Te mit tennél, ha kiderülne, hogy Frankenstein menyasszonya vagy? Gustav Klimt, a világhírű festő, a bécsi felső tízezer kedvence talál egy meztelen nőt, aki holtan hever a Duna-parton. Ahelyett, hogy hívná a rendőrséget, elkezdi lerajzolni, de a nő magához tér. Később a festő műtermében kiderül, hogy a vízbe fúlt lány – akinek Klimt a Judith nevet adta neki az egyik leghíresebb képe után – nem emlékszik semmire, arra sem, hogy kicsoda, vagy hogyan került a vízbe. Klimt elhatározza, hogy segít neki felderíteni a múltját, Sigmund Freud és Carl Gustav Jung segítségével Judith fel tudja idézni, hogy
száz éve az északi sarkvidéken egy ládába zárták, köszönhetően egy Victor Frankenstein nevű embernek,
és hogy többször is járt az Alvilágban. De vajon hogyan került Bécsbe? És miért üldözik annyian, köztük Geoff, a croissant-zabáló északi ördögkutya? Olvass bele!
Christopher Moore: Múzsa a díványon (részlet)
Fordította: Pék Zoltán
1
OPHELIA FELBUKKAN
Elektromos tűz révén született jégbe és gyötrelembe, soha nem volt hozzá hasonló. Egy évszázaddal később egy hajnalon Bécsben a híres festő, Gustav Klimt éppen hazafelé tartott az Operából egy gazdag özveggyel töltött élvezetes este után, és holtan találta a Duna-csatornában.
A cilinderes-frakkos Klimt megtorpant a Rossauer hídon a rakpart betonlépcsőjén heverő halvány levendulaszínű alak láttán. A nő a hátán feküdt, meztelen felsőteste a lépcsőkön, karja széttárva, csípője és lába csupán illékony-fehérnek tűnt a sáros víz felszíne alatt. Sárga haja tincsekben kígyózott le a lépcső szélén, lebegtette a lassú áramlat.
Klimt körülnézett, hátha talál valakit, akinek szólhatna, de ebben az órában senkit sem látott, pedig a távolból hallotta lovak patáinak kopogását és a Ringstrassén közlekedő villamosok elektromos zúgását. Lekapta a fejéről és a hóna alá vágta a cilinderét, majd lesietett a hídról a csatornaparti lépcsőhöz.
Negyvennyolc éves volt, eleve robusztus testalkatát még jobban megerősítette a vívás és a festőállvány előtti ácsorgás. De nem leplezhette középtáji domborulatát, amelyet a Café Tivoliban reggelire nagy adagban fogyasztott, jó sok kuglófnak meg tejszínhabnak köszönhetett. Kopaszodó üstökén szőke hajszálak elszánt szigete árválkodott, rövid, hegyes szakálla pedig illett a huncut mosolyhoz, mely oly gyakran húzta ráncba szeme sarkát.
Szaporán lépkedett lefelé a lépcsőn, bár a legcsekélyebb sejtelme sem volt, mihez kezd majd, amikor odaér. A nő mintha az ő valamelyik festményéből csusszant volna ki: a Vízikígyókból vagy az Aranyhalakból, azokból a fantáziamotívumokból, amelyekben sápadt, hajlékony nők siklanak közömbösen a vágy medencéiben. Azokból a festményekből, amelyeket több ezer vázlatrajz és fiatal modellekkel a műteremben eltöltött több száz óra eredményezett, mégis csak ebben a pillanatban, a holttest fölött állva ötlött fel benne, hogy akárcsak ez a szegény, vízbe fúlt lány, a festményeken szereplő egyik nő sincs tudatában az ő jelenlétének.
Tudta, hogy rendőrt kellene hívnia, vagy még inkább orvost, de csak állt és bámulta a nőt. Bőrének levendulaszín foltjain hajszálnál is finomabb fehér vonalak rajzolódtak ki, mintha egy művész gondosan felskiccelte volna az alakját, végtagjainak körvonalait, majd kiradírozta volna. Vagy inkább akvarellel pingálta viaszos papírra. Különös volt. Ugyanakkor lenyűgöző. Az életben nem lehetne látni a vonalakat, futott át a fején,
mert a lány az életben sosem lenne ilyen színű.
Ezzel a gondolattal előhúzott a kabátja belső zsebéből egy bőrkötésű jegyzetfüzetet, és egy ceruzacsonkkal nekilátott felvázolni a lány alakját. Lerajzolta a füzetbe, és egyúttal megőrzi az emlékezetében, így talán képes lesz felidézni és reprodukálni a színeket is.
– Hé! – hallatszott egy hang fentről. – Meghalt?
