A Margó Irodalmi Fesztivál harmadik napján kiderült, hogy milyen sztereotípiák élnek a feministákkal kapcsolatban, hogy működnek-e Hofi poénjai írásban is, hogy miért izgatja Dragomán Györgyöt a hatalomnak való kiszolgáltatottság témája, és hogyan festenek női szemszögből a maffiatörténetek.
A közös melltartóégetés végül elmaradt
Fotó: Chripko Lili
„Feminizmusról lesz szó, tehát, aki akar, még most meneküljön!” – kezdte meg a beszélgetést a moderátor, Kertész Edina és próbált néhány helyet felszabadítani az érdeklődőknek, hiszen a Margó legkisebb színpadához tartozó téren tolongtak a nézők. Az Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok című kötetről Csapody Kinga főszerkesztő, Rácz Zsuzsa, D. Tóth Kriszta, Kalapos Éva Veronika és (a rózsaszínbe öltözött) Kemény Zsófi beszélgettek szombat délután a Margón.
A beszélgetés kiindulópontjának a wmn.hu és a Menő Könyvek által közösen elgondolt kérdőív/kutatás/médiahack számított. Ezen többek között olyan megállapítások szerepeltek, minthogy „a feministák leszbikusak” vagy a „feministák nem szeretik a szexet”. A meghívott vendégek hamar megállapították, hogy mivel mindannyian vettek fel melltartót – és a sztereotípiák szerint ilyet egy feminista nem szokott –, a beszélgetés után lehet, hogy közösen el kéne őket égetni. A kérdőív pontosan azokat a sztereotípiákat próbálta felmérni, hogy vajon az emberek hány százaléka gondolja igaznak az állításokat. A kérdőívet először inkább a wmn.hu olvasói (25-45 év körüli nők) töltötték ki, majd amikor például már Puzsér Róbert oldalán is tudtak válaszolni az internetezők, hamar fordultak az arányok.
A cél mindenesetre nem egy tudományos kutatás összeállítása, hanem egy démonizált kifejezés átbeszélése volt. A könyv, melynek megjelenése kapcsán összeállították a kérdőívet, eredetileg angolul jelent meg, többek között Emma Watson, Keira Knightley vagy éppen Helen Fielding történetével. A magyar kiadáshoz kiegészítésként több hazai írót, költőt, slammert is arra kértek, hogy írják meg, számukra mit jelent az F betűs szó; a cél az volt, hogy meginduljon egyfajta közös gondolkodás a fiatal felnőttek és az idősebb generáció körében, a könyvben szereplő történetek elolvasása után pedig az olvasók abban a tudatban tegyék le a könyvet, hogy a feminizmus bizony rendkívül sokszínű és különböző lehet. (Raposa Renáta)
Hofi a legjobb értelemben volt bohóc
„Jézus is csak beszélt, meg Lao-ce is, Hofit is ideje volt leírni” – jelentette ki Bödőcs Tibor a Hofi megmondja című kötet bemutatóján tegnap este, amikor szóba került, hogy vajon írásban is működnek-e a humorista legjobb poénjai. Király Levente, a könyv szerkesztője szerint igen, sőt, bizonyos értelemben Hofira is lehet úgy tekinteni, mint filozófusra.
A mostani humoristákkal ellentétben ő maga írta az összes műsorát, lemezeivel pedig éveken keresztül verte az egész hazai pop-piacot – ezt már Malek Miklós mesélte, aki egykor Hofi műsorainak zenei vezetője volt, így közelről ismerte őt. Arról is beszélt, hogy Hofi számára nagyon fontos volt a tempó, a megfelelő szórend és a szünetek is, és egyszerre öt dologról is tudott beszélni párhuzamosan, aztán sorra ütötte le a poénokat. „A Géza a legjobb értelemben volt bohóc.”
A Winkler Nóra által vezetett beszélgetésen szóba került az is, hogy vajon mennyi igaz a legendákból, valóban több mozgástere volt-e Hofinak a szocializmus alatt, mint másoknak. Király Levente szerint sokan kóstolgatták őt a rendszerváltás után, de az igazság az, hogy mindig jó érzékkel megtalálta azt a pontot, ami egy milliméterre volt attól, ameddig el lehetett menni. Bödőcs úgy gondolta, a védettsége abból is eredhetett, hogy a közönség nagyon szerette. Ő maga egyébként háromszor járt „a humor Mekkájában”, és szerinte az életmű ’90 utáni időszaka is nagyon izgalmas volt, amit az is bizonyít, hogy nemcsak felvételeken és könyvekben élnek tovább a poénjai, hanem a nép száján is. „Sajnos Németh Szilárdot és Mészáros Lőrincet már nem érhette meg.” (Forgách Kinga)
Dragomán György nem szeretné, ha valaki szívességet tenne neki vagy megtréfálná
Az idei őszi Margó harmadik napján este hétkor Veiszer Alinda beszélgetett Dragomán Györggyel Rendszerújra című novelláskötetéről. Egészen különleges kölcsönösség jött létre a szerző, a moderátor és a közönség között: a szövegekről való beszélgetés közben egy különleges áramkör kapcsolt minket össze, amelyben könnyeinket törölgetve röhögtünk a diktatúrák és üldözöttjeik sötét anekdotáin.
