A francia Arnaud Dudek Légy észnél című kötetét a legjobb elsőkönyvesek Goncourt-díjára jelölték 2012-ben, magyarul a Margó Könyvek-sorozatban jelent meg (a hét könyve is volt nálunk) idén tavasszal, az író pedig a francia díszvendégség keretében mutatta be regényét a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.
A főhős, Martin élete – nem először – egyik pillanatról a másikra összeomlik: a barátnője otthagyja, az állása megszűnik (itt beleolvashatsz). Dudek generációjának egyik legjellemzőbb életérzése, így a regényé is ez az egzisztenciális szorongás, valamint az átvertség érzése, hogy hiába vagy folyamatosan észnél, a sors bármikor elgáncsolhat.
Első, 2012-ben megjelent regénye, a Légy észnél közel volt ahhoz, hogy elnyerje az elsőregényesek Goncourt-díját, a regényből színpadi adaptáció is készült. Az írói karrierje legelején járt és egyből nagy sikereket ért el. Ez szabadságot adott vagy nyomasztották az elvárások?
A Légy észnél sikere egyszerre adott egy nagy lökést és fékezett le. Elismertek, megjelent egy cikk például az Une Monde des livre-ben, aztán irodalmi díjakra jelöltek, de ezzel együtt éjszaka úrrá lett rajtam a szorongás: vajon holnap, holnapután is ilyen magasságokban leszek? Szerencsére ekkor már volt egy kis lépéselőnyöm. Az első könyvem megjelenésekor már a második kétharmadánál tartottam. Ez segített abban, hogy az írásra koncentráljak, mielőtt túlságosan elmerülnék az imposztor szindrómában.
Kivel azonosul könnyebben a két főhős közül, Martinnal vagy a barátjával?
Mindkettőjükben vannak részek belőlem, ahogy egyébként az összes karakteremben. Martinnal közös a (viszonylagos) viszolygás az utazástól például. Az író legbelül valójában minden hőse egyszerre, mindegyikbe desztillál magából egy darabot, majd olyan ismeretlen utakra küldi őket, melyeken nem feltétlenül járt.
Ez teszi a szereplőket mélyen emberivé.
Van olyan barátja, akit fel tudna hívni, ha el kellene tüntetni egy hullát?
Igen, ráadásul három is, mind gyermekkori barátaim. Fantasztikus, hogy három emberben is feltételek nélkül bízhatok.
Martin esetében megfigyelhetjük a parentifikációt, vagyis a fordított szülő-gyerek kapcsolatot az édesanyjával kapcsolatban, aki nagyrészt alkalmatlan a gyermekéről való gondoskodásra. Ugyanakkor mikor a közös útjuk véget ér, Martin, ez a kis felnőtt gyermekszerepben ragad egy életre.
Ez egy gyakori jelenség a segítő szerepben lévőknél, a megmentő szindróma egy formája. Gondoskodunk a másikról, elmerülünk a másik szükségleteiben, hogy ne kelljen szembenéznünk a szorongásainkkal, a démonjainkkal. Aztán, amikor az általunk támogatott személy eltűnik, egyedül találjuk magunkat, szembesülünk önmagunkkal, és gyakran azzal az érzéssel, hogy újra nagyon kicsik lettünk. Ez egy intenzív magányérzet, de egyben az igazság pillanata is, mikor meg kell tanulnunk újradefiniálni önmagunkat.
Visszatérő témája a serdülőkor és az, hogy ennek az időszaknak az összes drámája ellenére mégis felnövünk. Mi izgatja a legjobban a kamaszkorban?
A serdülőkor a lehetőségek kora, az átmeneti időszak, amikor még minden előttünk áll, ahol
úgy tűnik, hogy minden választásunkban egy egész univerzum lakozik.
Ez egy törékeny és ígéretekkel teli korszak, ahol a múló gyermeklét és aközött a felnőtt szerep között oszcillálunk, akivé válni szeretnénk. Ez a köztes állapot, ez a bizonytalan egyensúly az ártatlanság és a felelősségvállalás között, ami folyamatosan kérdéseket vet fel bennem és egyben le is nyűgöz. Ezért ez az a minta, amit folyamatosan újrarajzolok.
Mit gondol, mi a generációja ősélménye? És hogyan látja a következő generációt?
