David Grossman: A világ végére
Scolar, 608 oldal, 2013, 3192 HUF
„Írás közben történnek csodák. Sajnos sokkal gyakrabban, mint az életben” – vallja David Grossman, aki a 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik legnevesebb vendége. Napjaink legnagyobb izraeli írója 10 évesen küldte élete első képeslapját, ami egy 25 éven át tartó rádiós álláshoz vezetett. Szerinte izraelinek lenni nagyon fárasztó dolog, nemzetközi karrierjét mégis egy Ciszjordániáról szóló riportnak köszönheti. Ha a regény megköveteli, akár lazaccá is átlényegül, szerinte minden író életében eljön a Kafka-korszak, az írást pedig leginkább a szexhez tudná hasonlítani.
Grossman palesztin anyától és Galícia lengyel tartományából származó apától született Jeruzsálemben, 1954-ben. Nyolc éves volt, amikor apja kezébe adott egy Sholem Aleichem-történetet. (Solomon Naumovich Rabinovich zsidó író, drámaíró volt. Ő alkotta meg Tejve, a tejesember figuráját, aki később a Hegedűs a háztetőn című musicalből vált ismertté - a szerk.) Emlékei szerint a környékükön egyetlen gyerek sem olvasott ilyesmit, mert akkoriban nem voltak túl népszerűek a sötét múltat visszaidéző írások. Miután az apja rájött, hogy fia mennyi inspirációt merít a sztorikból, egyre többet mesélt neki saját gyerekkoráról.
Jó reggelt, Jeruzsálem
Mivel Izraelben 1968-ig nem volt televízió, a rádió jelentette a legfontosabb hírforrást. A Kol Israel nevű állami rádió elindított egy műveltség vetélkedőt, amelynek témája épp Aleichem munkássága volt. A mindössze tízéves Grossman nagyon szeretett volna indulni, de a szülei nem támogatták az ötletet, mert nem akarták, hogy fiuk célponttá váljon. A kiskamasz nem adta fel, és írt egy képeslapot a show készítőinek. Magánakciója előtt még soha nem küldött képeslapot (nem is volt kinek), és sosem találkozott nemzsidó emberrel. Arabokról is csak a rádióban hallott. Ők voltak a kémek, az ellenség, akik a tengerbe akartak dobni minden zsidót. A kis Grossman emiatt még úszóleckéket is kért a szüleitől.
Amikor a szülei meglátták a rádió igazgatójának válaszlevelét, nem merték visszautasítani a meghallgatást. A rádió épületébe az apja kísérte el, és mindenki nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy nem ő a versenyzőjelölt. Miután minden kérdésre helyesen válaszolt, a főigazgató úgy döntött, nem lenne „tanulságos”, ha egy gyerek nyerné a hatalmas nyereményt, ami ma körülbelül ötven dollárnak felelne meg. Úgy gondolta, az eset ellentétes lenne Izrael szocialista szellemiségével, ezért közölte Grossmannal, hogy a kora miatt számos további teszten kell átesnie.
Egyik nap megcsörrent a telefon, és a vonal másik végén a rádió munkatársa jelentkezett: „David most felteszek neked három kérdést, de légy óvatos: ha valamelyikre rosszul felelsz, kizárunk a versenyből”. A rossz válasz után fájdalomdíjként még megígérték neki, hogy vendégként részt vehet a műsor felvételén, sőt azt is, hogy ha a versenyző nem tud válaszolni egy kérdésre, a műsorvezető hozzá fordul majd a helyes válaszért. A műsor után valaki megkérdezte tőle, hogy akar-e rádiójátékokban szerepelni, de akkor még nem tudta, hogy a válasza egy 25 évig tartó rádiós időszakot kezdetét jelenti.
11 éves korára elárasztották a rádiós tennivalók. Iskola után sokszor este tizenegyig is a stúdióban maradt, és jobban keresett, mint a saját apja. Irodalmi klasszikusok rádióváltozatában kapott szerepeket, Csehovot és Thomas Mannt játszott, pedig ahhoz még túl fiatal volt, hogy olvassa a könyveiket. Akkoriban az összes gyerekszerepet nők játszották, az egyetlen gyerekszínészt Arieh Eldadnak hívták. Ő később egy izraeli szélsőjobboldali párt vezére lett. Grossman másik munkája az interjúkészítés volt. Beutazta az országot, és helyi hírességekkel beszélgetett. Köztük az elnökkel, focistákkal, vagy épp kedvenc költőjével, Avraham Shlonsky-val. Bár az édesanyja azt akarta, hogy a francia legyen a második nyelve, Grossman a középiskolában az arabot választotta.
