglaporos a kalapom dallamára. A szótagszám megegyezett, a népdalt ismerte a munkásszállók közönsége –
egyszer kellett elénekelni, két héten belül az ország másik pontjáról hallottad vissza.
Hogy tudott ez akkor egyáltalán terjedni?
A munkásszállásokon keresztül, mert az ország különböző pontjairól jöttek a dolgozók. Azzal, hogy ezekre a helyekre jártunk, nem a csavargás lett a programjuk, hanem vártak minket. Olyan teltházak voltak, hogy egy gombostűt nem lehetett leejteni. Aztán mindig azzal folytatódott, hogy jó, eddig mi zenéltünk, de most ti mutassatok nekünk valamit. Ez nekem nagyon jó gyakorlat volt, mert mit csinál egy népművelő, ha nem ezt: „Gyere már, ne szégyenlősködj, mutasd meg, mit tudsz!”. Akkor hagytak középen egy kis helyet, és ment az ének, a tánc, ameddig bírtuk szuflával, vagy amíg szóltak, hogy záróra.
Ilyenkor előkerültek a mesék is, vagy az más vonalon ment?
Előkerültek, de nem sokszor, mert az egy nagyon más műfaj – a lélek máshol jár. Ezeken az alkalmakon részint a feszültségeket kellett levezetni, részint lélekben legalább hazavinni az embereket.
Érdekes, hogy a hallgatóknak volt a legnagyobb sikere, az a lassú dal. Tudod, miért? Mert azt vele tudták énekelni. Egész egyszerűen nem létezik nagyobb erő, mint az együtt éneklésé.
Életem egyik legszebb élménye is ehhez kapcsolódik. Valamikor ‘85-ben nagy nehezen el lehetett elintézni, hogy kiadják a Kalyi Jag együttes lemezét, mondván, hogy ez komolyzene. A Hungarotonnál megjelent az első lemez, és Németországban előbb játszották a rádiók, mint itthon, de szépen lassan elkelt. Két év után tartottak lemezbemutatót a Pesti Vigadóban, ahol a színpad akkorka volt, hogy éppen csak ki tudott állni a négy fiatal.
Balogh Józsi elénekelt egy ilyen hallgatót, négy strófát, nagy tapsot kapott. Igen ám, de volt, aki nem tapsolt, hanem tovább énekelte. Egyszer csak halljuk, hogy zeng az egész terem, nem lehet abbahagyni, énekel és kezdi elölről megint. Nem tudok elképzelni lélekmelengetőbb helyzetet.
Érzed, hogy abban a dallamban ott van minden. Olyan, mintha kaptunk volna egy darabot a múltunkból, az otthonunkból.
És a nem romák rácsodálkoztak, hogy aha, szóval ilyen az igazi énetek, ez tetszik, és énekelték velünk. Frenetikus volt.
Beszéljünk kicsit a gyerekkönyvekről is, amik a nevedhez fűződnek. Az egyik a Vrana mámi meséi, a másik pedig a Valaha madarak voltunk.
A Vrana mámi tulajdonképpen három könyv. Az első része majdnem mind belekerült később a Valaha madarak voltunkba, kisgyerekeknek szóló mondókák, Weöres Sándor legszebb gyerekversei magyarul és cigányul is, és hasonló szépségű dalocskák, mondókák. A második részbe történelmi meséket írt Bársony János, Czinka Pannáról, a vándorlásról, 1948-ról, 1956-ról, Bizsuról (Dilinkó Gábor, ‘56-os hős – a szerk.). A harmadik részében híres cigányokat mutatunk be, Rácz Aladártól Barin át Péliig szépen sorban.
Ez egy kísérleti tankönyv volt, 3500 példányban, azoknak az osztályoknak szántuk, amelyekben együtt tanítottak nem roma és roma gyerekeket. Azt, hogy milyen sikerrel használták, nem tudom, viszont azt többször tapasztaltam, hogy féltették a gyerekektől a könyvet. Nem osztották ki, csak a könyvtárban meg az iskolában lehetett hozzáférni. Volt, hogy tanodát működtető barátaim a szomszéd település iskolájától kikönyörögték, és használják azóta is. Jó lenne összehasonlítani, hogy milyen lett azoknak a gyerekeknek a teljesítménye, és hogy ez mennyire függ össze a tankönyv használatával.
Nagyon más, hogyha a gyerekek találkoznak ilyen énképpel az iskolában.
Aztán a Móra Könyvkiadóból jelentkezett Merényi Ágnes, hogy arra gondoltak, kiadnák ezeket a Bársony János által írt meséket önálló kötetben. Nagyon örültünk neki, 2007-ben jelent meg.
A covid alatt egy sérülés miatt nem tudtam járni, be voltam zárva, és akkor csináltam egy internetes csoportot Phen Romanes névvel (vagyis, beszélj cigányul). Rá kellett jönnöm, hogy olyan mértékben pusztul a mi anyanyelvünk, hogy ez ellen muszáj valamit tenni, és ennek kapcsán jutott eszembe, hogy ott az oktatási anyag, amit összegyűjtöttem. Mert a fórumok, a kiadványok, a lehetőségek nagyon csekélyek. A csoportban most már több, mint nyolcezren vagyunk.
