David Grossman kiírta magából a gyászt

Rostás Eni | 2013. április 29. |

A+

David Grossman: A világ végére

Scolar, 608 oldal, 2013, 3192 HUF

A nő, aki menekül az üzenet elől. David Grossman A világ végére című regényének eredeti, héber címe tökéletesen összefoglalja egy író és egy ország tragédiáját. A nő most maga Grossman, az üzenet pedig az évtizedek óta húzódó izraeli-palesztin konfliktusra emlékeztet. A könyv úgy mesél az helyiek által csak a „Helyzetként” emlegetett ellenségeskedésről, hogy alig néhány arabot szerepeltet, és közben olyan mélyre lát az ember lelkébe, amilyen mélyre talán senkit nem akartunk beengedni. Könnyen lehet, hogy a gyanútlan olvasó már a fülszövegtől is megrendül. A könyvfesztiválra Budapestre érkező Grossman könyvére már az első ötven oldal után ráhúzhatjuk a skatulyát, mestermű. Az egyik legigazabb, legerősebb és legmegindítóbb történet, amit valaha olvastam.

Kapcsolódó anyagok:

Interjú David Grossmannel a könyvfesztiválon

Portré az íróról és eddigi munkáiról

A kétségbeesés megengedhetetlen luxusa

Grossman 2003-ban kezdte írni a könyvet, fél évvel idősebb fia, Jonathan leszerelése, és másféllel legkisebb fia, Uri bevonulása után. Urit nagyon érdekelte a karakterek sorsa, minden eltávozáson megkérdezte apját, hogy mit csinált a szereplőkkel, mióta utoljára hallott róluk. Miután apja végzett a beszámolóval, a főként palesztin területeken szolgáló fiú néha elmesélte neki a saját katonaélményeit. Grossman hiába érezte úgy, hogy könyve meg fogja védeni fiát, 2006. augusztus 12-én, két héttel huszonegyedik születésnapja előtt, Uri tankját bombatalálat érte. Épp egy másik tank legénységét próbálta menteni. Uri színésznek készült, és föld körüli utat tervezett. Két nappal később életbe lépett a tűzszünet. A harmincnégy napig tartó második libanoni háborúban több mint 120 izraeli katona, és ezernél is több palesztin civil vesztette életét.

A katonai hírvivők autója 2006. augusztus 13-án, hajnali két óra negyven perckor gördült be az író háza elé. Míg Grossman a hálószobából a bejárati ajtóig ért, végig az járt a fejében, „ennyi volt, vége a világnak”. Az élet nem állt meg, de fia halála után „slow motion-pokollá” változott. A siva után Grossman visszaült az íróasztalhoz, hogy befejezze a könyvet. Először csak egy órát töltött a szöveg előtt, majd minden nap tíz percet adott ehhez az időhöz. „Nehéz volt. Egyenesen arra a helyre vitt, ami a legjobban megijesztett. Másrészt ez volt az egyetlen lehetséges hely a számomra” – mesél egy interjúban arról, hogyan árulta el saját könyve. „Úgy éreztem magam, mint valaki, akinek egy földrengésben összedőlt a háza, és most az egyik téglát pakolja a másik tetejére.”

Négy hónappal fia halála után, Yitzhak Rabin meggyilkolásának évfordulóján, Grossman százezer izraeli előtt tartott „csendesen dühös” beszédet. Kritizálta Ehud Olmert kormányát, és ismét azzal érvelt, hogy az ország egyetlen reménye a palesztinokkal való összefogás. „A fájdalmam nagyobb, mint a haragom. Fájdalmat érzek az ország miatt, és azért, amit ti (Olmert és a kormány) műveltek vele.”

Egyes, sokszor elhamarkodott vélemények szerint az a jó könyv, ami arra kényszeríti olvasóját, hogy a kinyitás pillanatától a lehető legrövidebb időn belül a végére érjen. Lehetőleg egy ültő helyében, cigi-, kávé- és pisiszünet nélkül. Nagyjából ötven oldalanként csuktam be a regényt. Hatszáz oldal, úgyhogy erre bőven volt lehetőségem.  A világ végére ugyanis annyira erős, hogy nagyobb dózisokban olvashatatlan. Legalábbis az érzékeny lelkű, egészségügyi határértéket jócskán meghaladó empátiakészséggel, és túl élénk fantáziával rendelkező olvasó számára. Lebontja a falakat, átszakítja a korlátokat, és röntgenszemmel vizslatja az emberi lelket. Ha az olvasónak valahogy sikerül átverekednie magát a korántsem eltúlzott, de túláradó érzelmek ösvényén (ami egyébként épp olyan göröngyös, mint az a 250 kilométeres gyalogút, amit a főszereplők végigjárnak), elborítják a hangok, a színek és az illatok. Mint egy hallucinogén szerek okozta éber álomban.