Otthon a papír és a toll hegye között
1971 és ’75 között az Izraeli Védelmi Erőnél szolgált, majd visszament a rádióhoz, és több mint húsz évig ott is maradt. A húszas évei elején a fikció felé fordult, a rádiónál töltött idő alatt két novelláskötetet és két regényt publikált. Első történetét, a máig kiadatlan Donkeys-t, a szerelmi bánat és a teljes kétségbeesés határán kezdte írni. Csúnyán összezördült későbbi feleségével, Michallal, és a nő „azt tette, amit a nők szoktak tenni ilyen szituációban.” Összepakolta az összes holmiját és hazautazott a szüleihez. Grossman pedig elkezdte írni a vietnámi háborús veterán sztoriját, aki Ausztriában talál menedéket, és összebarátozik egy csapat szamárral.
Az írás olyan, mint a szex, vallja Grossman. „Mielőtt kipróbálnád, csak homályos elképzeléseid vannak róla, fenyegető, de nagyon vonzó elképzelések. Miután megtetted, nem érted, hogyan élhettél eddig nélküle. Azonnal függővé válsz. Tudod, hogy ez az, amit csinálni akarsz.” Néha, amikor azt hiszi, a regény elejét írja, kiderül, hogy igazából a közepét. Sosem dönti el előre, hogy mi lesz a végkifejlet, csak akkor, mikor már egészen közel jár az utolsó oldalakhoz. „Ha tudnám, hogy mi lesz a vége, a könyv nem lepne meg, sőt továbbmegyek, nem árulna el. Ez fontos: a könyvnek el kell árulnia engem, abban az értelemben, hogy olyan helyekre visz, ahová félek elmenni.”
The Smile of the Lamb című, 1983-as debütáló regénye volt az első izraeli regény, ami Ciszjordániában játszódott. A fiatal izraeli katona, és a félig vak, palesztin mesemondó történetében az igazságtalanságot, a becstelenséget, és a kiábrándultságot boncolgatta éles szikével. Második regényét, a négy részből álló, 1986-os See Under: Love-ot a kritikusok is azonnal a szívükbe zárták. Az amerikai író, Edmund White egyenesen Faulkner A hang és a tébolyához, Grass A bádogdobjához és a Száz év magányhoz hasonlította. George Steiner, a legendás irodalomkritikus pedig „a modern fikció egyik legnagyobb ünnepének” minősítette. A könyvben egy izraeli kisfiú tervez holokausztot a nácik ellen, régi gyermekkönyvek hősei nevelnek gyereket a varsói állatkertben, és egy Bruno Schulz nevű lengyel író változik lazaccá.
Írói pályája elején őt is gyakran vádolták utánzással, és hasonlítgatták pályatársaihoz. Az izraeli televízió lengyel tudósítója szerint például, első regényén egyértelműen Bruno Schulz hatása volt érezhető. Grossman bólintott egy talánt, bár később bevallotta, hogy még soha életében nem hallott az említett íróról, csak nem akart tudatlannak tűnni. A legtöbbet Franz Kafkából merített, bár úgy gondolja, a Kafka-korszakon minden írónak át kell esnie egyszer. Siegfried Lenz és Heinrich Böll műveit szintén fontos ihletforrásnak tartja, mint ahogy kollégái, Amos Oz és A. B. Yehoshua korai munkáit is.