Az én generációm volt az első, aki valóban feltette a munkahelyi jólét kérdését, gondolt a váltásra a pályája során... A munka értelmének keresése hajtóerővé vált. Úgy tűnik, hogy a következő generáció pedig teljesen integrálta ezt a gondolkodást. Nem hajlandó mindent feláldozni a munka oltárán, és nagyobb egyensúlyra törekszik a munka és a magánélet között.
Hogy látja, miben különbözik a legjobban az ön és a szülei nemzedéke Franciaországban?
A társadalmi felemelkedés mintha lelassult volna, mire az én generációm megszületett. Sokkal bonyolultabb például ingatlanhoz jutni. Másrészt viszont az én generációm tudatosabbá vált a társadalmi és ökológiai kérdésekben.
Egy globálisabb világlátást örököltünk, amely túlmutat az individualizmuson,
és remélem, hogy ez visszhangra talál a jövő generációiban is.
„J.D. Salinger megváltoztatta az életemet, valójában rengeteg életet megváltoztatott” – nyilatkozta egy interjúban. Hány éves volt, mikor először Salingert olvasott és hogy emlékszik vissza erre?
13-14 éves voltam, épp abban az életkorban, amikor még keressük önmagunkat, mikor próbáljuk megérteni a világot és a helyünket benne. És akkor rábukkantam a Zabhegyezőre. Ez volt az első alkalom, hogy olyan könyvet olvastam, amely úgy tűnt, közvetlenül hozzám, a tinédzserhez szól, rendkívül őszinte hangon, ami nagyon közel áll a saját hangomhoz. Ez az összetett és meggyötört, viccelődésből és gyászból összegyúrt karakter mély hatással volt rám, megnyitotta a kaput egy másfajta, intimebb irodalom felé, ahol a törékenység narratív erővé válik.
Olvasd el Arnaud Dudek Légy észnél című regényének utószavát, melyet Fehér Boldizsár írt. ![Miért nehéz Franciaországban fiatalnak lenni? Fehér Boldizsár megírta [MARGÓ KÖNYVEK]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/35760/fe_229_160_nevtelen_terv_2024_04_25t114131008.png)
„Az autofikció nem a kedvenc irodalmi műfajom” – mondta egyszer. Miért nem szereti és mit gondol, miért ez napjaink egyik legnépszerűbb műfaja?
Az autofikció azáltal, hogy szinte pragmatikusan összekapcsolja a szerző karakterét annak valóságával, hajlamos a néha túlságosan is köldöknézegetős önvizsgálatra összpontosítani az egyetemesség rovására. Én személy szerint szeretem azt a távolságot, amelyet a fikció lehetővé tesz; ez az a lépésnyi távolság, amely szélesebb perspektívát kínál, amelynek segítségével eltévedhetünk és máshol találhatjuk magunkat.
Az autofikció népszerűsége talán annak köszönhető, mert nagyon jól illeszkedik az „igazságról” szóló vitához,
amely átitatja a társadalmunkat. Keressük, hogyan kapcsolódhatnánk újra a valósághoz, amely gyakran válasz a túl felületes újságírásra vagy arra, hogy az információk olyan töredezetten jutnak el hozzánk, ami már nem teszi lehetővé, hogy megértsük a minket körülvevő világ összetettségét (ráadásul a tényirodalom épp Franciaországban robbant be és fejlődik folyamatosan).
Milyen könyveket ajánlana a magyar olvasók figyelmébe a kortárs francia irodalomból?
Két olyan művet ajánlok, amelyek különösen megérintettek. Először is, Joël Egloff Ces féroces soldats (Ádáz katonák) című regényét, amely finoman és érzékenyen közelít a „malgré-nous” kényszer-besorozottak fájdalmas történethez, az elzászi és Moselle-i férfiakhoz, akiket besoroztak a német Wehrmachtba, miután a régiót elcsatolták Franciaországtól a második világháború alatt. Ez egy nagyon intim, csodás, szelíd regény. A másik Marie Vintgras Les âmes féroces (Heves lelkek) című kötete, ami olyan, mint egy amerikai regény, csak jobb. Nagyon francia lélektana van, olyan összetett és nagyon emberi figurákkal, ami teljesen lenyűgözött. Szerintem mind a két könyv megérdemli a magyar olvasók figyelmét.
Min dolgozik jelenleg?
Egy olyan regényen dolgozom, amely a vallással való kapcsolatot boncolgatja, de egyben a családom történetének egy részét is feltárja. Ez a regény még Budapestre is elkalauzolja az olvasót!
