„Ha jól belegondolok, az az érzésem, hogy a te életed - akaratod ellenére is önmagad ellen - negatív lét volt. Nem volt pénzed, nem tudtál továbbtanulni, nem tudtál utazni, nem tudtad valóra váltani az álmaidat. Nyelvileg szinte kizárólag tagadó formában fejezhető ki az életed. A tested története vádirat a politika története ellen.” Édouard Louis 1992-ben született, fiatal kora ellenére könyveit számos nyelvre lefordították, a belőlük készült színdarabokat világszerte játsszák. Akik megölték az apámat című regényéből Magyarországon is készült színházi előadás (Ki ölte meg az apámat, Füge Produkció - ESZME közös produkciója, Jurányi Ház).
Édouard Louis: Akik megölték az apámat (részlet)
Fordította Pataki Pál
2000 – Pontosan emlékszem az évre, mert a házunkban még nem szedtük le az újévet és az új évezredet köszöntő dekorációt, a girlandokat, színes égőket és az iskolából hazahozott rajzokat, mázolmányokat, amikre arany betűkkel ráírtam, hogy mit várok az új évtől, az új korszaktól.
Csak ketten voltunk a konyhában, te meg én. „Nézd, apu, tudom a földönkívülieket utánozni” – mondtam neked, és az ujjaimmal és a nyelvemmel csináltam egy grimaszt. Soha nem láttalak ennyire nevetni. Képtelen voltál abbahagyni a nevetést, alig kaptál levegőt, elvörösödött az arcod, csak úgy csorogtak rajta a könnyek. Abbahagytam a grimaszolást, de te nevettél tovább, olyan erősen, hogy már aggódni kezdtem, féltem, hogy nem bírod majd abbahagyni a nevetést, és annyira elnyúlik, hogy a világ végéig harsogni fog. Megkérdeztem, hogy miért nevetsz ennyire, amire két nevetőroham között válaszoltál: „Szenzációs gyerek vagy, nem is értem, hogy sikerült nekem egy ilyet csinálnom, mint te.” Akkor úgy döntöttem, hogy veled nevetek, és jó sokáig mind a ketten a hasunkat fogtuk a nevetéstől.
A problémák a gyárban kezdődtek, ahol dolgoztál. Az első regényemben, a Leszámolás Eddyvelben elmeséltem, hogy egy délután telefonáltak a gyárból, mert rád zuhant egy nagy súly.
A hátad összezúzódott, azt mondták, hogy évekig nem fogsz tudni járni.
Az első hetekben csak mozdulatlanul feküdtél az ágyon. Nem tudtál beszélni, csak kiabálni. A nagy fájdalomtól éjszakánként felébredtél és kiabáltál, a tested nem bírta már elviselni önmagát, minden mozdulatod, a legkisebb helyzetváltoztatás is fájdalmat okozott tönkrement izmaidban. A fájdalom ébresztett rá a tested létezésére, korábban tudomást sem vettél róla.
És aztán újra megszólaltál. Kezdetben csak enni és inni kértél, ám ahogy telt az idő, újra képes lettél hosszabb mondatokban kifejezni kívánságaidat, vágyaidat, haragodat. A beszéd azonban nem váltotta fel a fájdalmat. Ne is próbáljuk becsapni magunkat, mondjuk ki egyenesen: a fájdalmaid soha nem szűntek meg.
Az unalom teljesen kitöltötte az életedet. Figyeltelek és megtanultam, hogy az unalom a legrosszabb, ami történhet. Még a koncentrációs táborokban is lehetett unatkozni. Furcsa ez a gondolat. De ezt mondja Kertész Imre, ezt mondja Charlotte Delbo is: még a koncentrációs táborokban is, az éhség, a szomjúság, a halál, a halálnál is rosszabb haldoklás ellenére, a krematóriumok, a gázkamrák, az azonnali kivégzések, a tested szétmarcangolására beidomított kutyák, a hideg, a meleg, a meleg és a kiszáradt szájadba beszálló por, a szomjúságtól betondarabbá keményedett nyelved, a koponyádban összezsugorodó, kiszáradt agyad, a munka és megint a munka, a bolhák, a tetvek, a rüh, a hasmenés és újra csak a szomjazás mellett, mindezek ellenére, és mindazok ellenére, amiket nem soroltam fel,
maradt még hely és idő az unalomnak és a várakozásnak, hogy történjen végre valami, ami nem fog megtörténni, vagy túl sokáig várat magára.
Reggelenként korán keltél, mindjárt rágyújtottál az első cigarettára, és bekapcsoltad a televíziót. Én a szomszéd szobában voltam, beszivárgott hozzám a dohány szaga és a zaj, akárcsak a te szagod és zajod. Késő délután átjöttek az úgynevezett haverjaid, pasztiszt ittatok, együtt néztétek a tévét, igaz, időnként te mentél át hozzájuk, de sokkal inkább ők jöttek el hozzád, mert nagyon fájt a hátad, igen, a hátad, amelyet tönkrezúzott a gyár meg az az élet, amit rád kényszerítettek, nem a te saját életed, mert ez nem a te életed volt, ugyanis te soha nem élted a saját életedet, emiatt aztán otthon kellett maradnod, mert már nem nagyon tudtál mozogni, túlságosan fájt a tested.