Veiszer Alinda okos, amatőr olvasóként hihetetlen őszinteségű és empatikus kérdésekkel bombázta az írót: szó esett a romániai diktatúrában töltött gyerekkor soha ki nem törlődő tapasztalatairól, a magyarországi rendszerváltás örömmámoráról, az író saját szövegének való kiszolgáltatottságáról, és mindenek előtt a szabad emberré válás tétjéről.
A beszélgetés során kiderült, hogy Alinda kérdései a történetek kegyetlenségéről, az olvasót átverő, olykor pozitív tartalmúnak tűnő címadásról, a kötet motívumrendszeréről egy alapvetően bizalomra épülő világképből táplálkoznak, míg Dragomán azt tanulta meg gyerekkorában az édesapjától, hogy valamikor biztosan el fogják vinni vallatni, és erre készülni kell. Az iskolában pedig azt, hogy az imperialisták feltétlenül el fogják pusztítani a világot atomháborúban, ha ők, a gyerekek nem békeharcolnak jól és szorgalmasan. Mindezekből adódóan, míg Alinda a Tréfa és a Szívesség című szövegektől valami kedveset és biztatót várt, addig Dragomán világképében mindkét szóhoz a hatalomnak való kiszolgáltatottság viszonyrendszere asszociálódott.
Az író briliáns humorral anekdotázott arról, hogy milyen személyes emlékhálózatot mozgat alkotás közben, ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy a szövegeket elsősorban műfajiságuk, intertextualitásuk és mindenek előtt a létezés és az emberi természet kölcsönös fenyegetettségéről valló filozófiai tapasztalat konstruálja. Dragomán Györgyöt az üldözöttség, a hatalom torzító hatásának való általános kiszolgáltatottság nem „csupán” a történetiség és az önismeret összefüggésében izgatja, hanem az emberiség túlélésének tétjeként is: vajon biológiai fennmaradásunk érdekében a hangyák társadalmának útjára kell-e lépnünk vagy megőrizhetjük-e szabadságunkat. És míg hallgathattuk Dragomán György hátborzongató anekdotáit és művészetelméleti s filozófiai eszmefuttatásait, egy igazi nagy, alkotói személyiség szemérmesen megvallott ars poeticájának is tanúi lehettünk, amely mindenek ellenére az élethossziglani gyakorlásban kimunkálódó szabad ember eszménye mellett tesz hitet. (Szarka Judit)
Nem tudták megállítani Durica Katarinát
A 90-es évek dunaszerdahelyi maffia történetei – és általánosságban a maffiatörténetek – szinte mindig a férfiak szemszögéből olvashatók. Ezekből legendák születnek, melyek hosszú ideig képesek egy-egy hely sorsát meghatározni. Durica Katarina új könyvében ezt a borzasztó eseményt a nők oldaláról szerette volna bemutatni; a Margó harmadik napján Libor Anita beszélgetett az íróval.
Ő maga elsős gimnazistaként élte meg a regény eseményeit, és ugyan nem Dunaszerdahelyen nőtt fel, hanem egy szomszéd településen, ez nem akadályozta meg a hírek áramlását. Más a helyzet a helyiekkel, akiknek kisebb része számon kérte rajta, hogy hogyan írhat erről somorjaiként. Egy helyi portálon pedig még „Állítsátok meg Durica Katarinát” címmel is hoztak le cikket, ő mégis szívügyének tekintette a történések megírását. Csallóközben a sztorik a családi összejöveteleken a mai napig szóba jönnek, bár már inkább elbagatellizálva beszélnek róluk.
Először írótáborokban, író-olvasó találkozókon mesélt arról, hogy ehhez a könyvhöz keres anyagot, majd egy Facebook-poszt segített abban, hogy személyesen is találkozzon és elbeszélgessen az áldozatokkal. Ezek a nők önként vállalkoztak saját történetük vagy a poszttraumás stressz feldolgozásának elmesélésére, és ezzel talán saját magukban is próbálták lezárni a múlt borzalmait. A címben szereplő csend szóval Durica Katarin annak megtörésére is utalt.
Magát a könyvet a legtöbben néma hálával fogadták és nem egyszer fordult elő az íróval, hogy névtelen megkeresésekben köszönték meg neki, hogy végre egy felszabadító könyv született. Másik célja a nőtörténelem beleírása volt, hiszen a nők erőszakolása, nemcsak ott történt meg, mégis több történetet hallott, ahol a nagymamák ezt szinte a nők sorsaként mesélték el. Libor Anitát Durica jövőbeli tervei és a regény megírása alatt szerzett rengeteg igaz történet feldolgozása is érdekelte, amire az írónő elárulta, hogy lehetséges egy következő rész, a legfontosabbnak pedig a traumák kibeszélését, a csend megtörését nevezte. (Raposa Renáta)
