Christopher Moore első regénye, az Ördögöd van! 1992-ben jelent meg, a szerző azóta számos „alpári poénokban dúskáló, abszurd és szexuálisan túlfűtött karaktereket felvonultató, az emelkedett és a trágár nyelvhasználatot bravúrosan ötvöző” bestsellert írt, ahogy korábban jellemeztük. Írói karrierje indulása előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll dj-ként dolgozott. Mielőtt Frankenstein megihlette meg, írt többek között vámpírokról (Love Story-trilógia), Jézus gyerek- és kamaszkoráról (Biff evangéliuma), jelent meg noir paródiája (Noir), készített Shakespeare-dráma retellingeket (Bolond, Velencei sárkány, Shakespeare mókusoknak) és egy nyomozós történetet a 19. század végi párizsi művészvilágról is (Te szent kék!).
Christopher Moore első regénye, az Ördögöd van! 1992-ben jelent meg, a szerző azóta számos „alpári poénokban dúskáló, abszurd és szexuálisan túlfűtött karaktereket felvonultató, az emelkedett és a trágár nyelvhasználatot bravúrosan ötvöző” bestsellert írt, ahogy korábban jellemeztük. Írói karrierje indulása előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll dj-ként dolgozott. Írt többek között vámpírokról (Love Story-trilógia), Jézus gyerek- és kamaszkoráról (Biff evangéliuma), jelent meg noir paródiája (Noir) készített Shakespeare dráma retellingeket (Bolond, Velencei sárkány, Shakespeare mókusoknak) és egy nyomozós történetet a 19. század végi párizsi művészvilágról is (Te szent kék!).
A Múzsa a díványon (itt beleolvashatsz) maradt az őrült művészek és a retelling vonalán, és
Frankenstein menyasszonyára koncentrál, akit Mary Shelley eredeti művében a tudós elpusztít – darabokra szaggat és egy skót szigeten hagy.
A menyasszony alakja több adaptációban is megjelent (a leghíresebb az 1935-ös Bride of Frankenstein című film), de inkább egy kudarcba fulladt kísérletként, mint önálló személyiségként.
A lány, aki négyszer halt meg
A Múzsa a díványon Bécsbe, 1911-be kalauzolja az olvasót, a füstös szalonok, elegáns kávéházak, lepattant műtermek és neurotikus zsenik városába, ahol korszakalkotó képzőművészeti és zenei alkotások születnek. A felszín alatt az antiszemitizmus, a tudományos forradalom feszültsége lüktet, elfojtott vágyak tombolnak, a múzsákat csúnyán kihasználják a művészek.
Moore ebben a regényben is vegyíti a szatíra, a történelmi fikció, a reneszánszát élő gótikus horror és a fantasy műfaját. A nyitójelenetben a híres festő, Gustav Klimt egy meztelen nőt talál a Duna-parton. A nő nem lélegzik, ezért
ahelyett, hogy segítséget hívna, a Klimt inkább elkezdi lerajzolni.
Rabul ejti a nő különös árnyalatú, fehér csíkokkal szabdalt bőre. Kiderül, hogy a nő él – vagy valami ahhoz hasonló állapotban van. A festő a műterembe viszi, Wally, a modellje segítségével gondoskodik a vízbe fulladt lányról, akit az ikonikus műve után Judithnak nevez el, és aki eleinte csak arra emlékszik, hogy négyszer halt meg, és tért vissza az élők sorába.
„Elektromos tűzből született, jégbe és gyötrelembe”
Az eseményeket az író narrációja mellett Walton, a Frankensteint megmentő Prométheusz hajó tisztjének leveleiből és Judith hipnózisban elmesélt történetfoszlányaiból ismerjük meg. A mű eredeti címe az Anima rising, így meg is érkeztünk a regény másik fontos témájához, a pszichoanalízishez.
Judith-ot Sigmund Freud kezdi kezelni, majd lepasszolja páciensét Carl Gustav Jungnak, akinek a kanapéján a nő lassan összerakja borzasztó múltja képkockáit. Az már a regény első mondatából kiderül, hogy a nő „elektromos tűzből született jégbe és gyötrelembe”, és megtudjuk, mi történt a lánnyal 1799 óta:
az Északi-sarkon rekedt, egy Victor Frankenstein nevű férfi bezárta egy ládába, egy Adam nevű szörnyeteg elrabolta
és rendszeresen megerőszakolta.
A félholt nő elszabadul
A regényben visszatérő elem a szexuális erőszak – erre a szerző a könyv elején is figyelmeztet – az utószóban pedig magyarázatokat fűz a témához. Bár történelmi kontextusba helyezi a regényt, és elmagyarázza, hogy az akkori jog szerint az intim kapcsolathoz a beleegyezés korhatára 14 év volt, és nem menti fel a történetben szereplő művészeket, a gyomorforgató érzés olvasni 15 éves terhes lányokról, modellként alkalmazott tinédzserekről.