2006 márciusában Jacques Chirac, Franciaország tizenkét éve hivatalban lévő elnöke, kormányának egészségügyi miniszterével, Xavier Bertrand-nal együtt bejelentette, hogy az állam megszünteti több tucat gyógyszer támogatását, köztük az emésztési zavarokra felírt gyógyszerekét is. Mivel te az üzemi baleset óta egész nap feküdtél, és szegényesen táplálkoztál, folyton emésztési problémáid voltak. A kezelésükhöz szükséges gyógyszerek megvásárlása egyre nagyobb gondot jelentett. Jacques Chirac és Xavier Bertrand tönkretették a beleidet.
Ezek a nevek miért nincsenek benne egy ember életrajzában?
2007-ben a köztársasági elnökségre pályázó Nicolas Sarkozy azok ellen kampányol, akiket ő segélyezetteknek nevez, és akik szerinte azzal, hogy nem dolgoznak, ellopják a francia társadalom pénzét. Kijelenti: „a dolgozó […] azt látja, hogy a segélyezett, anélkül, hogy bármit is csinálna, jobban kijön a pénzéből, mint ő maga”. Sarkozy ezzel azt adta a tudomásodra, hogy ha te nem dolgozol, akkor ezen a világon nemkívánatos személy, tolvaj, létszám fölötti ember vagy, – egy haszontalan száj, ahogy Simone de Beauvoir mondaná. Sarkozy nem ismer téged. Nincs joga hozzá, hogy ezt gondolja rólad, hiszen nem ismer. Ez a fajta megalázás a hatalmon levők részéről csak még jobban meggörbíti a hátadat.
2009-ben Nicolas Sárközy kormánya és cinkosa, Martin Hirsch1 a francia állam által a munkanélkülieknek folyósított minimáljövedelem, az RMI2 helyett bevezeti az RSA3-t, amivel a munkához való visszatérést kívánja ösztönözni. Te az RMI-t kaptad, amióta munkaképtelen lettél. Az az igazság, hogy az RSA-ra való áttéréstől kezdve az állam folyamatosan zaklatott téged, hogy menjél vissza dolgozni, a katasztrofális egészségi állapotod ellenére, annak ellenére, amit a gyár tett veled. Ha nem vállalod el a munkákat, amiket felkínáltak – pontosabban, amiket rád akartak kényszeríteni –, elveszítheted a jogosultságodat a szociális segélyekre. Részmunkaidős állásokat ajánlottak, de csak embert próbáló fizikai munkát, ráadásul a tőlünk negyven kilométerre lévő nagyvárosban. A benzin ahhoz, hogy naponta oda-vissza utazz az autóddal, havonta háromszáz euróba került volna neked. Egy idő után azonban kénytelen voltál elfogadni egy utcaseprői állást egy másik városban havi hétszáz euróért, a tönkrement hátaddal egész nap hajolgattál, hogy összeszedd a mások szemetét. Nicolas Sarkozy és Martin Hirsch szétzúzta a hátadat.
Tisztában voltál vele, hogy számodra a politika élet és halál kérdése.
Egy őszi napon majdnem száz euróval megemelték a tanévkezdési támogatást, amelyet az iskoláskorú gyermeket nevelő családoknak folyósítanak minden évben, hogy segítsék őket megvenni a tanszereket, füzeteket, iskolatáskákat. Annyira megörültél ennek a hírnek, hogy a nappaliban felkiáltottál: „Indulunk a tengerhez!”, majd beszálltunk hatan az ötszemélyes autónkba – én a csomagtartóba, mint a túszok a kémfilmekben, ez volt a kedvenc helyem.
Egész nap ünnepeltünk.
Az olyan családok közül, akiknek megvan mindenük, sosem láttam olyat, akik elmennének a tengerpartra, hogy megünnepeljenek egy politikai döntést, mert az ő életükbe a politika nem hoz sok változást. Erre akkor jöttem rá, amikor Párizsba költöztem, messzire tőled: a gazdagok panaszkodhatnak egy baloldali kormányra, panaszkodhatnak egy jobboldali kormányra, de egy kormány soha nem okoz nekik emésztési problémákat, soha nem roppantja meg a hátukat, soha nem csinál kedvet nekik egy spontán tengerparti kiruccanáshoz. Az ő életüket a politika nem érinti, vagy csak alig. Különös, hogy éppen ők a politikacsinálók, holott az ő életükre a politikának szinte semmi hatása nincs. Az uralkodó osztály számára a politika többnyire esztétikai kérdés, egyfajta gondolkodásmód, egy bizonyos világszemlélet, önnön személyiségük létrehozása. Számunkra élet vagy halál kérdése volt,
2016 augusztusában François Hollande elnöksége alatt, Manuel Valls miniszterelnök támogatásával Myriam El Khomri munkaügyi miniszter keresztülviszi az új munkaügyi törvényt, amely a vállalatok számára megkönnyíti az elbocsátásokat, és lehetővé teszi, hogy a hivatalos munkaidőn túl még több túlórára kényszeríthessék a dolgozóikat.
A vállalat, amelynek sepregetsz, lehetőséget kapott, hogy rákényszerítsen, hogy még többet seperjél, még tovább hajladozz minden héten. A jelenlegi egészségi állapotod, a mozgási és a légzési nehézségeid, az, hogy fulladsz, hogy képtelen vagy egy gép segítsége nélkül élni, nagyrészt arra vezethetők vissza, hogy automatikusan ismétlődő mozdulatokat végeztél a gyárban, majd napi nyolc órán át hajladoztál, hogy tisztára seperd az utcákat, hogy elseperd mások szemetét. Hollande, Valls és El Khomri megfojtottak téged.
Miért nem mondják ki soha ezeket a neveket?
