Hogy hogyan és minek hatására váltam olvasóvá azt decemberben igyekeztem összefoglalni a TED beszédemben. Abban a tizenkét percben arról meséltem, hogy az olvasás egy menekülés volt a valóságom elől, egy tárgy, ami eltakarta a szemem elől a mindennapok nehézségeit. Hogy a gyerekkoromról festett kép ne legyen ennyire borús, összeszedtem néhány mesekönyvet és kamaszirodalmat, amik talán ráveszi a fiatalokat arra, hogy könyvet vegyenek a kezükbe.
Még mindig képes vagyok nap, mint nap rácsodálkozni, mennyi mindent kapok a könyvektől. Ma, amikor arról olvastam a hírekben, hogy hamarosan Budapesten is enyhülnek a korlátozások, és az életünk újraindulása egyre közeledik, egy pillanatra megdermedtem, és az jutott eszembe, hogy én szabadsággal fogom kezdeni a munkába állásom, mert legalább tíz könyv van, amit mihamarabb el szeretnék olvasni.
Azt már rég elfogadtam, hogy valószínűleg függő vagyok, lehet, hogy menekülök is egy-egy történetbe,
vagy az agyamat akarom velük folyamatosan stimulálni, vagy, ahogy Ulickaja Szonyecskája:
“Rendkívül tehetségesen olvasott, mondhatni, egyenesen zseniálisan. A nyomtatott szó iránti fogékonysága olyan erős volt, hogy a kitalált hősök együtt léteztek az élőkkel, a hozzá közel állókkal, és Natasa Rosztova tiszta szenvedése a haldokló Andrej herceg ágyánál hitelességét tekintve tökéletesen egyenrangú volt Szonyecska nővérének égető fájdalmával, aki egy ostoba figyelmetlenség miatt veszítette el négyéves kislányát: amíg fecsegett a szomszédasszonnyal, nem vette észre, hogy kövér, ügyetlen, bávatag kislánya belecsúszott a kútba...Mi volt ez -
teljes értetlenség a minden művészetben jelen lévő játék iránt, az éretlen gyerek őrületes hiszékenysége, a képzelet hiánya, ami a kitalált és a valóság közti határ leomlásához vezetett,
vagy éppen fordítva: olyan önfeledt kilépés a fantasztikum világába, hogy minden, ami annak határain kívül maradt, elveszítette értelmét és tartalmát?...”
Bár nincs nap, hogy ne olvasnék, olyan mindent megrengető, a világot a medréből kiforgató, az érzelmeimre mélységesen ható könyvélmény csak ritkán adatik meg. És persze ez így van jól,
meg is őrülnék, ha folyamatosan a könyvek által diktált táncot járná az idegrendszerem és a hangulatom.
Az elmúlt két hétben azonban megtalált egy igazi mestermű, aminek olvasása után már tényleg nem lesz semmi olyan, mint előtte volt. David Grossman A világ végére című regénye régóta porosodik a polcomon, de csak most, Rostás Eni, a Magvető Kiadó szerkesztője ajánlására kezdtem bele.
Itt egy gyorstalpaló Grossmanhoz:
Két hétig olvastam, mert nagy levegőket kellett vennem időnként, időt kellett hagynom magamnak arra, hogy feldolgozzak mindent, amit olvasok, és engedni, hogy legyen helyük leülepedni. A főszereplő, Ora legjobb barátját és szerelmét egyszer már megsebesítette a háború, egyszer már végigcsinálták együtt a rehabilitációt és a hétkönapokba való visszaszokást, most azonban fia, Ofer harcol a libanoni háborúban. Hogy egy anya hogyan tudja épp ésszel végigcsinálni ezt a végeláthatatlan bénult várakozást, erről, meg még rengeteg minden másról is szól ez a regény, ami
szerintem mindenkinek kötelező olvasmány.
Mindig így olvastam, a nevekre, pontos részletekre nem emlékszem, de a történet világát és szereplőit minden érzékszervemmel tapasztalom.
A karantén, mint mindannyian tapasztaljuk a rendrakás időszaka, a helyükre teszünk dolgokat magunkban és magunk körül is. Így találtam magam a napokban a hálószobám könyvespolca előtt, amit apukámtól örököltem, ami gyerekkorom meghatározó tárgya és ahol az anyukám által több költözést és huszonöt évet túlélő gyerekkönyveimet tartom. Nem nagyon szoktam forgatni őket, most is csak bele-belelapoztam az elnyűtt kötetekbe, semmire nem emlékszem a Mosó Masa Mosodájából, a Gőgös Gúnár Gedeonból vagy Csipike, az óriás törpéből, de amint megláttam az illusztrációkat, azonnal gyerek lettem újra, Szentendre patakpartján játszottam, éreztem a málnabokrok illatát, a gyomorgörcsöt, ha anyám lefektetni készült, és a hangját, amin mesélt nekem.
Iszonyú hálás vagyok anyukámnak, hogy a még meg nem született unokáira gondolva megőrizte, hogy majd egyszer nekik ajándékozza ezeket az emlékeimet.
Vekerdy Tamással volt szerencsém a Margó Irodalmi Fesztiválon beszélgetni tavaly nyáron: tőlel rengeteget hallhattunk arról, hogyan és miért kell mesélni a gyereknek. Tőle tudjuk, hogy a mesék képesek nyugtatni és vigasztalni is a legkisebbeket.
A legtöbb kérdést azzal kapcsolatban kapom, hogy hogy lehet a gyereket rávenni az olvasásra, melyik könyvet adjuk a kamasz kezébe, hogy letegye a mobilját, én pedig rendszeresen elvérzek a válaszadásnál. Nincs még gyerekem, azok a könyvek pedig, amik nekem kamaszként fontosak voltak, a mostani generáció fiataljait lehet, hogy egyáltalán nem hozzák lázba. Ők, a legutóbbi Instagramos közvélemény-kutatásom alapján, ezeket a könyvek szerették gyerekként, vagy adták gyerekük kezébe (egyébként a Könyves Magazin gyerekrovatából lehet jól informálódni):
- K. Rowling: Harry Potter
- Michael Ende: Momo
- Janikovszy Éva: Aranyeső
- Szabó Magda: Születésnap
- Szabó Magda: Abigél
- Sue Townsend: Adrian Mole sorozat
- Erich Kästner kötetei
- Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
Amit a gyerekes barátnőimtől látok (én pedig, mint kutyatartó tapasztalom), hogy az utánzás az egyik legjobb módja a tanításnak. Szóval, beszélhetek én a gyerekemhez majd a könyvek szeretetéről, tűzhetek ki célokat elé és jutalmazhatom, ha soha nem lát könyvvel a kezemben, akkor kevés az esélye annak, hogy könyvet is vesz a kezébe a mobilja helyett, ha unatkozik.