A regény – minden poénja ellenére – brutálisan tárja elénk, hogyan tárgyiasították nőket a történelem során.
Judith egy férfi keze által, élvezeti célokra teremtett lény: Victor Frankenstein megalkotta, Adam brutálisan bántalmazta és meg is ölte,
Klimt megfestette, Freud és Jung elemezte. Van, aki a testére, más az életelixírként is felhasználható vérére tart igényt, még a holtteste is tárgy csupán, amit érdemes lerajzolni.
Adam azért választotta őt, mert ő volt a legmagasabb azok közül a nők közül, akiket be tudott cserkészni. Freud a hisztéria egy különös megnyilvánulását látja benne, miközben nem tud továbblépni a péniszirigységről szóló elméletén. Persze vannak kivételek: Klimt vonzalma gondoskodássá alakul, és Waggis, a törpe sem nyújtja be a számlát azért, mert ápolja és „életben” tartja.
De Judith több, mint egy újraéledt test. Egyszerre áldozat és brutális vadász, ravasz csábító, aki cselhez folyamodik, ha a fizikai ereje nem elég. Akárcsak Bella a Szegény párákban, Judith egy ponton elszabadul, és meg akarja törni az évszázados körforgást, amit a patriarchátus ráerőszakolt. És nem válogat az eszközökben, ha meg kell védenie magát.
Freud kanapéjáról az Alvilágba
Ahhoz, hogy megtudja, ki valójában és mire képes, Judith-nak fel kell tárnia a múltban elszenvedett traumáit. A kérdésre, hogy ki ő, így válaszol egy kisfiúnak a regény közepén: „Nem vagyok biztos benne.
Hulla és rabszolga, de szélhámos és tengeranya is… Egy festő modellje.
Azt hiszem, gyilkoltam is, de nem emlékszem, hogy bárkit is megöltem volna”.
Moore a mestere annak, hogy két poén között a pszichológia és a mitológia mélységeibe rántson. A főszereplő útja az alvilágban, kapcsolata Szednával (az inuit tengeri istennővel) és töredezett emlékei akár egy poszttraumás identitás-rekonstrukciónak is felfoghatók.
Miközben Judith a pszichiáterek kanapéján mesél, a történetek egy része ismerősnek tűnik: olyan mintha Moore összegyúrta volna az Amerikai isteneket és Gerg Keyes Hollóistenét a Mitágó erdő és a Lavondyss időtlen, fagyos tájaival.
Ki az igazi a szörnyeteg?
A Frankenstein-feldolgozások és újramesélések alapkérdése itt is aktuális. Adam kegyetlen, brutális figura, aki Shelley eredeti művében azt mondja, hogy
„A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.”
Moore-nál úgy fogalmaz, hogy a kirekesztettsége és a nyomorúsága miatt lett tolvaj és gyilkos és ördög. Közben Chaucer- és Shakespeare-köteteket cipel magával a jégmezőkre, és két gaztett között a Hamletből idéz.
Aztán eltelik több mint száz év, és látjuk, mi zajlik Bécs csillogó, dekadens kulisszái mögött. A hivatásos modellek, akik a századforduló hierarchiájában a prostituáltakkal közel egy szinten helyezkedtek el, ki voltak szolgáltatva a neurotikus művészeknek. Az alsóbb osztályokba született lányoknak nem sok lehetőségük volt a tanulásra és a felemelkedésre.
Csak a szerencsések és az igazán bátrak álmodhatnak olyan életről, ahol ők hozzák meg a döntéseiket.
Ilyen az egyik leginkább kidolgozott karakter, Wally Neuzil, aki létező személy volt, Klimt, majd Egon Schiele modellje – aki végül rá mert lépni erre az útra. Vagy Klimt divattervező barátnője, aki néha idegesítően didaktikus, de menekülési útvonalat kínál főállású múzsaként töltött életből.
Az emberevő démonkutya croissant-t nassol
Moore-t olvasva előfordul, hogy az ember nyilvános helyen is hangosan felröhög, de ez a kötet egy kicsit más. A szokásosnál is jobban túltolja a gyilkos humort, néha már kínos, hogy mennyire szeretne vicces lenni, és gyakran ismétli önmagát.
Adam, a szörnyeteg teázik, inuit istenek szólnak be egymásnak, Freud péniszekről, Jung a kollektív tudattalan archetípusairól értekezik, az emberevő démonkutya croissant-t nassol, és egy ponton a fiatal Hitler is felbukkan (hogy Moore elsüthessen egy bajuszos poént). A művészettörténet, a történelmi és a mitológiai utalások hálózatában néha majdnem szem elől tévesztjük a lényeget: a női erőt, amit sokszor elnyomtak, bezártak és megöltek, de végül – némi isteni beavatkozással – mindig visszatér, és abban nem lesz sok köszönet.
Nyitókép: a szerző honlapja