Klimt hökkenten nézett fel, és egy tízévesforma, rikkancssapkás kisfiút látott, aki a rakpart falán áthajolva bámult lefelé. A festő gyorsan rácsukta a ceruzára a noteszt, azt pedig bedugta a kabátja alá, mintha bizonyítékot rejtene el.
– Meg – mondta, és képzeletének éteri tündérországából belezuhant a helyzet rideg valóságába. – Azt hiszem.
– Maga ölte meg? – kérdezte a fiú.
– Nem, most találtam meg. Azt hiszem, belefulladt a csatornába.
– Le akarta rajzolni?
– Igen. Művész vagyok. – El akarta mondani a fiúnak, hogy számára az a természetes reakció a dolgokra, hogy lerajzolja.
– Azért rajzolta le, mert látni a cickóját?
Klimt nyelvén már ott volt,
hogy ő Gustav Klimt, a kurva életbe, a bécsi szecesszió mozgalmának alapítója és vezéralakja,
a leghíresebb festő az egész Osztrák–Magyar Monarchiában, a bécsi előkelő közönség kedvence, akinek Európa minden jelentős múzeuma udvarol, hogy kiállíthassa a képeit, és akkor rajzol cickót, amikor csak kedve szottyan. De aztán észbe kapott, hogy rangján aluli lenne a pedigréjét taglalni egy maszatos utcagyereknek, pláne, ahogy cilinderrel a fején a rakparton egy hullát rajzol. Úgyhogy kihúzta a noteszét a kabátja alól, megnézte, a vázlat mennyire adja vissza a halott lány alakját, aztán lapozott egyet, és alázatosan nekilátott rajzolni az üres oldalra.
– Nem, de még sosem láttam ilyen színű bőrt – motyogta.
– Én sem – értett egyet a fiú. – Akarja, hogy rendőrt hívjak?
Klimt érezte, hogy pánik tör fel a mellkasában. Nem! Még nem fejezte be.
A halott lány felköhögött. A fiú felsikoltott, és hátraugrott a rakpart széléről. Klimt is tett egy lépést hátra. A megfulladt lány vizet öklendezett fel, aztán levegő után kezdett kapkodni, majd anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, vagy amúgy megmozdult volna, azt mondta:
– No. – Angolul beszélt, de az alapvető kifejezéseket mindenki tudta az összes nagy nyelven: „igen”, „nem”, tízig számolni, és persze: „Hol van a kibaszott könyvtár?” Még a fiú is tudta, mit jelent a „no”.
– Akkor most hívjak rendőrt? – kérdezte.
– Ne – mondta Klimt. – Gyere, segíts kihúzni a vízből. Légy szíves.
Azzal megfogta a lány mindkét karját, majd amilyen finoman csak tudta, megpróbálta feljebb húzni a betonra. A fiú lecsámpázott a lépcsőn, de aztán megállt Klimt mögött. Nem tudta, mit csináljon.
Klimt újra lefektette a lányt, félretűrte a haját az arcából, majd levette a cilinderét, és a fiú kezébe nyomta.
– Fogd.
– Akarja, hogy orvost hívjak?
– No – mondta a lány egy pillanatra feleszmélve, ám aztán újra elernyedt, mintha kiszállt volna belőle az élet.
– Ezek szerint ne – mondta Klimt. Lerázta a válláról a felöltőjét, és leterítette a lány mellé a nedves kövezetre. Aztán óvatosan áthúzta a lányt a finom sötét anyagra – először a vállát, majd egyenként a lábát –, és szorosan beletekerte. A keskeny lépcsőn egyensúlyozva leguggolt, átnyalábolta a lányt, és felemelte.
– Van egy kordém – ajánlotta a fiú.
Klimtnek sejtelme sem volt, mit fog csinálni a lánnyal azon túl, hogy felviszi innen. Követte a fiút fel a lépcsőn, oldalvást lépkedve, nehogy beleverje a lány fejét vagy lábfejét a csatorna falába. Az utcára felérve meglátta a fiú kordéját, amelyen magas halomban álltak a hírlapok. Amikor Klimt meg az öccse, Ernst még szegény külvárosi fiúk voltak, ugyanilyen kordén vitték ki az újságkötegeket újságosbódéknak, kávéházaknak és rikkancsoknak az utcán, csakhogy nekik volt egy csapott hátú lovuk, ami a kordét húzta. Ennek a fiúnak még egy gebéje sem volt.
Klimt az újsághalomra fektette a lányt, majd megint betakarta a kabátjába. Végül, miután meggyőződött róla, hogy a lány még mindig lélegzik, a szőrmegallérral eltakarta az arcát. Akkor hátralépett, lehajolt, és a kezével a combján megtámaszkodva kifújta magát.