A nyelv pusztulása nyilván számos tényező eredménye. Ezzel a cigányságra jellemző szóbeliség is elkezdett kikopni?
Az alkalmak megritkultak, és nagyon megváltozott az életmód. Nincsenek nagy összejárások. Családok vannak, esetleg nagycsaládok, de helyek alig. Egyébként a költészet napjára hirdettük meg a Romano Institutoval Budapesten az első anyanyelvi szavalóversenyt alsó tagozatosoknak. 35-en jelentkeztek. Igyekeztünk például az állami gondozási intézményekben, iskolákban is meghirdetni: volt, ahol szívesen fogadtak, volt, ahol mindeféle kifogásaik voltak. De hátha elindul valami.
A Cigányságkutató Intézetnél, melynek az igazgatója vagy, mivel foglalkoztok mostanában?
Tavalyelőtt négy kötetet jelentettünk meg Bari Károllyal. Az egyik a szülőfaluja története, azt még az egykori elsős tanára írta meg. A második Viorel Achim román történésznek a cigányok történelmével kapcsolatos írását, a harmadik Bari cigányokról írott tanulmányait szedte csokorba. A negyedik egy mese és annak az illusztrációi, szintén Bari Károly tollából.
Augusztusban kerül a boltokba a Bársony János kötete Kali Trash – Fekete félelem címmel, amiben összegyűjtött holokauszt-dokumentumokat adunk közre.
Például az elhurcoltak neveit is tartalmazza, akiket „Ung. Zig.”, Ungarische Zigeuner, vagyis magyar cigány jelzővel vittek el.
De tartalmazza azt a 78 mezőgazdasági kényszermunkatábort és katonai kényszermunkatábort is, amelyekben kifejezetten cigányokkal dolgoztattak.
Emellett a budai cigányváros nyomait is megtaláltuk, annak, és László Máriának is emléktáblát kéne állítani. (László Mária az 1957-ben alakult Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének első titkára és létrehozója volt, az első fontos, a romák felzárkóztatásáról szóló tanulmány szerzője. 1959-ben politikai okokból elmozdították – a szerk.)
A munkásságodból mire vagy a legbüszkébb? Sok mindent fel lehetne mutatni: a Patrin magazint, vagy azt, hogy a roma holokauszt bekerült a köztudatba.
Az fontos, hogy sikerült emlékművet állítanunk az áldozatoknak. Csináltunk jó néhány filmet, azóta is, hogy kirúgtak a tévétől. Nem tudom, majd döntse el az utókor, mire volt jó az egész. Mennyire volt fölösleges kínlódások sora?
Nem volt fölösleges.
De akkor is korán jöttem. Elmondom, hogy mi a legjellemzőbb: egyszerűen félek cigánytelepre menni.
Miért?
Mert olyanból nőttem ki, és
tudom, hogy milyen a messiásvárás. Az most sokkal jellemzőbb, mint régen.
Az én szüleim tudták, és meg is tanítottak bennünket arra, hogy az van, amit te megcsinálsz, fiam. Akkor lesz kenyér, hogyha dolgozunk érte. Nem hitték el, hogy nekünk jár, meg adnak, meg jók az emberek. Jók azok, akiket ismerünk, de egyébként?
Azért félek, mert ismernek, és gyakran, még most is – pedig igazán nem vagyok benne a közéletben –, úgy néznek rám, mint aki egyenesbe tudja hozni az életüket. „Ágikám, te olyan sok embert ismersz, hogy kéne, nem tudnál segíteni?”
És nem tudok pihenni, ebből nincs kilépés.
Még az irodalomról szerettem volna beszélni, hamar kiderült a könyvedből is, hogy korán elkezdtél olvasni. Az egész projektünk onnan indult, hogy a Roma Napra gyűjtsünk össze olvasmányokat.
Én Travent ajánlanám, azon nevelkedtem. Mai napig nem tudni, hogy ki rejtőzött pontosan a név mögött. Az Akasztottak lázadása arról szól, ahogy a szegényeket beleviszik a csapdába: egy nagyvállalkozónál dolgoznak, de csak nála tudják megvenni az ennivalót meg a szállást is. Tulajdonképpen a modern rabszolgaságot mutatja be, hogy nem jól van a világ berendezve, ha a véred verítékével csak annyit tudsz megkeresni, amiből éppen, hogy fenntartod magad.
Holdosi Józseftől a Kányák, feltétlenül.
Aztán Bari Károly költészete nekem mindig a Bibliám volt.
A Száműzetés és az Árvák árvája rendkívüli versek, nem beszélve arról, ami miatt börtönbe zárták (Vajda János közkatona imája a gyóntatószékben Petőfi Sándor halhatatlan lelke előtt). De alapmű Osztojkán Béla Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen című könyve is. És persze versek, versek, versek.