1987-ben, Ciszjordánia és a Gázai-övezet izraeli megszállásának 20. évfordulóján, a Koteret Rashit című izraeli hetilap szerkesztői hét hétre a térségbe küldték. Grossman palesztin menekülttáborokat, óvodákat és egyetemeket látogatott meg, de felkereste az izraeli hadsereg tisztjeit is. Az utazásról készített cikke, melyben megírta, hogy a mindennapos brutalitástól szenvedő palesztinok nem engedelmeskednek többé, hatalmas felbolydulást váltott ki hazájában. Egyik szerkesztője, az író-történész Tom Segev szerint a riport hatalmas sokk volt mindenki számára, akinek eddig fogalma sem volt arról, mennyire gyűlölik a megszállókat a térségben. 1988-ban, amikor a cikk angolul is megjelent (The Yellow Wind címmel – a szerk.), a palesztin intifáda már folyamatban volt. Grossman írása próféciává vált, és nemzetközi pályára állította karrierjét, bár az izraeli jobboldal hevesen támadta. Nem csak írásban, és telefonon kapott fenyegetéseket, de az autóját is megrongálták. A miniszterelnök, Yitzhak Shamir nyilvánosan támadta, és végül a rádiótól is elbocsátották. Grossmant ez sem tántorította el a témától, megjelent a Sleeping on a Wire, ami a palesztin civilek életéről szólt, majd a konfliktust körbejáró esszékötet, a Death as a Way of Life. Ezt hat regény (köztük a Grossman által könnyedebbnek titulált The Zigzag Kid és a Someone to Run With), néhány gyerekkönyv, és egy Sámsonról szóló nemfikciós szövegmagyarázat, az Oroszlánméz követte.
Grossman hisz abban, hogy a könyv megteremti a saját világát, és az írónak nincs más dolga, mint dokumentálni azt. Írásait mindig a feleségének mutatja meg először, az alkotói válság ellen pedig főhőseinek írt levelekkel védekezik. Megkérdezi tőlük, hogy miért ilyen nehéz, miért nem értheti őket, és miért nem tudják megcsinálni azt, amit kér tőlük. A részletek, és az aprólékos tények embere. A See Under: Love című regényének lazacos fejezeteihez például búvárokkal merült a halak közé, és maga is eggyé vált velük, bár az élmény után évekig nem volt képes lazacot enni. A The Zigzag Kid írása közben hat hónapig szinte minden éjszakát a jeruzsálemi rendőrség nyomozóival töltött, A világ végére előtt pedig ő is legyalogolta a főhőseinek szánt kétszázötven kilométeres túrát. Az út 45 napig tartott. „Egyetlen dolgot tudok biztosan, ha nem írtam volna meg ezeket a sztorikat, ezeket a karaktereket, akkor sokkal kevésbé lennék boldog és normális.”
„Fárasztó dolog izraelinek lenni”
Grossman több mint 20 éve él Jeruzsálem külvárosában, Mevaseret Zionban, feleségével, Michallal. A ház alaksorában kapott helyet szerényen berendezett irodája, egyik sarkában egy számítógéppel, falán a Someone to Run With című könyvéből forgatott 2006-os film poszterével. Az alaksor másik végén lévő szobában klinikai szakpszichológus felesége fogadja a pácienseit.
Szerinte alig akad már olyan hely a vidéken, amit ne mérgezett volna meg a palesztin-izraeli konfliktus. A regényeivel egy olyan „ buborékot” próbál létrehozni, amit nem befolyásol a politika, ám ez nem könnyű, és a legtöbbször nem is sikerül. „Néha elfelejtjük, hogy van néhány hely, ahol, hála istennek csak emberek vagyunk, és nem izraeliek.
Az elhúzódó harcokat az ő családja sem úszta meg veszteség nélkül. 2006. augusztus 12-én, a második libanoni háború utolsó napján Grossman legkisebb fiának, Urinak tankját találat érte. Két nappal korábban az író Ozzal és Yehoshuaval együtt nyíltan kiállt a tűzszünet mellett. Fia elvesztése személyes katasztrófából egy ország katasztrófájává vált. Rengeteg levelet kapott palesztinoktól, Egyiptomból, Irakból, Iránból, Libanonból és Jordániából, sokan azt írták, ez volt az első alkalom, hogy szomorúságot éreztek egy izraeli katona halála miatt. Uriról a temetés óta nem beszél nyilvánosan.
2010-ben családjával együtt részt vett egy kelet-jeruzsálemi tüntetésen, ahol összetűzésbe keveredett a rendőrökkel. A tömeg az izraeli telepesek palesztin területeken való terjeszkedése ellen demonstrált. A Guardian újságírójának kérdésére, miszerint hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen neves írót a saját hazájában vernek meg a rendőrök, Grossman csak annyit válaszolt, „Nem tudom, hogy ismertek-e egyáltalán.”