A fiú az orra alá dugta a cilinderét:
– Akkor a kórházba?
Klimt felöltője alól tompa „no!” szűrődött ki.
– Ezek szerint nem – fújtatott Klimt. De akkor hová vigyék? Együtt lakott az anyjával és a legkisebb húgával, haza tehát nem vihette, még akkor sem, ha csupán néhány sarokra lakott.
Jó reggelt, anyám. Hoztam egy meztelen, vízbe fúlt lányt, velünk reggelizik.
Inkább nem. A műterme viszont gyalog olyan félórányira volt, egy kis házban a Josefstädter Strassén.
– Elvihetjük a műtermembe – mondta a fiúnak. – Josefstädter Strasse 2.
– Az messze van – ellenkezett a fiú. – Le kell szállítanom az újságokat.
– Megfizetem az idődet.
– Mennyi?
– Ötven fillér – ajánlotta Klimt, mert úgy gondolta, hogy a fiú körülbelül ennyit kaphat egy nap.
– Két korona – vágta rá a fiú.
– Egy korona – alkudozott Klimt, és azon tűnődött, vajon a szegény lány nem leheli-e ki a lelkét az újságok tetején, amíg ő ezzel a gyerekkel egyezkedik.
– Egy korona és a rajz, amit csinált – kontrázott a fiú.
Klimt férfihangokat hallott a közelből, és amikor felnézett, két hegyes sisakos, kardos rendőrt pillantott meg a Rossauer hídon.
– Rendben. Egy korona és a rajz – ment bele.
– És segít húzni a kordét.
– Miért nincs lovad?
– Volt egy szamaram, de kimúlt.
– Rendben – mondta Klimt.
– Rendben – mondta a fiú.
A festő kikapta a cilinderét a fiú kezéből, felemelte a kordé egyik rúdját, és várta, hogy a fiú megfogja a másikat. A jármű nyikorogva-csúszkálva indult meg a téglákon.
Miután legyalogoltak egy sarkot, a fiú megkérdezte:
– Maga szerint hogyan került a csatornába?
– Talán beleugrott – vélte Klimt. –
Az ilyen fiatal nőkön gyakran úrrá lesz a kétségbeesés. Freud hisztériának nevezi.
– Beleugrott? Meztelenül?
– Akkor talán beleesett.
– Látta a véraláfutásokat a nyakán? – kérdezte a fiú.
– Hát persze – felelte Klimt. Nem látta. A lány alakjának vonalaira és bőrének színére koncentrált, véraláfutásokat még csak nem is látott.
– Kéznyomok – jelentette ki a fiú. – Azt hittem, maga gyilkolta meg.
– Én nem.
– Két koronáért elhiszem – ajánlotta a fiú.
Klimt műterme egy szerény, stukkódíszítésű házban kapott helyet a Rathausplatzcal szemben. Bécs pontosan a rengeteg ilyen fehér, neogótikus középülettől tűnik olyan városnak, mintha egy díszes esküvői torta tetejére tervezték volna.
Amikor megérkeztek a műteremhez, egy vörös hajú, szakadt piros kabátos bakfis ült egy kofferon a lépcsőn, és az ott élő számos macska egyikét simogatta.
Klimt leejtette a kordérudat, elővette a zsebórát a mellényzsebéből, és megnézte, mennyi az idő: fél hat.
– Te mit keresel itt, Wally? – kérdezte. A tizenhét éves Wally Neuzil hónapok óta modellkedett neki hébe-hóba. A filigrán, vörös hajú lánynak széles, kék szeme volt, a végtagjai azonban kicsit rövidebbek, mint amire Klimtnek az éppen aktuális képéhez szüksége lett volna, ezért néhány hete már nem hívta be a műterembe.
– Ebben a hónapban nincs meg a lakbérem – magyarázta Wally –, gondoltam, hogy dolgozok néhány pluszórát.
– Jó reggelt, Fräulein – köszönt buzgón a fiú.
– Jó reggelt – mondta neki Wally. Aztán Klimtre nézett: – Ez az egyik fia, mester?
– Nem, nem a fiam – felelte Klimt. Négy fia volt, legalábbis tudomása szerint, mindegyiket Gustavnak hívták, négy különböző anyától, akik valaha mind modellt álltak neki. A gyerekeinek és anyjuknak lakásokat tartott fenn Bécsben, abban a reményben, hogy jobb körülmények között nőnek fel, mint ez a szerencsétlen újságosfiú.
– Maximilian vagyok, röviden Max – mutatkozott be a fiú. – Örülök, hogy megismerhetem, Fräulein. – A fiú letette a kordérudat, levette a sapkáját, és a mellkasára szorítva meghajolt.
Nyitókép: A szerző Facebook-oldala