A regényt 2010-ben, az angol kiadás megjelenése után National Book Critics Circle Awardra jelölték, 2011-ben pedig elnyerte a brit kulturális magazin, a Jewish Quarterly irodalmi díját. A francia fordítás Prix Médicis-t ért, ami a legjobb idegennyelvű könyvnek odaítélt éves irodalmi díj Franciaországban. 2011-ben ez volt az egyik könyv, amit Barack Obama magával vitt a nyaralására.

Tour de Izrael

A világ végére egy nosztalgikus, pacifista roadmovie, bonyolult szerelmi háromszöggel. Ebben a kijelentésben legalább négy olyan dolog van, ami elriaszthatja az olvasót.  Pacifista, mert Grossman hősnője minden porcikájában elítéli az erőszakot. Olyannyira, hogy egy bizarr telefonbeszélgetés alkalmával arra próbálja rávenni tankparancsnok fiát, hogy még az ellenségnek se okozzon fájdalmat. Nosztalgikus, mert a történet nagy része a múltban játszódik. Gyaloglás közben felszínre kerülnek régi sérelmek, gyerekek nőnek fel, és sosem felejtett szerelmek lobbannak lángra. A roadmovie részét nem nagyon kell magyarázni, a bonyolult szerelmi háromszöget meg nem nagyon lehet. A leplek lehullása egyenesen arányos az elkoptatott kilométerek számával.

Ora izgatottan várja haza fiát, aki végre letöltötte kötelező, hároméves szolgálatát az Izraeli Védelmi Erőknél. Férje több mint húsz év után hagyta el, elsőszülött fia eltávolodott tőle, nem maradt más vigasza, mint legkisebb gyermeke, Ofer. Már a hátizsákokat is összekészítette az ünneplésnek szánt, egy hetes anya-fia túrájukra, Ofer azonban önkéntesként visszatér a seregbe, Ora (akit Paul Auster Anna Kareninához és Bovárynéhoz hasonlított) úgy dönt, nem várja meg, amíg a katonai hírvivők bekopogtatnak a rossz hírrel, úgyhogy jelene helyett a múltjába menekül. Fogja a két hátizsákot, és régi szerelmét, Ofer biológiai apját, Avramot, és nekivág Galileának.  Két szülő néz szembe fiuk lehetséges elvesztésével, és minél élesebben hasít beléjük a gondolat, annál biztosabban érzik úgy, hogy csak egy módon menthetik meg. Úgy, ha beszélnek róla. A helyzetet nehezíti, hogy egyikük még sosem találkozott a szóban forgó gyerekkel, és az is, hogy ők az izraeli Jules (vagy Jim) és Catherine, hiszen a háromszög harmadik csúcsán, a volt férj, és a régi legjobb barát, Ilan vert tanyát.

„Olyan jó volt, hogy épp ennek a regénynek a közepénél tartottam, ahelyett, hogy bármi másnak. Egy másik könyv hirtelen talán lényegtelennek tűnt volna a számomra. De ez nem.” Miután az utolsó mondat végére is pont került, Grossman megmutatta a könyvet fiának, Jonatannak, és feleségének Michalnak.(Lánya, Ruti még túl fiatal volt ahhoz, hogy elolvassa.) Az író tudta, hogy családjának nem lesz könnyű, de második olvasásra már ők is megértették, hogy a könyv egyfajta kényelmi forrás számukra. Olyan valami, amibe beletemetkezhetnek, és ami segít feldolgozni a gyászt, még akkor is, ha folyamatosan az arcukba tolja azt.

„Nagyon ritkán, alig néhányszor az életben, kinyitsz egy könyvet, és miután bezárod, semmi nem lesz ugyanaz többé” - írja minden idők egyik legméltatóbb fülszövegében az amerikai írónő, Nicole Krauss. Hát épp ilyen könyv ez. Nagy szavak nélkül lehetetlen beszélni róla. Azok nélkül meg nincs értelme.